Szívük megszakadt

„Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.”Damjanich János honvédtábornok írta ezt 1849. október ötödikén, kivégzésének előestéjén leendő vértanútársának, gróf Leiningen-Westerburg Károlynak. Nem sokkal ezután – talán már hatodika hajnalán – újra a pennához nyúlt, és egyenesen az Úrnak írt: „Ima kivégeztetésem előtt... Oltalmazd meg Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársai iránt, és vezéreld akaratát a népek javára... Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségébe süllyedt Magyarországot!...”Hűvös, nyirkos reggelre ébredt Arad ezen a kora őszi napon. A szokásos ébresztő trombitaszó elmaradt, Howiger várparancsnok egész napra riadókészültséget rendelt el, a bástyákon égő kanóccal álltak ágyúik mellett a tüzérek, és a csövek mellől nézték az alvó, hallgató, fenyegetően csendes Aradot. A császári hadsereg félt. Ugyan kitől? Egy nappal korábban, október ötödikén – bár erről Aradon aligha tudtak – az utolsó magyar erősség, Komárom is osztrák kézre került, Klapka honvédei kivonultak a bevehetetlen várból. A szabadságharc, legalábbis katonai értelemben, véget ért.Ugyan kitől félt az orosz fegyverekkel megsegített Haynau-sereg? Talán a saját lelkiismeretétől.Még sötét volt, alig múlt hajnali öt, már fegyverben állt a Wocher-zászlóalj – mintha bizonytalan lenne abban, át tudja-e a halálba segíteni a kegyelemből golyóra ítélt négy magyar tábornokot, Dessewffyt, Schweidelt, Lázárt és Kiss Ernőt.A fegyverropogást odabent a cellákban is tisztán lehetett hallani. Kilenc tábornok készült a bitóhalálra: Damjanich, Nagy Sándor, Leiningen-Westerburg, Török, Knézich, Aulich, Pöltenberg, Láhner, Vécsey. Igazi nemzetközi sereg: szerb, német, horvát, osztrák, magyar...A szabadságharcosoknak nincs nációjuk.Míg Bott hóhér „dolgozott”, a tüzérek a várost figyelték aggodalmasan, nem lobban-e lángra valamely szikra...Mint a krónikás írja, az akasztáshoz kivezényelt katonák némelyikének szemében könny csillogott.Estére virághegyek lepték el a mártírok bitófáinak tövét. Arad civilestől, katonástól azokra emlékezett, akiknek szíve a szabadságért megszakadt.