Fáy András-, Kilián-, Igal- és a legutolsó a Vajda Péter-lakótelep. Az utóbbi a legrosszabb, textilgyári munkásoknak építették – hallom Pápán, a barokk belvárosban. Nézzük meg, mit ígér! Egy olyan parkon keresztül vezet utam, amelyet mágnásnegyednek nevez a népnyelv, egy kiskastély előtt Porsche Carrera pihen. Aztán elmaradoznak a villák, méretes családi házak, és feltűnnek a Vajda Péter-lakótelep színes panelházai. Bezárt üzletek, pavilonok fogadnak, csak a kocsma előtt lődörögnek néhányan. Egy virágárus és egy vegyesbolt várja vásárlóit, az utóbbi kirakatportálja elhanyagolt, a reklámmatricák fakult fehérek, színük kék, piros lehetett egykor.
Pápán az 1960–70-es évek építkezései sokat vettek el a Várkertből. Itt és így jött létre a reformkori polihisztorról, Vajda Péterről elnevezett lakótelep is. A több ezer főt foglalkoztató szövőgyár sok dolgozója vett, kapott itt lakást.
„Lakótelep – baljóslatú szó. Tízszintes panelházak jutnak az ember eszébe, köztük kiégett fű a senki földjén. Alumíniumfalú ABC-áruház, parkolósivatag, rakéta- és földgömbmászóka a játszótéren. Az épületkolosszusok között porból és szemétből örvényt kavar a szél. A kései Kádár-korszak tömeges lakásépítése annyira lejáratta ezt a fogalmat, hogy a ma épülő telepeket megkülönböztetésül »lakóparknak« nevezik. Pedig a lakótelep szónak nem volt mindig ennyire negatív csengése… A telepszerű építésnek számos egyéb formája létezett. A maguk idején jól szolgálták céljukat, nagy részük ma is jól működik. Lakóik többnyire szeretnek ott élni” – írja Ferkai András építészettörténész a néhány éve megjelent, Lakótelep című könyvében.
Két idős asszony beszélget Pápán, a lakótelep egyik földszinti erkélyén, napernyő védi őket a tavaszi nap erejétől. Textiles nyugdíjasok, évtizedek óta ismerik egymást. Megemlékeznek a tönkrevágott gyárról, amely töredékében a tőke által felkarolva működik még, de keveseknek biztosít munkalehetőséget. A nyakkendőadó foglalkoztatja őket.
– A javaslattevő politikus a híradóban úgy érvelt, hogy egy tizenhatezer forintos nyakkendő adója csak néhány száz forint. Nos én még tizenhatezer forintos nyakkendőt nem láttam. Mifelénk, vagy akár Pápa belvárosában is nyolcszázötven forintért kínálják a nyakkendőket. Na, ez a politikus és a legtöbb társa még azt sem tudja, hogy a vidéken nyomorgó emberek milliói nem tudnak tizenhatezer forintos nyakkendőben, de még kabátban, bundában vagy szemüvegkeretben sem gondolkodni. Mert mi itt egészen szerényen élünk – mondja Erzsike néni. – A fiamnak egy öltönye s néhány inge van. Azt tisztíttatjuk és mossuk. Ennyit a gazdagságunkról – teszi hozzá.
– És az itt élők a saját benzinükkel járnak dolgozni, míg ők a költségvetésből, abból van a telefonjuk is, laptopjuk is, mégis a parlamentben csak ásítozásra van idejük. Nézze meg, hogy ez az ország hol van! – szól hozzánk Margitka.
– Kit okolnak a gondjaikért, a helyi vagy az országos politikát? – kérdezem, hogy vitát kavarjak.
– Állítólag a fiatalok keresik most meg a mi nyugdíjunkat. Ez nem igaz, hiszen én azt már évtizedek alatt kitermeltem. Vagy mondjuk ki, valaki zsebre tette a pénzt? A nagypolitika tesz minket tönkre, nem a helyi vezetés. Mióta rendszerváltás volt Pápán, ugyanaz a polgármester (Kovács Zoltán, Fidesz–KDNP – a szerk.). Rendben van a város, csatornáztak, építettek, ügyeltek a parkra. Végzi a dolgát. Meg vagyunk elégedve a polgármesterrel, sőt! A fővárosban sok a szakértő milliárdokért, s ezért is vagyunk itt. Mentünk Győrbe a fiammal, s mutatta, nézd, ott laknak a hajléktalanok. Munkát ad az itt élőknek az ipari park az orosz laktanya helyén, telefonokat szerelnek, s varrodák is üzemelnek. Az öregek a piacra járnak kedden és pénteken, ott veszik a tojást, a zöldséget, a sárgarépát, az almát. Mert a lealkudott száz forint is pénz – mondja a két hölgy egymás szavába vágva.
Csevelyünkből kiderül, a két idős nő ma már csak alkalomszerűen nézi az esti híradásokat. Felmenne a hírektől a vérnyomásuk. Sok pitiáner ügyről szólnak a híradások, a tilosban parkoló kuglófsütő államtitkárról, 35 ezer forintos szakértői órabérekről. Ezt s a horrorfilmeket látja a felnövekvő nemzedék is, és csodálkoznak, ha a gyerek csapteleppel támad a tanárára.
– Nincs visszafogó erő, bezzeg régen! Ha az én lányom azzal jött haza, hogy a tanár rácsapott a kezére, azt mondtam, jól van, biztosan megérdemelted – sóhajt nagyot egyikük. Számtalan történetet tudnának mondani a gazdasági leépülésről.
– A lányoméknak saját háznál volt a boltjuk, előbb élelmiszer, majd bizományi, de nem ment egyik sem. Mert már bizományba sem tudnak mit beadni az emberek. Bezártak, s nagy nehezen el tudott helyezkedni egy ruházati boltban – hallok egy közvetlen családtaggal megesett történetet. Azt mondják, a lakótelep családias jellege megmaradt, munkahelyről, családból ismerik egymást. Sőt az ismeretlen lakótelepiek még a buszmegállóban is köszönnek egymásnak. Itt, e lakótelepen él Gyurcsány Ferenc miniszterelnök édesanyja is. A miniszterelnök az utóbbi hónapokban ritkán látogatja édesanyját, viszont itt volt a szegfűnapon. Amikor jött, két fekete autó és egy rendőrségi autó biztosította az útját. – Katikával jól ismerjük egymást még a szövőgyárból, ráadásul egy napon, 1956 januárjában volt az esküvőnk is a nagytemplomban – újságolja egyikük. A teljes nevét azért nem mondja, nehogy a politika utolérje. Fél. Szerény asszonyként jellemzi a szomszéd ház lakóját.
– Nem is szabad bántani, így is sok gyalázkodó névtelen levelet kap a fia miatt. De arról, ami ebben az országban van, abszolút nem tehet – ezt már az egyik zöldségesüzlet bérlője mondja. Hozzáteszi: ha nagyképű asszony lenne, elköltözne valami jobb helyre, de nem teszi. A zöldséges szerint ma már nem kell lakótelepre menni, ha a szegénységgel akar találkozni az ember. Kevés a munkahely, így innét is rengetegen Győrbe és Veszprémbe járnak dolgozni, az ottani gyárakba. Kiderül, a zöldségesék Pápától 12 kilométerre laktak a szülőknél, de korábban beköltöztek ide, a városba. Azóta már sokszor gondolkodtak a visszaköltözésen, s csak azért maradtak, mert a férjének jó munkahelye van a laktanyában, szakács.
Szavait erősíti, hogy egy fejkendős néni jön vásárolni. Sokallja a tojás árát, majd tízet vesz belőle. Kifelé jövet nézi a szebbnél szebb portékát. Megsimogat egy almát is, majd szemérmesen hátat fordít, és a pénztárcájában kotorászik. Hallani, hogy bizony abban csak fémpénz van. Visszafordul és legyint: majd legközelebb… Van itt hitelfüzet, és gyakran lefelé kerekítik az árakat is.
– Én a lakótelepen, a kilences boltban voltam zöldséges, de a bolt szétment, s belevágtunk ebbe, de kényszervállalkozóként. Magasak a járulékok, s a rezsiköltség is tetemes. Az ellenőrzésektől nem félek, mert egy ilyen kis boltban, ha akarnék, se tudnék csalni. Tíz perc alatt leleltározhatnak – szögezi le a zöldségesbolti asszony. Néhány éve még bejelentett alkalmazottuk is volt. Három-négy éve még Budapestre, a nagybani piacra is megérte elmenni, ma már… Eladták a kocsit is, így az árut idehordja mindenki, így viszont még kevesebb a haszon. – Bevallom, nem erre számítottam. Az uniós csatlakozáskor mi voltunk az újak között a legjobbak, volt perspektíva az országban. Mára szánalmassá vált minden. Nem gondoltam, hogy a két gyermek taníttatására költjük minden pénzünket. Ha a nagyszülők nem lennének, nem is tudom, hol tartanánk – sóhajtozik a vállalkozó, aztán elmélázik.
– Belegondolok, hogy van egy 24 éves lányom, aki felnőtt nő, és a kegyetlen főiskolai tananyag mellett még diákmunkát végez, hogy fenntartsa magát. Sosem akartam gazdag vagy milliomos lenni, csak arra vágytam, hogy ne mindig a csekkekkel hadakozzak. Most azzal kelek, hogy az angolkorrepetálást akkor ki tudom-e fizetni, s így őrlődve lassan félrokkantakká válunk. El tudom képzelni, hogy előbb-utóbb a szülőknél kötünk ki, s az lesz számunkra az utolsó menedék – teszi hozzá csendesen.
Fájlalja, hogy rák módjára hátrafelé megy az ország. Nemrég zárás előtt, fényes nappal kirabolták a boltot. Tizennyolcezer forintot vittek el. Egy parlamenti képviselő nyakkendőjének az árát…
víz
Ilyen a földi pokol, lecsapott a tájfun + videó
