Kövesdi Kiss Ferenc személyes sorsa a csöppben a tenger elv alapján viseli a mezőségi magyarság hányattatásait. Még az Osztrák Magyar Monaerchia korabeli Erdélyben született Székelykövesden, 1913 június 29-én és 2004 július 22-én halt meg Marosvásárhelyen, amelyet a trianoni országcsonkoló diktátum Romániához csatolt. Iskoláit már a királyi Romániában fejezte be, a nagyenyedi kollégiumban, a kézdivásárhelyi tnaítóképzőben, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen. Magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, de hivatását jobbára szórvány tanítóként, pontosabban lévitaként végezte, aki egyszerre folytatta a templomi és az iskolai szolgálatot. Azaz: magánemberként, hivatását gyakorló lelkész-iskolamesterként is azon volt, hogy – Reményik Sándor versének szellemében, – se a székely-magyar templomokban, se a mezőségi iskolákban ne némuljon el a magyar beszéd. A magyar királyi hadseregbe vonult be, a Jugoszláv Királyság Szlovénia nevű tagállamában esett szovjetorosz, bolsevik hadifogságba. Magyarországi, jánosházi szovjet megsemmisítő táborban őrízték, a viszonylagos szabadságát már Foksániban, a mai Románia területén nyerte vissza. Ettől kezdve mind cikkíróként, tanulmányok, esszék szerzőjeként tanítóként, lelkészként azon munkálkodott, hogy megteremtse, vagy újraélessze, megőrízze, legalább a szellemi haza egységét. Tiszta, megszállott ember volt világéletében, élő legenda, akit neveztek egyetlen összmagyarnak, a népoktatás lámpásának, nemzetmentő apostolnak. Lehetett volna főállású újságíró, egyetemi professzor is, de helyét és választott küldetését egy pillanatra el nem hagyta. A szórványmagyarsági gyerekeket fogta magyar szóra, magyar betűre, s a szórványmagyar templomokban hirdette magyarul Isten igéját. Maroskeresztúr, Székelyföldvár, Fintaháza, Ákosfalva, Szentgerince, Marosvásárhely – ezek életútjának fő állomásai. Elismerései: Juliánus -díj, Makkai Sándor díj, a Debreceni Egyetem tiszteltbeli doktorátusa.
Gyerekekkel, felnőttekkel megszállott szeretettel foglalkozott élete utolsó pillanatáig. Néptánccsoportok szervezése, vezetése, művelődési és gazdasági előadások, számtalan megjelent cik és két verseskönyv fémjelzik életútját. Derengő tűzzel (1977), Reménységdajkálók (1977).
Eközben egész életében gyűjtötte az anyagot nagy, átfogó. mezőségi művéhez. A könyvből még az életében napvilágot látott számos cikkrészlet, sőt könyv alakban megjelent ízelítő, mustra is. A Kráter Műhely Egyesületben sajtó alá rendezett, a napokban megjelentetett kötet Kovács Attila Zoltán főszerkesztő, Turcsány Péter költő, könyvkiadó, valamint Papp Vilmos református lelkész munkáját dícséri.
A könyv, Vetési László utóhangját idézve, Erdély legszormorúbb vidékéről, a Mezőségről szól. Egy tartományról, amely a huszadik század második évtizedéig, ama dicstelen, 1920. június 4-i országcsonkításig színmagyar volt, az óromániai beteléepítések tették fokozatosan szórványmagyarrá a Mezőséget. E vidék annak a Székelyföldnek a szerves része, amelyről Kövesdi Kiss Ferenc László Gyula Kettős honfoglalás című könyvére hivatkozva állapítja meg, hogy a székely magyarok a hunok maradványai. A székely magyarok ma is „a hun Atttila és az avar Csörsz maradváinak” vallják magukat. Ezt az elméletet hangoztatni az elmúlt század ötvenes éveitől kezdve már-már büntetendő cselekedet volt, aztán, a hatvanas években tudománytalannak, megmosolyogtatónak, nevetségesnek számított, amíg László Gyula, az elmúlt század meghatározó történész-nagysága nem hitelesítette a kettős honfoglalásról szóló könyvével. László Gyula műveiben régészeti leletek, antropológiai és nyelvészeti érvek segítségével rehabilitálta a sokáig zárójelbe tett, agyonhallgatott hun elméletet. Kövesdi Kiss Ferenc László Gyula professzor teóriájának tudományos szempontból is hiteles ismertetésével tárja elénk a székely határvidék régmúltját.
A kötet sajátossága a kevert műfajúság, amelyet az ízes erdélyi nyelvezet és a logikusan végigvitt gondolati vezérfonal és a székely-magyarság kulturális kincseit megőrízni kívánó szándék tesz egységessé és értékessé. Olykor az esszé, máskor a helytörténeti tanulmány, ismét máskor a képek és a közvetlenül megszólaltatott magyarajkú panaszok nyelvén szól a különleges remekmű. Idézve Vetési lászló végszavát: Van e még valaki, aki Kövesdi Kiss Ferencen, e megszállott emberen, e csodálatos prófétán kívül jobban ismerné a Mezőséget, a sokat szenvedett, szomorú tartományt, Székelyföldnek találn legtöbb megpróbáltatást átélt vidékét? Van e még valaki, aki vállalja azt, amiről mi leginkább csak beszélni szeretünk: nemcsak az utat dombról dombra, faluról falura, de háztól hézig, lélektől lélekig is? Verseskötetekkel, kórustörténetekkel maga mögött az utóbbi évtizedek legfájdalmasabb könyvét tette le – nem az asztalunkra, hanem a lelkiismeretünkre. Riadóra szól a harang....még szólnak a rogyadozó harang-lábakon, ledőlés előtt álló tornyokban, vagy idegen templomokban, de még mindig szólnak. Halljuk meg a hangját.” Erre kényszerít bennünket a remekmű erejével Kövesdi Kiss Ferenc Riadóra szól a harang – A mezőség településeinek helyzetképe (1981-1991) című rendhagyó, különleges könyve. Olvassuk el minél többen.
origo.hu
Meglepő fordulatot tartogat az időjárás
