Mégis, kinek az üzlete?

A valahai Vadnyugaton ismert és alkalmazott durva kíméletlenséggel érvényesítik az amerikai kormányzathoz közelálló üzleti körök és óriás-cégek érdekeit. Akár bármi áron is. Az irakiak pedig aggódnak. Nemigen kapnak ugyanis munkát a saját hazájuk újjáépítésében.

A Karmat Ali-ban lévő vízkezelő berendezés Irak déli részén, rendkívül fontos ahhoz, hogy ebből a nyersolajban gazdag térségből akadálytalanul áramolhassék az olaj. Így hát érthető, hogy amikor az amerikai olajmérnökök – még tavaly – rátaláltak az alig-alig működő berendezésre, még azon melegében döntöttek: okvetlenül meg kell javítani! Ez nem is lehetett kérdéses. A reparálás ára azonban már más lapra tartozott.
A szintén amerikai Halliburton Company hetvenöt és félmillió dollárra becsülte a helyreállítási költségeket. Bő másfél hónapra rá a Bush-kormányzat százhuszonötmillió dollárt kért a Kongresszustól – erre a munkára. „Potom” negyven százalékos áremelkedés! – nyitották tágra szemüket a bennfentesek. S bár Richard Dowling, a Halliburton szóvivője rögtön elmagyarázta, hogy az első ár csupán úgymond irányár volt, mert hiszen Irakban az üzlet nem „business as usual”, vagyis nem szokásos biznisz – a csodálkozók nem igazán hittek neki. Okkal, vagy ok nélkül, de rögvest felötlött bennük a Halliburton egynémely politikai kapcsolata. Nevezetesen az, hogy a Halliburton korábbi vezetője nem más volt, mint a jelenlegi alelnök, Dick Cheney.

Irak olajiparának újjáépítése, miként egész Irak újjáépítése is, az elmúlt hónapokban másról sem „szólt”, mint egyre növekvő költségekről, suta nyilvános magyarázkodásokról, de persze csak az amerikai érintettek között, és kínos huzakodásokról amerikaiak és európaiak között. Megértjük, hogy az amerikaiak harcolnak Irakban, ők fizetik a számlát, mi elleneztük a háborút, így hát a saját, és a háborúban részt vevő országok vállalatainak adják a megrendeléseket – mondják a németek. Mi nem értjük meg az Egyesült Államokat, Irak újjáépítése nemzetközi érdek, hát mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újjáépítésben való részvételre – így a franciák. Az olaszok és a spanyolok nyomulnak, pontosabban próbálnak nyomulni, hogy minél több zsíros megbízást kaphassanak. Úgy tűnik azonban, hogy egyelőre mindhiába. A zsíros megrendeléseket túlnyomó többségükben, bizony, amerikaiak kapják. A houstoni Halliburton és leányvállalatai, vagy a szintén kiváló politikai összeköttetéseiről ismert, kaliforniai Bechtel-konszern és mások. A tendereket még akkor is ők nyerik el, ha drágábbak mindenki másnál, vagy éppenséggel -mint ez a minap a Kellog, Brown&Root esetében is kiderült- jócskán túlszámláznak.

„Hamisítatlan vadnyugati légkörben zajlik Irak újjáépítése” – fogalmazott a minap Gordon Adams, a George Washington Egyetem katonai kérdésekkel foglalkozó szakértője. Meglehet, igaza van. Abban legalábbis, hogy a valahai Vadnyugaton ismert és alkalmazott durva kíméletlenséggel – egyébiránt szinte verseny nélkül – érvényesítik az amerikai kormányzathoz közelálló üzleti körök és óriáscégek érdekeit. Akár bármi áron is. Irakban nem „csak” az olajipart, hanem szinte a teljes infrastruktúrát, ipart és szolgáltatási szektort – vagyis gyakorlatilag egész Irakot – újjá kell építeni. Ehhez sokféle munka szükségeltetik. Gázturbinák kellenek és kenyérgyárak, telekommunikációs hálózatot kell kiépíteni, és élelmiszerfeldolgozó-iparra van szükség, minimum modernizálásra szorul az energiaellátás és a vízszolgáltatás. És mindehhez bizony, sok-sok munkáskézre is szükség van.
Csakhogy. Ki és hol és milyen bérért dolgozzon?

Az irakiak aggódnak. Néhány hónappal ezelőtt még valamiféle tiltakozó akcióval is próbálkoztak. Nemigen kapnak ugyanis munkát a saját hazájuk újjáépítésében. Kiderült ugyan, pontosabban, most kezd kiderülni, hogy az újjáépítéshez valóban sok, nagyon sok munkáskézre van szükség, de az amerikaiak ezt is – importálják. Éppen a már említett Halliburton-leányvállalat, a Kellog, Brown&Rootnak vetik a szemére, hogy tudomást sem vesz a munkára váró irakiakról. A cég szaúdi alvállalkozóval dolgozik, indiai és bangladesi vendégmunkásokat hozat szakácsmesterségre, filippinó bérmunkásnőket hív Jordániából, a szállítmányozást az Öböl-államok sofőrjeire bízza, s az Öböl-menti monarchiákból hozatja az élelmiszereket is. Sőt: az amerikaiak bagdadi főhadiszállásán a feliratokat is urdu és bengáli nyelven, nem pedig arabul pingálták. Indoklás nemigen van.

Mindennek tetejében, az új iraki beruházási törvény lehetővé is teszi a külföldi cégeknek, hogy külföldről hozzanak munkaerőt, sőt, azt is, hogy külföldre vigyék teljes profitjukat. Az a kevés iraki, aki alvállalkozóként szerződéshez jut, többnyire külföldről most hazatért emigráns, erős amerikai kapcsolatokkal. Egyetlen példa: nemrégiben versenytárgyalást hirdettek dél-iraki mobiltelefon-franchise-ra. A tendert az Ahmed Csalabi (az Iraki Nemzeti Kongresszus nevű, egészen néhány héttel ezelőttig az amerikaiak „szponzorálta” ellenzéki csoportosulás vezetője) média-direktorának fia vezette konzorcium nyerte el. Ő szintén szülőföldjére most visszatért emigráns. Ami önmagában persze nem is baj; annál is kevésbé, mert hiszen az emigránsoknak piacgazdaságban szerzett szakértelmük és gyakorlatuk van, no meg tőkéjük is. Csakhogy többnyire üzletileg is kapcsolódnak az amerikai óriáscégekhez. De még ez sem lenne különösebben baj, morognak az irakiak, ha honfitársaikat foglalkoztatnák, nekik adnának munkát és megélhetést! „Nem érünk mi annyit, mint Szaddám fiai?!” – panaszkodott egy munkára váró iraki a minap a tekintélyes brit Economist című hetilap munkatársának. S még azt is megkérdezte: vajon hová szánják az iraki olajbevételeket? Kik és mire fordítják?

Jó kérdések. De korántsem biztos, hogy válasz(oka)t kap rájuk. Vagy legalábbis nem mostanában. Az iraki háború, és a háború miatti, igaz, újabban már enyhülő transzatlanti feszültségek hátterében ugyanis nem feltétlenül ideológiákról, elvekről, eszményekről vallott nézetkülönbségek húzódtak és húzódnak, hanem a – pénz. Annak eldöntése (és persze végrehajtása), hogy ki gazdagodhat meg az iraki újjáépítésen.