Hihetetlen, hogy a magyarok titokban is hallgattak minket

Az egyszerűen Blood, Sweat & Tearsnek nevezett 1968-as korongjuk hét hétig vezette az amerikai sikerlistát, olyan örökzöldeket tartalmazott, mint a Spinning Wheel, a You’ve Made Me So Very Happy és a When I Die, továbbá az év lemezeként Grammy-díjat kapott. „A zenekart ugródeszkának szántuk az elején, de több lett belőle, amire abszolút nem számítottunk” – nyilatkozta Steve Katz, alapító tag, énekes és gitáros az MNO-nak. Interjúnk.

– A hetvenes-nyolcvanas években szinte csak titokban, például a Szabad Európa Rádión hallgathattak a magyarok jó nyugati zenéket. Sok rajongójuk volt ennek ellenére, akik félig illegálisan hallgatták a Blood, Sweat and Tears zenéjét. Ez milyen érzést kelt Önökben?
– Hihetetlenül jó érzés. Valamilyen szinten részesei voltunk ezeknek a történéseknek. 1971-ben Kelet- Európában turnéztunk: Romániában, Lengyelországban, Jugoszláviában, és láttuk, hogy az emberek min mennek keresztül. Beszélgettünk és találkoztunk emberekkel, akik felvilágosítottak bennünket, hogy a mi zenénk is mennyire „tiltott”. Ők ennek ellenére sok mindent megtettek, hogy hallgathassanak minket, ez felemelő érzés volt számunkra. Mindenképpen még jobban motivált bennünket, hogy a lehető legjobban játsszunk, és valamilyen módon lelki síkon felszabadítsuk azokat az embereket, beleértve a kedves magyarokat is, akik elnyomás alatt éltek.



Fotók: Kovács D. Barna

– Igaz, hogy az amerikai állami hatóságokkal is „kollaborált” a zenekar?
– Igaz. Azzal zsaroltak bennünket, hogy énekesünk, David Clayton Thomas elveszíti a zöldkártyáját abban az esetben, ha az államnak nem teszünk némi szívességet: egy kelet-európai turnéra kényszerítettek minket, amit az állam finanszírozott még 1970-ben. Muszáj volt megtennünk, mert nem akartuk elveszíteni Davidet. Sokan utáltak minket emiatt, a Rolling Stones magazin egy időben nem sok jót írt rólunk.

– Kifejezhették valahogy egyet nem értésüket?
– Többször is nyilatkoztunk a tévékben arról, hogy nem akarunk ezen a turnén részt venni, de nem mondhattuk meg, hogy miért. Tomboltunk, őrületesen mérgesek voltunk, de nem csinálhattunk semmit igazán.



– Ez az incidens inspirálta a zenekart valamilyen módon?
– Írtunk egy hatalmas sikerű háborúellenes dalt, melynek címe „Battle”. Azt hiszem, ez a dal őszintén tükrözte azt, hogy mit gondoltunk az amerikai államról.

– Zenéjük többféle zenei stílust ötvöz, például a pszichedélikus rockot és az „acid jazzt”. Mennyire tudatos ez a hangszerelés?
– Ez egyszerűen csak így történt, pontosabban amiatt, hogy a zenekar különböző zenei háttérrel rendelkező zenészekből tevődik össze: jómagam rockzenész vagyok, de van köztünk profi és képzett dzsesszmuzsikus is. A mi csapatunk többfajta zenei irányzatnak a „szintézise”, ezért is vagyunk ismertek.

– Nehéz zenei utat választani, lecövekelni egy stílus mellett?
– Jó kérdés, szerintem nagyon nehéz, de sokszor a számtól függ: a rockosabb fiúk a zenekarból például inkább a rockelemekhez ragaszkodnak, tehát ilyen irányzat felé akarják elvinni a zenénket, de nekünk valami köztes megoldást kell választanunk, ami mindenkinek megfelel, ezért is fontos, hogy készen legyünk arra, hogy egymás iránti tiszteletből asszimiláljuk ezeket a törekvéseket.

– A zenekar életében gyakori volt a tagok vándorlása. Ez mennyire volt hatással a muzsikájukra?
– Mindenképpen változatossá tette. Az első nagy változás az volt a zenekar életében, amikor Kooper öt év után otthagyta a zenekart. Akkor meghallgatásokat hirdettünk, és hála az égnek, szerencsésen megúsztuk az átalakulást. Aztán én mentem el.

– Miért is?
– Stúdióban akartam lemezeket készíteni Lou Reeddel.

– Mi hozta vissza a zenekarba?
– Egy egyszerű telefon (nevet). Felkértek, és igennel válaszoltam, nagyon örültem neki, már régen nem koncerteztem akkor, jó érzés újra a zenekarral eggyé válni, és azt hiszem, ez már így is marad.

– Ilyen egyszerű volt visszajönni a zenekarba, mintha csak a boltba szaladt volna le egy percre?
– Tényleg olyan volt, mintha csak a boltba szaladtam volna le. Nem éreztem, hogy olyan sokáig távol lettem volna a zenekartól. Visszatérésem olyan volt, mintha újra hazataláltam volna. Újra elkezdtem gitározni, sőt mi több, ma is ugyanazokat a dalokat játszom a hangszeren, amelyeket negyven évvel ezelőtt.