Megazsűri

És ha már Bakács, akkor meg kell állapítani: van abban valami megnyugtató, hogy a magyar narancsos-tilosos alternatív klikk nagyjai megtalálták számításukat a sokat leprázott kereskedelmi tévékben, és nem Soros, az ORTT meg a Nemzeti Kulturális Alap támogatásaiból valósítják meg önmagukat. (Nincs már messze a nap, amikor Para-Kovács a Szulák-showban ébred távirányítóval a kezében, meglássátok.)

De összegezhetjük a műsort úgy is, hogy Pély Barna három adás óta nem találja a saját fülét, hozzászólásait meg mintha Majka írná. Somáról gyanítható, hogy jobban szeret beszélni, mint énekelni, Pierrot-ról pedig legalább annyira nem jut semmi az ember eszébe, mintahogy nem lehet felidézni egyetlen dalát sem. A szombati műsor mélypontja, hogy kiderül, csak Presser ért a musicalhez, a többiek fanyalognak, ami azért is kínos, mert ez a produkció egyik e heti műfaja.

Ennek ellenére a zsűriben az LGT billentyűsét kivéve mindenki szeretne megasztár lenni, ha már a saját szakmájában ez nem sikerült, a kár csak az, hogy ítészként is csak allűrökre futja. „Ezt nagyon odaraktad”, „Bírlak téged”, és a „Most sokkal jobban megnyíltál, mint a múltkor” jellegű közhelyek, kezdenek nevetségessé válni. Őszintén szólva szívesebben hallgatom Tóth Gabi énekhangját, mint bármelyik tag véleményét vagy a műsorvezetőknek előre megírt kérdéseket. (Egy ilyen kiábrándító kérdéscsokor – amelynek az volt a közelítő tartalma: hogyan érezted magad a színpadon – elhangzását követően töröltem le több megabájtnyi Görög Zita-fotót a merevlemezemről.)

Nehéz megszokni, hogy az előadott dalok körülbelül kétpercesek, úgyhogy a refrén épp hogy belefér, aztán jön 10 perc reklámblokk és promóció, aztán meg az erőltetett sms-szavazás darabonként 160 Ft + áfáért, amely csupán arról szól, kinek az apukája gazdagabb. Az aláfestőzene (a Bitter Sweet Symphony) miatt azonban mégis érdemes követni a kreált izgalmakat. Bakács meg Tilla helyett azt kéne nyomni folyamatosan, mert az tényleg „nagyon oda van rakva”. Persze ennek a zsűrihez vajmi kevés köze van.