– Önt leginkább bolgár műfordítóként ismeri a szakma, aki több mint harminc éve ver hidat a magyar és a bolgár kultúra között. Szerénysége közismert, magát nem szívesen nevezi sem lírikusnak, sem nyelvésznek, pedig két bolgár és egy magyar nyelvű kötetben olvashatjuk a saját költeményeit, „mellesleg” a nyelvtudomány kandidátusa, nyelvkönyvek szerzője. Folyamatosan írja a bolgár irodalom történetét. Mintegy tízezer oldalnyi prózát és tizenhatezer verssort, több mint háromszáz szerzőt fordított bolgárról magyar nyelvre. Ellenkező irányba ritkábban halad, bolgár költővel, Ivan Canevvel fordította le többek között Pilinszky költészetét. Hogyan jutott el odáig, hogy tíz évvel ezelőtt elindították, s azóta vezeti a Napút című kulturális és irodalmi folyóiratot, tulajdonos-főszerkesztőként immár hat esztendeje gondozza a Napkút Kiadó könyveit?
– Mennyiségi szempontból a hazai folyóirat-paletta igen-igen gazdag; a Napút azon kulturális periodikák közé tartozik, amelyeknek az újabb időkben sikerült többé-kevésbé ismertté válni a köztudatban. Azért tartottam fontosnak elkezdeni egy egészen új típusú folyóiratot, mert bizonyítani akartam, hogy létjogosultsága van egy lehető legnehezebben szerkeszthető nyitott, több szempontból összebékítő szándékú kulturális fórumnak, egy otthonosságot sugárzó műhelynek. Hamvas szó ma a szeretet, hátha mégis fogadható, ha nyújtjuk. Nem akartunk egy lenni a sok közül – remélem, nem vagyunk egy százból. Mondjuk úgy: értékeink a napkut.hu honlapon részletesen olvashatók, hadd ne soroljam őket... mire törekszünk részben másként, összegezőn. Olyan tágasságot szeretnének befogni a Nap útjának íve alatt, amelyben a kultúra különböző területei, az irodalom, a képzőművészet és a tudomány is szinte azonos szerepet tölt be. Magyarán a Napút nemcsak irodalmi, hanem a szó klasszikus értelmében is kulturális, részben tudományos ismeretterjesztő folyóirat. S bár a lapokat így is, úgy is skatulyázzák, a Napút megpróbál úgy képviselni egy megbízható és kipróbált értékrendet, hogy otthonos egyensúlyt és derűt igyekszik teremteni a mai értékzűrzavaros világban. A lapban együtt publikálnak különböző táborokhoz tartozó szerzők, ami szintén ritkaságszámba megy a mai folyóirat-palettán.
– A többi lap általában „hozott anyagból” dolgozik, így elmosódnak a rovathatárok. Pontosabban alkalmazkodnak a minőséget képviselő beküldött kéziratok mennyiségéhez. Jól sejtem, hogy önöknél ez is másként van?
– Valóban, a lap markáns különlegessége a tizennégy, váltakozón jelen lévő rovat. Főszerkesztőként – társaimmal együtt – a klasszikusabb folyóirat-struktúra híve vagyok és tisztelői vagyunk; új és néha újabb, érdeklődésre számot tartó belső egységeket alakítottunk ki, s töltünk meg rendre tartalommal – nehéz és szép feladat ez. Például a Berek című kulturális ökológiai egység vezetője Sebeők János író, a nyelvművelő Szóvár rovat gazdája Balázs Géza, a Hangszólóé (zene) Elek Szilvia, a Tárlaté (képzőművészet, 8 oldal színes műmelléklettel) Wehner Tibor. A sokrétűség lényeges komponense a műfordítások „menedékhelye”, a Hetedhét rovat. Számos pályázatot hirdetünk, amelyekre nemcsak szépirodalmi művekkel, hanem dokumentumokkal is lehet jelentkezni. Érkeztek már hozzánk így például nagyszülők katonalevelei vagy vőfélykönyv, ami komoly leletmentés is egyúttal. A Napút fontos sajátossága továbbá, hogy nem csupán a már befutott szerzők műveit közli, de igen sok első publikálóét is – nemesítő a szárnyra bocsátás. Sokatmondó az a statisztikai adat, amely szerint a tavalyi számokban mintegy négyszáz új név bukkant fel a korábbiakhoz képest.
– Évente tíz alkalommal jelennek meg, pedig a legtöbb lap kénytelen föladni a folyamatos jelenlétet. Nem egy közülük két, olykor három-négy havonta lát napvilágot, ami így már nem is igazán folyóirat, inkább időszakos kiadvány, azaz periodika. Továbbra is ragaszkodik a folyóiratszerűséghez?
– Úgy vélem, az évi tíz számból – törik-szakad – nem engedhetek. Magamnak fogadalmat tettem. A januárt kihagyjuk, februárban indítunk. és nyáron is van egy összevont számunk. Az szintén kivételes, hogy tíz év alatt minden számunkat tematikussá szerveztük. Ez komiszul megnehezíti a szerkesztést, hiszen nemcsak a beérkező szépirodalmi és más jellegű munkákra építünk, kiegészítvén azokat kritikákkal, tanulmányokkal, azaz nem a meglévő anyagokat fűzzük össze valamiféle laza szellemi leitmotiv nyomán, hanem nagyon sok alkotót, kutatót kérek fel egy-egy cikk, tanulmány, vallomás megírására – a választott téma vonzásában s a rovatok szellemében. S mivel a határidő kötelez, nem elég kivárni, ki is kell csikarni a szerzőktől az anyagokat, s ez a munka legnehezebb része. Mert csak akkor jöhet, máskor nem. S kérni úgy, hogy fizetni ritkán tudunk. Így épül föl évente tíz tematikus összeállítás. Igen híresek a Napút év végi almanachjai, amelyekben olyan jeles magyar művészek, tudósok, élsportolók, közéleti emberek írásos vallomásai sorjáznak, akik a következő évben töltik be a hetvenedik életévüket; alkalmanként hetvenen-kilencvenen szerepelnek így együtt, s kerekedik szép nemzedéki tabló. A legmeghatóbbak a személyes találkozók: karácsony előtt munkatársaimmal vendégül látjuk a szám határon innen és túlról, olykor távoli országokból érkező szereplőit a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. E kiváló emberek ott, akkor „egymásra ébrednek”. Három téma évente ismétlődik: a decemberi a hetvenesek évkönyve, valamelyik tavaszi a drámával és a színházzal foglalkozik. Az első, a februári lapszámot visszatérően a humor alakváltozatainak szenteljük. Az idei első, napokban megjelent szám érdekessége a Fénykör rovat körkérdése: ebben felkért írók fogalmazzák meg etűdjeiket a szökőév hozta ajándék napról. A sorozat folytatódik a következő Napút-összeállításokban is.
– Úgy tudom, ön távolról, Szófiából szerkeszti a lapot.
– A lap szerkesztésének egyik különlegessége, hogy Naputat alapítási éve, 1999 óta Szófiából szervezem, azóta ott dolgozom: öt évig a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatója voltam, 2004 őszétől a magyar szak vendégdocense vagyok, így az év java részében távolról irányítom minicsapatom tevékenységét, s közben szellemi, alkotói értelemben is igénybe veszem és próbára teszem bolgár kapcsolataimat. Hat évvel ezelőtt a könyvkiadásba is belevágtunk, egy betűnyi betoldással, Napkút Kiadó néven. Végre eljutottunk odáig, hogy évente negyven-ötven kötetet is megjelentetünk. Az idei könyvhétig huszonhat könyvvel jelentkezünk. Friss kezdeményezés a haikusorozat, az első (szokatlan küllemű) kötet Zalán Tiboré. Újdonság lesz a Magyarország: kulturális kalauz munkacímet viselő kiadvány – benne tizenhat jeles szakember alkot meg jó egy-egy ívnyi terjedelemben egy áttekintést a tágan értelmezett magyar kultúra különböző területeiről: esszéisztikus összefoglalók kultúránkról – külföldieknek. Terveim szerint gazdagon illusztrált, mintegy négyszáz oldalas könyv születik meg hónapokon belül (pillanatnyilag pénztelenül) – magyarul, hogy majd világnyelvekre fordítva a hazánk iránt érdeklő igényesebb külföldiek kezébe adhassuk. Több sorozatunk folytatódik. Az Ómúltunk Tára-szériában már megjelent Csáji László Koppány – A sztyeppei civilizáció és a magyarság című alapvetése, ezt követik magyar és például bolgár, orosz szerzők kötetei – a kazárokról, a besenyőkről, az óbolgárokról, Kötöny vezérről. A Hang-Kép-Irás-sorozat harmadik tagja – Mészöly Miklós és Orbán Ottó után – Bella István életének és életművének dokumentumaiban tallóz. Egészen más, szintén izgalmas, talán közönségsikerre is számot tartható nyolcrészes vállalkozás Tove Jansson finnországi svéd klasszikus író világhírű Mumin-sorozata, amelyet észak Micimackójának is neveznek. Eddig magyarul már megjelent a négy könyv Muminbocs és az üstökös, Muminpapa hőstettei, Szentivánéji rémálom, Titokzatos tél, mind Vukovári Panna fordításában. A belőle készült japán rajzfilmsorozatot nagy sikerrel ismételte a Duna TV.
– Ki támogatja önöket?
– A lap mögött a Cédrus Művészeti Alapítvány áll, pénzben szegényen. Igazgatói éveim félretett jövedelméből és szenvedélyből készítem a lapszámokat, s igazgatom a könyvkiadói tevékenységet. Sem önkormányzat, sem egyéb szervezet rendszeresen nem támogat minket. A tematikus lapszámokhoz olykor sikerül céltámogatást lelni, Szófiából azonban ez is nehezebb. A Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi kollégiuma évek óta „megfeledkezik” a Napútról. A tizedik évfordulóra a lap eljutott odáig, hogy fennállása legkevesebb hivatalos támogatását kapja. Köszönöm az NKA másik két kollégiumának mellénk állását: a megítélt jó egymillió forint negyede a minimális költségvetésnek, amelybe szerkesztői tiszteletdíj egyáltalán nem, szerzői csak elvétve fér bele; mindenki e lemondással járul hozzá a lap működéséhez, fennmaradásához. A Káva Téka a Napút vegyes műfajú melléklete, a folyóiraton belüli rendszeres füzetsorozat. Ezt azóta adjuk ki, amióta szinte pénztelenek vagyunk. Azóta emeltük föl jelentősen, ívekkel az oldalszámot is, amióta nem kapunk szépirodalmi támogatást. Ezt nevezhetnénk a nincstelenség fényűzésének – összegez Szondi György. – Régebben meg tudtuk tenni, hogy a lapszámot a megjelenésekor bemutattuk egy zenés irodalmi esten a Lipótvárosi Klub Galériában, amely akkor az otthonunk volt,. S egyúttal kiállítást is nyitottunk ott annak a művésznek a képeiből, akinek a színes mellékletben közöltük a munkáit. Akár panaszkodhatnék is, de nem szokásom, mert világéletemben derűlátó voltam. Pedig volna miért keseregni. Ebben a cudar helyzetben, amiben most vagyunk, az általunk kiadott értékes könyvek alig-alig hozzák vissza azt a pénzt, amit beléjük fektettünk. A verskötetek például gesztusok, az esztendőnkénti negyven-ötven könyvből úgy tíz már az indulásnál tudottan veszteséges. Ám e gesztusokat szívesen gyakorlom, s az éltet, hogy másokat publikáláshoz segítek. A támogatás hiánya daccal tölt el és elszánással. Büszke vagyok a Napútra, aki ismeri – szereti. Szívesen eljátszom a nem létező napkút szóval, azonban a Napkút legyen inkább fogalom – a kiadó fogalma; bár ez teljesülne mind jobban. Teljesedünk, dolgozunk.
