Vak tükrök

A karácsonyi örömvásárra (v.ö.: "harácsony") megjelent Roman Polanski 1967-es filmremekének, a Vámpírok báljának DVD-verziója. Ez jó hír, még akkor is, ha a film a mai véresőben és zsigerzuhatagban már olyan szelídnek tűnik, mintha direkt a szeretet ünnepére találták volna ki. Pedig erről szó sincs. Csak a világ lett ennyire állat.

Ha emlékezetem nem csal, ez a film volt az első horror, amit szocialista hazánk éber szellemi őrei anno bemutatni engedélyeztek. 1980 körül történt mindez. A film nem annyira idegborzoló effektjeivel hatott rám – annál is kevésbé, mert brutális jeleneteit végül mindig feloldja a humor – , mint inkább magyarországi bemutatásának szociológiai-ismeretelméleti háttere miatt. Az a furcsa helyzet állt elő ugyanis, hogy egy műfaj paródiáját előbb láttuk, mint a parodizált műfaj bármelyik darabját. Ha a horror nem lett volna idehaza tiltott műfaj, és kollektív tudatunk idejében betöltekezhetett volna egy csomó vérszopóval, könnyű dolgunk lett volna. Így azonban ki kellett következtetnünk, milyen lehet, amikor egy rendező komolyan gondol horrort.
Ehhez a fantáziagyakorlathoz semmiféle támpontunk nem volt (hacsak Kádár Jánost nem számítjuk be, mint létünk metaforikus vérszopóját). Ennek ellenére elég jól szórakoztunk Polanski vígjátékán. Paródia ide vagy oda, a königsbergi vámpírkutató professzor és a vérszopó báró küzdelme, hátterében a színes, szélesvásznú Kárpátok misztikus vonulatával, nagy dobásnak tűnt.
Na de térjünk vissza az ismeretelmélethez! Amikor a vámpírvadász professzor a kis hegyi faluban megismerkedik a fogadós lányával, Tate-tel, és mi felismertük benne a brutálisan legyilkolt Sharon Tate-et, még a kezdetinél is furcsább helyzet állt elő. Nem tudtunk semmit a paródia előzményeiről, de tudtunk mindent a női főszereplő utóéletéről. (Őt a film elkészülte után két évvel, terhesen ölték meg.) Horrofilmes előéletünk híján a filmértelmezés síkján hatalmas hiányosságaink voltak, ami lehetetlenné tette, hogy a művet úgy értsük, ahogy kell; ám a fürdőkádban hentergő gyönyörű Tate-ről tudtuk azt is, amit nem kellett volna. Így folyton kiestünk a műélvezetből, amelyben egyébként – horrorkulturális alultápláltságunk okán – benne sem lehettünk.
Folyton kizuhanni abból, amiben benne sem vagyunk: íme, a szocialista embertípus élete. Innen nézve a Vámpírok bálja olyan tükör volt (lehetett volna), amelyben megpillanthattuk, hogyan ragadunk bele folyton abba, amiben benne sem vagyunk. Szépen beleragasztottak bennünket egy olyan rendszerbe, amelyben igazából nem voltunk benne. Persze hiába néztünk bele ebbe a tükörbe. Csak egy horrorparódiát láttunk. Tükrében mindannyian láthatatlanok voltunk.