Cormac McCarthyt, az 1933-ban, Providence-ben született, eddig tízkötetes, Pulitzer-díjas amerikai alkotót hazájában a világ egyik legfontosabb írójaként tartják számon. Ezek után kíváncsian vesszük kézbe a Nem vénnek való vidék című 2005-ben született regényt, hogy vajon milyen egy mai, magas irodalmi igénnyel készült amerikai thriller? Hiszen manapság aligha születnek Amerikában olyan művek, amelyek Norman Mailer, Jack Kerouac, Kurt Vunnegut, Saul Bellow vagy Bernard Malamud regényeihez, Corso, Ginsberg, Ferlinghetti verseihez volnának foghatók. Amerikában a vers műfaja gyakoratilag megszűnt. Úgynevezett amerikai regények viszont gombamód keletkeznek, s mondanunk sem kell, minden fércmunka fülszövegén azt olvashatjuk, hogy írója zseniális, megújítja a prózát, párját ritkítja. Ezeket a kritikátlan mondatokat sajnos átveszik a magyar kiadók, agyondicsérik a szörnyű, Romana, Tiffany stb. füzetes regények amerikai alakmásait, de a turpisság már az első oldalak után kiderül. Mi is panaszkodunk, de hazánkban sok jó író és költő alkot.
Amerikában a vers műfaja gyakorlatilag megszűnt. Cormac McCarthy Nem vénnek való vidék című regénye a zseniális kivételek számát gyarapítja. Az ő esetében joggal dicséri már a Magvető kiadós fülszöveg is a remek regényt. Alain Robbe-Grillet regényeinek szenvtelen és objektív kamerájának részletességével tárul föl előttünk a mai vadnyugat tájainak lepusztult panorámája és az egyforma, egymással összecserélhető települések sivársága, valamint a szobabelsők elidegenedettsége. Ebben az újkori pusztaságban kereng reménytelenül, látszólag esetlegesen egymás körül a négy – modern westernhősként is értelmezhető – szereplő.
Ám egyre nyilvánvalóbb, hogy a történések központja egy zseniális gyilkos, akiről eufemizmus azt állítani, hogy precízen, hidegvérrel, érdekeit szem előtt tartva öl, mert akkor is elveszi ellenfeleinek életét, ha annak nincs semmi értelme. Az is csak közelít a valósághoz, hogy Anton Chigurh sorozatgyilkos lenne, hiszen olykor a szerencsére bízza, hogy teljesíti-e a beléje kódolt sátáni parancsot. Ő volna a sátán földi helytartója, aki bizonyos fajta következetességből, filozofikus késztetésre öl, vagy ő maga lenne a Sátán? Vagy ő lenne maga a halál? Talán az utóbbi értelmezés az igazi.
Ennek megítélését az alkotó ránk bízza. A konkrétumok tekintetében azt is csak sejteti az író, hogy Chigurh egykor titkos ügynök, még régebben Vietnamban harcoló veterán volt. Tény, hogy a regény belső világegyeteme körötte forog.
A regényből készült film alkotói az Oscar-díjjal –
Előle menekül a másik főhős, egy Llewelin Moss nevű, szimpatikus fiatalember, aki a modern kalandregények, -filmek tipológiájának megfelelően korábban szegényen, becsületesen élt, szeretett kalandozni, száguldozni, mint a beatirodalom, Kerouac, Ferlinghetti sebességfüggő száguldozói, akik minél több élményt sűrítenek egy-egy percbe, hogy legyőzzék a mindent elpusztító idő hatalmát. Hősünk az egyik útja során megtalál a pusztaságon egymást halomra gyilkoló gengszterek hulláinak karéjában kétmillió dollárt és egy nagy csomag heroint. Úgy véli, hogy megkísértette sorsa nagy lehetősége, s valóban megváltozott az élete, de elsősorban úgy, hogy üldözött vaddá, lepuffantani való áldozattá tette önnönmagát és feleségét is, ugyanis a sátáni gyilkos első számú célpontjává vált. A regény átalakul üldözéses westernné, amelyet olykor feszülten, máskor idegesen olvasunk, mert türelmetlenné tesznek bennünket a szinte mechanikusan ismétlődő vérfürdők és az egyre reménytelenebb menekülések. Olykor már-már utáljuk a regényt, de a szuggesztív ábrázolás mégis foglyul ejt bennünket. És abban reménykedünk, hogy a botcsinálta bűnöző (a heroint otthagyja, csak a pénzt viszi magával) az újkori kalandregények és filmek dramaturgiájának megfelelően feleségével együtt megússza az ügyet, jobbá, nemesebbé, kicsit gazdagabbá válik.
Hogy reményeink beteljesednek-e, mivel krimiről (is) van szó, nem illik elárulni.
Harmadik műfajváltást képvisel egy kétarcú, a bűnözők és a rendőrség között lavírozgató, nem igazán elvetemült, de mégis korrupt ügynök, egy bizonyos Wells. Miatta azt hisszük, hogy a történet intellektuális maffiaregény, melynek szálai a felső tízezerhez vezetnek. Ő is találkozik Chigurhral, a rejtélyes gyilkossal, hogy az élet értelméről filozofáljanak. Beszélgetésük váratlan fordulatot vesz, melynek nyomán már-már kafkai mélységekbe merülünk.
A regény valódi főhőse a nyitányban és a fináléban erőteljesen exponált seriff, az Isten képére teremtett embervilág rekvizítuma. Az utolsó, aki az igazság és a rend megvalósulásáért küzd. Bell Chigurh leleplezését, elfogását tekinti annak a nagy ügynek, ami fölteszi a koronát eddigi életművére. Az egész történetet ő meséli vagy jegyzi le a felesége számára. A regény és a film talán legintenzívebb feszültségforrása: vajon eléri-e a célját a negatív és kétarcú árnyalakokban bővelkedő történet egyetlen pozitív hőse? Abban a világban, amely valóban nem öreg embernek (vénnek) való.
Nehezen kategorizálható mű Cormac McCarthy Nem vénnek való vidék című regénye. Alcíme – Regénysiker és filmsiker – nemcsak azért találó, mert az 2005-ben megjelent mű nyomán született a sikerfilm, hanem mert McCarthy filmszerű látásmóddal varázsolja olvasóit a helyszínre, napjaink Amerikájába, közelebbről: az egykori vadnyugati hősök véres tetteinek helyszínére. És fölteszi nekünk az alapkérdést: vajon a véres háborúk vagy a semmilyen szabályt, erkölcsi korlátot, se Istent, se embert nem tisztelő liberalizmus az oka annak, hogy Földünk siralomvölggyé változott?
Az idei Oscar-gála igazi szenzációja volt a regény nyomán készült mozgóképes alkotás, amely egy amerikai rendező testvérpár, Ethan Coen és Joel Coen tehetségét dicséri. A regényhez méltó, kitűnő film megkapta a legjobb film és a legjobb rendezés mellett a legjobb adaptált forgatókönyv, továbbá a legjobb férfi mellékszereplő (Javier Bardem) díját is. A Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) forgatókönyvét a filmszerű regény cselekményéhez már-már betűhíven ragaszkodó rendező testvérpár írta meg. A zeneszerző Carter Burwell, az operatőr Roger Deakins, a producer Ethan Coen, Joel Coen, Scott Rudin, a vágó Ethan Coen, Joel Coen. Magyarán: a rendező páros producerként, szerkesztő vágóként és forgatókönyvíróként is részesülhetett a nem mindennapi dicsőségben.
Remek a szereplőgárda. Bell seriffet az egyik legjobb amerikai színész, Tommy Lee Jones alakítja a rá jellemző elmélyült, belső szerepformálással. Tommy Lee Jones nem ismer rutinmunkát. Számos kalandfilm kap attól lendületet, már-már művészi felhangot is, hogy e kiváló színművész szerepel benne.
Kulcsalak abból a szempontból is, hogy ő mondja ki a film bölcseleti esszenciaként értelmezhető mondatait.
Egyrészt azt, hogy Amerika történelme önmagában is bölcsője annak, hogy az egykori ígéret földje a pokol e világi sötét bugyrává vált. A koreai, de főként a vietnami háború, valamint újra és újra ismétlődő modern alakmásai legitimálták a gyilkosságot. Nem véletlen, hogy a film szinte minden alakja részt vett ama szörnyű háborúban, amelyben a kitüntetett harcosokat cserbenhagyta az USA már a háborúban is. A seriff öreg barátaival közösen emlékezik vissza arra, hogy a hatalom korszerűtlen fegyverekkel, az utánpótlásvonalak hanyag kezelésével áldozattá tette a zöld sapkásokat, a közönséges frontharcosokat és a hadifoglyokat is. A világzüllés amerikai variánsának másik fő oka az a képmutatás, amellyel a liberálisok a háború után már-már afféle világ szégyeneként bélyegezték meg a sokat szenvedett, parancsot teljesítő exkatonákat, akikből vagy hajléktalan, vagy gátlástalan bűnöző lett, ahogy az egykori szovjet zónában leszerelt, sorsukra hagyott hadfiakból is. Ugyanők, a képmutató liberálisok hitelesítették a bűn evilági danse macabre-ját azzal, hogy először a jog diktatúrájával nyomták agyon az erkölcsöt. Amerikában egy jó ügyvéd és egy degesz pénztárca pillanatok alatt szabaddá tehet akár olyan embereket is, akik nyílt színen gyilkolnak, de mivel félelemből senki nem hajlandó rájuk vallani, formálisan tisztára moshatók. Hétköznapi valósággá vált az, amit Friedrich Dürrenmatt abszurd antikrimijéban, A bíró és a hóhérban még képtelenségnek, groteszk metaforának hittünk. Dürrenmatt cinikus intellektuális gyilkosa, Gastmann egy hídon, mindenki szeme láttára, fogadásból öl meg valakit minden ok nélkül barátja, egy rendőrfelügyelő szeme előtt. Gastmann megnyeri a fogadást. A rendőr nem képes rábizonyítani tettét, csak úgy tudja hosszú évek után megbüntetni a gyilkost, hogy hozzá hasonló sátáni ravaszsággal rábizonyít egy olyan gyilkosságot, amit nem követett el. McCarthy Chigurhje Dürrenmatt Gastmannjának huszonegyedik századi, az eredetinél százszor borzalmasabb alakmása sorozatban gyilkol anélkül, hogy bárki is megakadályozhatná ebben.
A jog és az álszabadság diktatúrája nélkül aligha válhatna legyőzhetetlenné film főszereplője, Anton Chigurh, a filozofikus gyilkos. Méltó módon varázsolja át a mozgó képek dimenzióiba a démoni ölőgép alakját Javier Bardem. Bardem Chigurhjáról nem könnyű eldönteni: ő maga a sátán, annak földi helytartója, vagy a sátántól megérintett, antikrisztikus próféta. Misztikus szimbólumalakjává erősödik annak a világnak, amelyben köznapi eseménnyé válik a rettegés, a gyilkosság. Bardem mélykék szeméből a személytelenség iszonyata, az üresség árad, hitelesíti a modern intellektuális gyilkost – méltán vette át a szerepért az egyik aranyszobrocskát.
Josh Brolin Moss Llewelin megtestesítőjeként remekel az üldözött, botcsinálta, bűntelen bűnöző alakjában, akit a körülmények és a végzet hajszolnak tőle idegen szerepkörbe. Ahogy a feleségét is, akit Kelly Macdonald játszik. Az asszonyka még férjénél is vétlenebb, hiszen az első pillanattól kezdve ellenzi a halálos road movie-játékot, de nincs választása. A film kafkai szféráját képviseli Wells, a kettős játékot folytató ügynök, aki otthonosan üzletel az általa kergetett bűnözőkkel is. Őt Woody Harrelson alakítja.
A filmben dermesztő erejű képek varázsolják elénk a mai Amerika lepusztult határvidékét, az egymással fölcserélhető városokat, irodákat, moteleket. A dögunalmat, amelyből sokkolón ragadja ki a hősöket – már azokat, akik életben maradnak – a bestiális, brutális gyilkosságok sorozata. A Coen testvérek nem kímélik az érzékeny lelkű nézőt, a tudatába akarják égetni, mit tettek a világgal a háborúk és az eltrorzult szabadságeszmények.
(Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék. Regény, fordította Bart István, Magvető Kiadó, 366. old. 2890. Ft. Ethan Coen–Joel Coen: Nem vénnek való vidék. Film, 2007, 122 perc, forgalmazza az UIP Duna-Film)
(MNO)
