Die Welt (welt.de)
A konzervatív német napilapban Stephan Köhnlein Németország féktelen kereszténytelenedése című cikkében foglalkozik a szövetségi köztársaság vallási helyzetével. Már régóta beletörődtek az egyházak abba, hogy egyre inkább zsugorodnak. „Egészen reális, a népesség csökken Németországban, s ez érinteni fogja az evangélikus egyházat is” – fogalmazott Margot Kässmann, Németország Evangélikus Egyházának (EKD) tanácselnöke. Egyúttal azt is hangsúlyozta a hannoveri püspök asszony, hogy az emberek kétharmada még mindig tagja valamelyik keresztény felekezetnek.
Csakhogy az egyházak gyorsabban zsugorodnak, mint a társadalom. A német katolikus püspöki konferencia adatai szerint a katolikusok száma 2008-ban 284 000-rel csökkent, míg az ország lakossága csak 215 000-rel zsugorodott. Miközben az egyházak aggodalommal figyelik a társadalom elöregedését, addig megfeledkeznek a kilépésekről. Csakhogy 2008-ban emiatt a katolikusok 120 000 tagot veszítettek el, az evangélikusok pedig 160 000-et.
A leggyakoribb kilépési okként az egyházi adót emlegetik. Az egyházak erre azt válaszolják, hogy ezt a pénzt elsősorban a személyi költségek fedezésére, valamint a gyerekek, idősek, betegek és sérültek gondozására költik, ami a közösség javára válik. „Ha nem lenne egyházi adó, akkor számos karitatív tevékenységnek búcsút kellene mondani, melyet másoknak, például az államnak kellene átvennie” – figyelmeztet Robert Zollitsch freiburgi érsek, a püspökkari konferencia elnöke.
Az egyházak számára a tagság csökkenése jelentős bevételkiesést jelent, pedig számos területen növekedtek az igények – mint például az idősek gondozásában. Az egyházak pénzügyi helyzetét megnehezítik a várható adócsökkentések, mert ezekkel automatikusan kevesebb lesz az egyházi adó is. Mindezen problémák ellenére létezik néhány reménysugár.
Vannak olyan közösségek, melyek gyarapodnak. Az evangélikus egyház évente közel 60 000 újra belépőt tart nyilván. Zollitsch úgy véli: „Végül is az emberek tartást, kötődést és iránymutatást keresnek egy gyorséltű és átláthatatlan világban. Ezt ajánlhatjuk, ha üzenetünket képesek vagyunk jobban, érthetőbben közvetíteni.”
Berner Zeitung (bernerzeitung.ch)
A svájci főváros napilapjában Stephan Künzli Ha egy levélszekrény magas hullámokat vet című cikkében foglalkozik a zäziwili postaláda-bohózattal. A Bern kantonban lakó Corinne Minder egyik napról a másikra ismertté vált. A zäziwili asszony a főszereplője annak a történetnek, ami egy levélszekrény körül forog, melynek nem megfelelő a formája és nem ott áll, ahol kellene.
Minden azzal kezdődött, hogy Corinne Minder a közszolgálati televízió hírmagazinjában novemberben elmesélte hihetetlen történetét. Két postai alkalmazott a berni központból leutazott Zäziwilbe, hogy Minderrel közölje, ez így nem folyhat tovább a postaládával.
A hosszúkás amerikai modell, felül lekerekített tetővel, ahol az újságokat nem egy nyíláson, hanem egy ajtócskán dobják be, nem engedélyezett Svájcban. S nemcsak a méret és a nyílás problémájára hívták fel a figyelmet, hanem a levélszekrény helyére is. Azt ugyanis a szabályzat szerint nem a garázskapu elé kell állítani, hanem az ingatlan határára.
Egy jól szabályzott svájci levélszekrénnyel Corinne Minder még képes lett volna megbarátkozni, áthelyezésével az utca irányába azonban nem. Már csak azért sem, mert a postások, amint azt a gyerekek kamerával utána kimérték, csak két és fél métert takarítanának meg a ládáig és vissza. A megállást amúgy sem tudják megspórolni, mert a nő lakásával szemben egy nyilvános postaláda található, amit amúgy is ki kell üríteni.
Minder egyáltalán nem érti, máshol miért képes a posta leveleket és csomagokat házhoz, sőt több helyütt lépcsőn is felvinni – tudva, hogy a szabályzat lehetővé teszi a kivételeket. Például idősebb épületek, társasházak esetében, vagy egészen egyszerűen ott, ahol „a többletköltségek a postai kézbesítés számára” elfogadhatók. A postát ezek az érvek nem kényszerítették álláspontja feladására.
Egyes esetekben a néhány méteres megtakarítás „egy kicsit nevetségesnek tűnhet”, tudatta egy szóvivő a cég álláspontját, de „ha a posta minden háztartást a szabályokkal ellentétes módon szolgálna ki, akkor a postás olyan sok időt veszítene, hogy útja végén naponta 40-60 perccel többet kellene várni a kézbesítésre”.
Minder a maga módján levonta a következtetést a történetből, s egy postafiókot bérelt. Annak ellenére, hogy így naponta 2,5 kilométert kell vezetnie, hogy megkapja a postáját, nem veszítette el a humorérzéket. „Igazából” – morfondírozott a vele szemben álló nyilvános postaládára tekintve – „adhatnának egy kulcsot. Akkor akár azonnal magammal vihetném a benne lévő leveleket a postára.”
