Mondhatjuk, hogy szinte labdával a kezedben születtél. Nagyon sok oka lehet, miért választja valaki a focit. Te mi miatt döntöttél mellette?
– Igen, valóban mondhatjuk, hogy labdával a kezemben születtem, hiszen volt otthon egy plüss focilabda, amit sokszor dobáltunk az öcsémmel. Nagyon kicsi koromban még fogalmam sem volt, hogy létezik a labdarúgás, mint sport. Nagyjából 7-8 éves lehettem, amikor apa – aki egykoron a Vasas labdarúgója volt – elvitt minket focizni felnőttek, fiatalok közé. Féltem ugyan, nehogy eltaláljon egy-egy lövés, de már akkor kedvet kaptam ehhez a sporthoz. Szüleim nem engedték, hogy egyesületben focizzunk, így először 12 évesen mentem el titokban Magyarország egyik leghíresebb egyesületéhez, amelynek a közelében laktunk. Vonzó volt, mint a tiltott gyümölcs, mivel nem tudott róla senki.
Szerinted milyen a foci megítélése hazánkban?
– Sokan hangoztatják, hogy milyen gyenge a magyar foci, mégis mindenki nézi a meccseket a tévében. A lelátók viszont érzésem szerint azért üresek, mert sokan nem kíváncsiak a légiósok hadára. A magyar ember szereti a focit, a vérében pezseg, várva várja, hogy a válogatott kijusson egy világeseményre, vagy azt, hogy valamelyik klubcsapat újra sikeres lehessen a nemzetközi porondon. A megítélés tehát elsősorban a válogatott eredményeitől függ.
Sok klub közül választhatnak a focizni vágyók, mi az, amiben te pluszt tudsz adni a szárnyaid alatt felcseperedő fiataloknak?
– Számomra az a legfontosabb, hogy az edzéseken mosolygós, értelmes gyerekek rúgják a labdát. Nem feltétlenül nevelek élsportolókat, ez nagyon nagy hibája sok egyesületnek. Nem üvöltözöm a srácokkal, nem kritizálom őket folyamatosan, a dicséret és a bizalom jellemzi munkámat. Én még soha nem küldtem el azért gyereket, mert ügyetlen volt. Azt az elvet követem, hogy tömegesíteni kell, mert sok gyerekből lehet igazán válogatni. Jelenlegi játékosaim kiváló közösséget alkotnak a pályán és azon kívül is, nem közösítenek ki senkit azért, mert nem tudnak együtt
játszani. Aki szeret focizni, az jöjjön!
Pályafutásod során melyik volt a legjobb időszak?
– Több szempontból is meg lehet közelíteni. Eredményességről nem szeretek beszélni, de néha muszáj. Még BVSC-s edző voltam, amikor 2004-ben Berlinben, az akkori 1995–96-os csapatommal fél Európát lenullázva, 10 mérkőzésen gólt sem kapva jutottunk döntőbe. Tettük ezt egy olyan csapattal, amelynek játékosaival 2-3 évig dolgoztunk együtt eddig a sikerig. Azóta is büszke vagyok arra a csapatra. Még abban az időszakban felkértek a '95-ös Budapest Válogatott irányítására, ami igencsak megtisztelő feladat volt. 2008-ban alapítottuk jelenlegi focisulinkat, az AC Villám Focisuli és Futsal Clubot. Az AC Villám név fantázia szüleménye. Villámfotózás közben gondolkoztunk egy csapat megalapításán, innen a név, amelynek piros-fekete színét a Kispest-Honvédért való rajongás ihlette. A kezdetek nagyon fontos lépésekből álltak, ezt az időszakot is a legjobbak közé sorolnám.
Ki az edzői példaképed?
– Kimondott példaképem nincs, soha nem is gondolkoztam ezen. Nagyra tartom azonban Tóth János és Tóth Károly munkáját, akiket személyesen is jól ismerek.
Ha összeállíthatnál egy olyan csapatot, ahova bárkit bevehetnél, kiket válogatnál be és miért?
– Azt hiszem, más elvek alapján válogatnék, mint sokan mások. Nem izomkolosszusokat hívnék, hanem olyan magyar játékosokat, akik képesek arra, hogy a nézőket visszacsalogassák a lelátókra. Akadnak Magyarországon Messi-féle kreatív, szellemes, gyors játékosok, főleg nagyon fiatalok, vagy még gyerekek, akikkel – természetesen sok munka után – gyönyörű futballt lehetne játszatni. Feltéve, hogy 15-17 éves korukra nem égnek ki. Neveket szándékosan nem említenék.
Nagy nemzetközi mérkőzéseken is látni, hogy az edzők gyakran eltorzult arccal kiabálják az instrukciókat a játékosoknak. Benned mi játszódik le fontos mérkőzések alatt?
– Nagyon fontos kiemelni, hogy én gyerekekkel, utánpótlással foglalkozom, nem pedig vérbeli profikkal, akik elvileg tudják a dolgukat. Számomra minden mérkőzés ugyanolyan. Nem érdekel, hogy bajnoki meccsnek vagy barátságos meccsnek hívják. Nem szoktam üvöltözni a meccseken, inkább négyszemközt súgok. Nagyon sokszor felidegesít valamelyik játékosom, vagy akár egy játékvezetői ítélet is, ám ezt magamban tartom. A játékosok normális esetben felnéznek az edzőjükre, tehát jó példát kell mutatnom.
Hogyan motiválod a gyerekeket, amikor félidőben vesztésre álltok?
– Semmiképpen sem ordítom le a fejüket, hiszen ők maguk is tudják, hogy hibáztak bizonyos szituációkban. Sokkal inkább kiemelem a pozitív dolgokat, amit többet kellene csinálni. Természetesen, ha valaki szándékosan ellenszegülve nem játszik rendesen, azzal külön
elbeszélgetek.
Milyen speciális készségfejlesztéseket alkalmazol? Más sportágak elemeit is beleépíted az edzésekbe?
– A gyerekek katasztrofális mozgáskultúrával rendelkeznek. Sok esetben sem ritmusérzékük, sem egyensúlyérzékük nincs. Néhányan bukfencezni sem tudnak, pedig 14-16 évesek. Ennek orvoslására korábban brazil capoeiraedzőt hívtam, de néha előkerültek a ritmikus gimnasztika elemei is, vagy a különféle koordinációs programok. Egyszer-egyszer kézilabdás elemeket is beillesztettem az edzésmunkába.
Milyen érdekességek várhatóak az előttetek álló szezonban?
– Sajnos a különféle sérülések és egyéb technikai okok miatt az egyes korosztályok nem tudnak olyan összeállításban pályára lépni, ahogy elterveztem. Ez egy új helyzetet teremt, amelyet meg kell oldanom. Ezen kívül tervezzük különböző korosztályoknak futsaltornák megrendezését, kisebb fesztiválok lebonyolítását.
Mit vársz a 2011-es évtől?
– Mindenképpen előrelépést. Szeretnénk birtokba venni egy új helyet, ami igazán otthona lehetne minden kis focistánknak. Drasztikus növekedést a létszám tekintetében minden korosztályban, sikeres, jó hangulatú toborzások által. Az NB II-es futsalbajnokságba megújult erővel szeretnénk visszatérni, egy igazi csapattal, ahol nem az eredmény, sokkal inkább a jó hangulat a fontos szempont. Szeretnénk megnyerni bármilyen támogatót, szponzort, aki valamilyen formában segíteni tudja munkánkat.
