A hűtlen társ: az ember

Magyarországon évente 150 ezer állat pusztul el sintértelepeken, több száz ezer állat válik kóborrá, mintegy 20 ezer szürke rókából és sok száz ezer tenyésztett nyércből és csincsillából készítenek prémet, számtalan állat laborban végzi életét; számuk világszerte 100 millióra tehető. Az embernek kiszolgáltatott, egyben őt kiszolgáló lények védelmében nevezték ki október 4-ét – Assisi Szent Ferenc halálának napját – az Állatok Világnapjának.

Magyarországon nemcsak e napot, hanem október 2-át, a Háztáji Állatok Világnapját is megülik az állatvédők, akik közül legtöbben elégedetlenek az állatvédelem hazai helyzetével. Igaz, a vadászati törvény kóborállat kilövésével kapcsolatos részét módosították, és bűncselekménnyé minősült az állatkínzás, ám a törvényi szabályozás és szankcionálás mellett a hobbiállat-tartás kultúrája gyerekcipőben jár Magyarországon. Egyre több ízben hallani-olvasni megcsonkított kutyákról, utcára vert vemhes állatokról, a gazda rosszvoltából agresszívvé és életveszélyessé nevelt ebekről, hanyagul kezelt, elbitangolt hüllőkről, hogy az állatkerti lopásokat ne is említsük. Civil szervezetek emelik fel szavukat a haszonállatok embertelen – jobban mondva élőlényhez méltatlan – szállítási gyakorlata és tenyésztése ellen: az aprójószág egész életét képtelenül szűk ketrecben, természetes ingerektől mentes, ám stresszgazdag környezetben éli le, a vágásra ítélt állatokat pedig leggyakrabban úgy vagonírozzák, hogy sem élelmezése, sem itatása, valamint minimális mozgása sincs biztosítva.

Mindezen állapoton mindaddig keveset enyhít a szigorodó törvénykezés, amíg a kívülről jövő szabályozáshoz belső felelősségérzet nem társul. Az az ember, aki kocsi mögé köti a tacskóját, mert az rámorgott az őt cibáló kisgyerekre, majd a félholt állatot az út szélén hagyja (megjegyzendő: előzőleg célbalőtt a kutyára), az vélhetőleg nem érzi bűnösnek – bűnözőnek – magát, és fel sem fogja, miért kap pár hónapos börtönbüntetést (ha kap). És ez még a „jobbik” eset, hiszen a tettest azonosították, elkapták, és várhatóan megkapja jogos büntetését. Csakhogy az utcán csatangoló, csonttá soványodott, netán összevert és/vagy gyakran vemhes állat gazdáját keresve sem találni – az okok, amiért a házi kedvencet kikergették, banálisak, bár nemritkán hátborzongatóak.

A menhelyre került állatok adatbázisában a leadott állat adatai közt sok esetben szerepel az is, miért, vagy mi módon vált meg hű társától hűtlen gazdája. Pár jellemző példa: „Az anyukáját kidobta a gazdája, mert rájött, hogy vemhes” (a kölyök már a menhelyen született), „sérülten kitették”, „testvéreivel együtt kitették”, „befogta a gyepmester”, „gazdája megunta”, „nem tudta tovább tartani”, de előfordult olyan is: a kutyát azért adták menhelyre, mert bolhás volt… Gyakori, hogy a gazda nemcsak a nemkívánt alomtól, hanem az anyakutyától is megszabadul.

Persze nemcsak az ebek esnek áldozatául az őket házaisító/hasznosító embernek: a kóbor macskákról, az őket kipusztítani igyekvő emberekről, a galambok elé mérgezett eleséget szóró önkormányzatokról és a védett madarakat kilövő orvvadászokról is hosszan értekezhetnénk, valamint a vegyszer- vagy olajszennyezés áldozatává váló vízi élőlényekről is. Egy szó mint száz: számtalan azon állatok száma, melyeknek az ember okozza pusztulását, úgy, hogy haláluk nem az emberi faj fennmaradását – vagyis etetését – szolgálja, hanem a csak fajunkra jellemző „luxus”: a tudatos gondolkodás, cselekvés eredménye.