– Ön évente ellátogat az antikvitás fővárosába.
– Ha tehetem, minden évben egyszer elmegyek Rómába; ez olyan nekem, mint Anteusznak a Föld megérintése, amelytől új erőre kapok. Feltöltődöm élményekkel, belőlük egész éven át táplálkozom. Róma az Örök Város, hitéleti és irodalmi értelemben is örök zarándoklatok célja.
– Mióta kutatja az olasz reneszánszt?
– 1984-ben köteleztem el magam az olasz irodalom kutatására és fordítására, A zsarnokölő Alfieri című kismonográfiámmal. Az olasz irodalom klasszikusai közül Alfieri áll legközelebb hozzám, halálának bicentenáriumára 2003-ban emlékeztünk. Eddigi huszonnégy önálló könyvemből tizenhét az olasz irodalomról, négy Alfieriről szól, akit a XIX. században úgy emlegettek, hogy ő az új Dante. S bár magatartása számos nagy magyar költőével rokonítható, méltatlanul kevéssé ismerik nálunk.
– Mit üzen nekünk, magyaroknak a nemzeti felszabadító mozgalom, a Risorgimento atyjaként is híres olasz költő?
– Alfieri valóban váteszköltő, öntudatra ébresztő, a Risorgimento, az olasz nemzeti szabadságmozgalom sokak szerint az ő költészetével kezdődött, magát a szót is ő írta le először. Rokon léleknek tekintem őt, akinél a hihetetlenül erős szabadságszenvedély párosul erkölcsközpontúsággal és hazaszeretettel. A szabadság, az erkölcsiség, a szenvedélyesség és a fegyelem egyedülálló módon találkozik Alfieri életművében. Ma a szabadságot sokan félreértelmezik, úgy, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha a magunk pillanatnyi szeszélyeinek engedelmeskedünk. A morális értékeket pedig hazai irodalmáraink egy magát mértékadónak kikiáltó része egyenesen lebecsüli. Alfieri nem afféle szép, muzeális relikvia, hanem nagyon is eleven klasszikus, annak ellenére, hogy éppen az általa felállított magas erkölcsi és esztétikai mérce miatt nem igazán népszerű. Hasonló a helyzet Magyarországon Berzsenyi Dániellel, legragyogóbb klasszicista költőinkkel, akit ma már alig olvasnak. Alfieri szabadságszeretetét Petőfivel, klasszicizmusát Berzsenyivel, zsarnokellenes drámaköltészetét Katona Józseffel rokonítjuk, ehhez képest eleddig alig volt jelen a magyar köztudatban. A Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között című nagymonográfiámban az egész életművet megmutattam műfajonkénti bontásban, önéletrajzi, lírai művek (Ríme, Vita, Szonettek), tragédiák, (Filippo, Polinice, Antigone, Virginia), értekezések (A zsarnokságról) tükrében. A legfrissebb könyvemben, A halhatatlan Vittorio – Alfieri utóélete: kultusz és kritika, igyekszem föltárni, mi történt Alfierivel a halála után.
– Ha jól tudom, olykor istenítették, máskor feledték.
– Alfieri fénykorának kultuszai egybeestek az újkori olasz kultúra fénykoraival, elhalványulásai pedig az olasz kultúra válságaival. A XIX. század elején az olaszok áhítattal olvasták, tőle tanultak erkölcsiséget, hazafiságot, írásművészetet a XIX. század végéig. Érdekes, hogy a huszadik században mind a fasiszták, mind azok ellenzékei kultikus költőjüknek tekintették. Arra is alkalmas, hogy a nemzeti öntudat ébresztője, de arra is, hogy a zsarnokellenesség szimbóluma legyen. Mondhatnók, hogy az olasz polgárháborúban két alfieriánus tábor harcolt egymás ellen. A pozitivizmus, a freudizmus és a marxizmus nem szimpatizált Alfierivel, a historisták és Benedetto Croce hívei kedvelik, ám a jelentőségét senki nem próbálja tagadni.
(MNO)
