Úgy alakult, hogy az apukányi átlaghoz mérten jelentősen több időt töltöttem lányommal a város számos játszóterén. Megvallom, fél óra elteltével unni kezdtem a semmittevést. Természetesen az elnehezült pilláim alól követtem csemetém rapszodikus mozgását, gondolva, talán így megóvhatom valami komolyabb bajtól. Ilyen esetekben csupán ösztöneim őrködtek, tudatosnak nevezett énem pihent. Jobbára a messzi kismamák lankadt idomait simogattam tekintetemmel. Rendszerint a megcsúfolt ízlés ragadott vissza a valóságba. „Na azt azért mégsem!” Ritkábban, ha vágygerjesztő formákat ígért a könnyű nyári ruha, bágyadt fantáziám, akár elalvás előtt, nekilódult. Bevallom, tudatom mélyét gyakorta ingerelte a játszótéri flört. S hiszik vagy sem, ilyen esetekben menetrendszerűen felhangzott lányom távoli kiáltása: „Nézd, apa!”„Ó isten veled, hosszú lábú, édes anyatejtől súlyos keblű szépség!” – búcsúzott képzeletem, majd gyors pásztázás: rutinból, mégis valódi szeretettől mozdítva fejem: „Ügyes vagy, kicsim!” – rikkantottam a park túlsó végébe, a mászókán egyensúlyozó porontyom felé.Figyeltem, figyeltem és annyira figyeltem, hogy ismét a lankadás vett erőt tagjaimon. Vándorútra kelt tekintetem, megállapodott egy termetes, velem egykorú anyukán. Valaha biztosan többre vágyott, mint egyhangú unalommal ringatni a dupla babakocsiban szendergő ikreit. S többre annál, hogy elsőszülöttje egyre ügyesebb mozdulatait kövesse napról napra. Számoljunk csak! Az idősebb gyerekkel három év otthon, azután jött a második terhesség. Táppénz, szülés. Most másfél évesek, azaz közel hat esztendő és legalább tíz kiló. Melleiről már vagy négy éve lemondott. Pedig valaha büszkén kacsintottak terebélyesen igéző bimbói a szembejövő férfiakra. Ma a kosaras melltartó kergeti hamis képzelgésbe a megfigyelőt. De most nem ez a lényeg!Megérkezik a férj. Úgy öt-fél hat felé járhat. Fáradt, feszült, elnyűtt. Ruhájáról ítélve mérnök lehet valamelyik felszámolás előtt támolygó állami vállalatnál. Leroskad hitvese mellé a padra. Gyors puszi. Az asszony többre vágyna. Ma este sem bújnak össze.„Minden rendben?” – csendül a felületes érdeklődés. Pedig még mindig, még így is, ahogy éppen kinéz, szereti ezt a nőt, csak éppen nem futja többre az erejéből. A kismama tekintete a nagyobbik fiú felé vezeti apja pillantását. A férfi int, ám nem kurjant. A gyerek nem is veszi észre. Miért is tenné, leköti a játék. Férj és feleség nem beszélgetnek semmi fontosról. Lassan szedelőzködnek. Otthon az asszonykát etetés, fürdetés, ágyazás, mosogatás, az ura vacsorája, no és egy forgatás a mosógépben várja. Tízig, sőt még tovább is talpon lesz. Valaha – mesélik – gyönyörű, nyúlánk lábait bámulta a férfinép. Nem kétséges, többre vágyott egykor. Kiolvasható távolodó alakjának feledésbe görbedt büszkeséget sugárzó mozdulataiból.Mindent a gyermekért! Tetszik, nem tetszik, neki szüksége van az édesanyjára. Évekig, évtizedekig, amíg csak él. Mégsem tartom elképzelhetetlennek, hogy az sugall valódi lelki békét az apróságnak, ha mindkét szülője – mindkettő! – úgymond helyén van az életben. S a szülők eme teljes, önmegvalósító létezés békéjét sugározzák utódaikra. Amennyiben többre vágytunk, mégis beértük valami olyannal, ami kevesebb küzdést kíván jóval több pénzért, amennyiben a család a kötelező áldozat koloncává hitványult, amennyiben a jobb lét reményében eldobtuk álmainkat, amennyiben már csak takarékon égetjük gyertyánkat, kérdem én, miféle gyenge lobogás imbolygó fényével világíthatjuk be az élet sötét labirintusát, hogy gyermekünk orra ne essen mindjárt az első lépésnél?
origo.hu
Hadas Kriszta lányának megrázó búcsúja a szüleitől: az édesapja is hasonló módon halt meg
