A rendezvény házigazdáinak, Répás Ágnesnek, a Budapest Film kommunikációs vezetőjének és Morcsányi Gézának, a Magvető Kiadó vezetőjének (az írónő Daniel Stein, tolmács című regénye fordítójának) jutott a hálátlan szerep, hogy a kétszáz ember befogadására alkalmas teremben várakozó több mint négyszáz embernek bejelentse, a beszélgetést követő dedikálás elmarad. Az írónő keze ugyanis Pécsett eltört. Debrecenben még jó pár száz könyvet aláírt, de ettől olyannyira begyulladt a sebe, hogy az orvos eltiltotta a pesti dedikálástól. Ezt leginkább az a mintegy száz ember fájlalta, akik a mozi előtt várakoztak, hogy szignáltassák az írónővel a kiváló regényt.
Az írónő elmondta, hogy boldog, amiért Magyarország fővárosában van egy mozi, amelyet az orosz irodalom talán legismertebb költőóriásáról, Alekszandr Szergejevics Puskinról van elnevezve. Ulickaja 1943. február 21-én született a baskírföldi Davlekanóban orosz nemzetiségű, zsidó származású családba. Katolikus vallású embernek vallja magát, aki életművével, csöndes, de határozott, ellenálló magatartásával mintát teremtett az erkölcsös, etikus életvitelre a legnehezebb körülmények között is. A moszkvai családot a világháború idején költöztették (evakuálták) Davlekanóba, Ulickaja gyermekkora, diákévei azonban már az orosz–szovjet fővároshoz kötődnek.
Amennyire végzetszerű, hogy Baskíriában született, a diktatúra teremtette fatálisan tragikus eseménysor tette íróvá. Ahogy Ljudmila Ulickaja a tőle megszokott közvetlen, végtelenül rokonszenves szerénységgel és közvetlenséggel elmondta a közönségnek, a Lomonoszov egyetemen végzett biológia szakon, genetikai kutatóintézetben várt volna rá tudóskarrier és nyugodt élet. Ám őt sem tévesztették meg a brezsnyevi diktatúra szólamai, tisztában volt azzal, hogy a szürke, jellegtelen felszín mögött a sztálinistához hasonló kemény, véres terror rejtezik. Hasonlóképpen a magyarországi Kádár-korszakhoz (amelynek hetvenes-nyolcvanas évei a Brezsnyev-korszak magyarországi megfelelői voltak), ez az időszak brutális volt, gyilkos és aljas. És – ahogy Magyarországon is – ha más eszközökkel is, mint a kemény diktatúra, kíméletlenül leszámolt azokkal, akik ellene fordultak. Az ellenzékieknek nem az életét, hanem annak értelmét vette el, tette értelmetlenné munkanélküliséggel, publikációs embargóval, rosszul fizetett, megalázó állásokkal.
Ulickaja úgy vált üldözötté, hogy a munkahelyének technikai bázisát szamizdat művek másolására, terjesztésére használta föl. 1970-ben lebukott, elbocsátották, majd tíz évig nem tudott elhelyezkedni. 1979 és 1982 között a moszkvai zsidó zenész színház helyettes irodalmi vezetője volt. Utána alkalmi irodalmi, színházi háttérmunkákból élt. Bár verseket nagyon korán kezdett írni, közülük csak egyet jelentetett meg, ötvenesztendős koráig nem jutott önálló kötethez, bár olykor-olykor napvilágot látott egy-két elbeszélése lapok, magazinok, folyóiratok hasábjain. Első önálló könyve francia fordításban került közönség elé, ez az elbeszéléskötet 1994-ban jelent meg oroszul.
Az első komoly sikert a Szonyecska című, 1995-ös, Franciaországban megjelent kisregény hozta meg számára. A Vidám temetés című kisregény (1997) amerikai orosz emigránsokról szól, fiainak élményei ihlették, akik tíz évig éltek az Egyesült Államokban. 2000-ben, a Kukockij esetei című kötet megjelenése után hazájában is elismerték végre. Már ebben a könyvben is megjelenik a genetikusként megszerzett ismeretanyag, a kötet egyik hőse egy látó asszony.
Ulickajának eddig tíz könyve jelent meg magyarul, az első, a Kukockij esetei 2003-ban (fordította Goretity József, ahogy a legfrissebbet, az Imágót is, rajta kívül Gilbert Edit, Kisbali Anna és Morcsányi Géza magyarította Ulickaja műveit).
A legújabb kötet, az Imágó nagyregény, bár Ulickaja saját bevallása szerint jobban kedveli a rövid formációkat, a kisregényt és az elbeszélést. Ezt a munkáját többek között az a bosszúság ihlette, ami akkor öntötte el többször is, amikor immár fiatal emberektől is hallott egyre többször nosztalgikus, a múltat nemcsak megszépítő, hanem meghamisító gondolatokat arról, hogy a hatvanas-hetvenes években még ember módján lehetett élni, és hogy a világ jelenlegi nyomorúságáért azok az ellenzékiek a felelősök, akik elősegítették a diktatúra bukását. (Mennyire ismerős ez az MSZMP-MSZP-típusú okfejtés nekünk, magyaroknak is!) Íróként, moralistaként kötelességének érezte, hogy megidézze az úgynevezett lágy terror emberellenes, démoni arcát. Ahogy nálunk is, Oroszországban és a szovjet birodalom minden államában a nyolcvanas évek közepéig orwelli államforma és elnyomás működött. Nem elég, hogy diktatúra volt, ami erkölcsileg és gazdaságilag is tönkretette a birodalom népeit, hanem ráadásul az is főbenjáró bűn volt, ha valaki néven nevezte a diktatúrát, sőt azt is üldözték, aki kinyilvánította, hogy nem szereti a szocializmust.
Ulickaja az Imágóban három orosz értelmiségi: egy zenész, egy költő és egy fotográfus életének mindennapjait tárja az olvasók elé. Azt a világot ismerjük meg belőle, amelynek hazai imágóját mi átéltük a Kádár-korszakban (már akik még átélték). Ismerős az, amikor a művész megpróbál a sorok között üzenni a hatalomnak, parabolikus jelbeszédet alkalmazva megjelenni a hivatalosan létező folyóiratokban. Amikor ez nem megy, bekapcsolódik a földalatti mozgalmakba, szamizdatterjesztésbe, féllegális publikálásba, kéziratos művek terjesztésébe. Ahogy a regény, a címe is sokértelmű. Az a fura, csöndes ellenállás, amire a Brezsnyev- (Kádár-) korszakban kényszerült az orosz (és a magyar) értelmiség, amelynek komponense a nyílt szembenállás mellett a konspiráció, a passzív rezisztencia, a mindenünnen való kivonulás, fura állapotba kergeti az embert. Imágószerű lárvalétben kettőződik meg az énje. Örökké attól szorong, vajon nem válik-e megalkuvóvá, a rendszer hívévé, ha dolgozni kezd, megpróbálja eltartani a családját. Eközben az alkotó ember és a passzív ellenálló beleesik egy fura csapdába. Miközben sikerül megóvnia magát az opportunizmustól, állandó kívülállásával, demonstrációival, konspirációival az élet peremére sodródik, s valamiféle örök infantilis lárvaállapotba kerül(het). Akár az Imágó három különös életű hőse.
A remekül sikerült beszélgetés után azok is megéreztek valamit a Brezsnyev- (Kádár-) korszak bonyolult iszonyatából, akik nem éltek még azokban az években, s nem olvasták még Ulickaja egyetlen remekművét sem. Reméljük, kedvet kapnak rá. S azoknak is ajánljuk az Imágót, akik rosszul emlékeznek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre, amelyekben a diktatúra tönkretette a teljes szocializmusba kényszerült keleti blokk életét. Az ellenállókat infantilissá, életképtelen imágóvá, az alkalmazkodókat gerinctelenné tette. Ulickaja emlékeztet bennünket, hogy a mai zűrzavar rémségei, nyomorúságai is a Sztálin–Brezsnyev- (Rákosi–Kádár-) korban kezdődtek, s mindmáig annak az örökségnek a terheitől roskadozunk.
origo.hu
Hortay Olivér: Ébresztő Európa!
