időjárás 22°C Emese, Sarolta 2022. július 5.
logo

Tallózó

2000.11.10. 23:00

New StatesmanA brit Helena Echlin az Egyesült Államok leghíresebb angol tanszékén, a Yale Egyetemen tanult. A helyszín: elegáns, faburkolatos konferenciaterem. A polcokon bőrkötéses könyvek. Egy vékony, magas diák a lábát kinyújtva, keresztbe rakva, elmélázva jelenti ki: „Az ódának a szolipszizmus problémáját kell transzcendálnia.” Majd hatásos szünet után hozzáteszi: „... mielőtt megközelítené, hogy részt vegyen a már hozzá nem férhető egységben.” A diáktársak elismerően sóhajtoznak. „Briliáns”, dicséri a professzor. Echlin csoporttársaihoz hasonlóan leírja jegyzetfüzetébe a teljes mondatot: „Az ódának a szolipszizmus problémáit kell transzcendálnia, mielőtt megközelítené, hogy részt vegyen a már hozzá nem férhető egységben.” Feljegyzését olvasva döbben rá, hogy az egésznek semmi értelme sincs – kezdődik a brit hetilap beszámolója az amerikai elit egyetem szuperelit tanszékéről. Majd Echlint idézi: „Megdöbbenek, hogy az irodalomkritika – legalábbis ahogyan azt itt űzik – szélhámosság. A hatalmas fizetéssel jutalmazott tanárok pedig – akarva-akaratlanul – a szélhámosság részesei.”Echlin azért ment a Yale-re, hogy angol és amerikai irodalomból szerezzen doktori diplomát. Azt hitte, sokat tanul majd. Kiderült, a tanszéken a ködösítés kötelező. A mondatok barokkosan hosszúak, toldalékokkal terhesek. A „viszony” csak „viszonylat” lehet. Echlint mindez zavarja, hiszen Oxfordban, ahol első diplomáját kapta, vezető tanára a dolgozata margójára „mi?” és „hogy?” kérdést írt a legkisebb értelmi zavar láttán. „Miként ágyazhatjuk be ezt a diskurzust a nem szerint jobban kidomborított paraméterekbe?” „Mi?” – kérdezné oxfordi tutora.Amikor kifakad, társai halkan, szégyenlősen helyeselnek. De tanárai úgy tekintenek rá, mint a falu bolondjára. Legtöbbször nincs is mibe belekötni, mert a mondatok ugyan angolul hangzanak el, de semmilyen jelentésük sincs. Eközben senki nem beszél az eredeti könyvek élvezetéről. Helyettük recenziók bírálatát kritizálják. Echlin a liftben megkérdezte professzorát, mit olvas esténként. „Egy bestsellert a fizikáról.” „Regényt nem olvas?” „Már nem olvasok az olvasás öröme kedvéért.” „Az elemzés öröme. Ez a lényeg” – teszi hozzá egyik diáktársa. Amikor a Robert Stone-nal foglalkozó kreatív műhelymunkában akart részt venni, nem engedték neki, hiszen a doktori munkáját irodalomkritikából és nem angol irodalomból kapja. De ha kedve szottyan, szervetlen kémiát hallgathat.Stone remek regényeket ír, de ha tőle tanulna írni, olyan lenne, mint ha a gorilla tanítana állattant, utasította el végleg Ruth Yeazell tanszékvezető asszony, akihez Echlin fellebbezni ment. Yale Oxford Disneylandje. Sárgásszürke kőépületeit romboid alakú ablakok és vízköpők díszítik. Az egyetem vezetői egyszer amiatti frusztráltságukban, hogy az épületek nem néznek ki olyan ódonnak, mint az oxfordiak, savval öntötték le egyik-másikat, hogy fokozzák a lepusztulás látszatát. A szigorúan őrzött kerengők súlyos, veretes kapuinak kinyitásához a diákoknak mágneskártyájukat a kapu digitális olvasójába kell csúsztatniuk. Helena Echlin diplomája megszerzése előtt sürgősen elhagyta a Yale Egyetemet.The NationRobert Fisk Ciszjordániába ment, hogy az amerikai baloldali elit vezető, de kis példányszámban kiadott hetilapját tudósítsa. A Ramalláhból Nábluszba vezető út mentén kiégett abroncsok. Az üzletek zárva, a fémroló leeresztve. Sehol egy lélek. Izraeli katonai teherautók száguldoznak felkapcsolt fényszóróval, ablakukat acélháló védi. Már a külső jelekből is érzékelhető: olyan ország ez, ahol a konfliktus egyre gyorsabb ütemben fordul át a palesztin függetlenségért vívott harcba. A zsidó telepesek útjain tömött konvojok. A telepesek kocsijaikban. A hátsó ülésen fegyverek. Páncélozott buszok, katonai járművek közé szorítva haladnak előre.Mivel Fisk tudja, hogy az izraeli ellenőrző pontokon nem engednék tovább terepjáróját, lehajt az útról. Olajfaligeteken és ősi falvakon halad át. Majd Dzsabadba érkezik. Éppen egy testvérpárt temetnek. Izraeli katonák akkor lőtték le őket, amikor egy telepeseknek épített út fölött álltak, és szidták az izraeli katonákat, mondja egyik bátyjuk. A másik szerint lehet, hogy egy-két követ is ledobtak. Miközben az izraeli propagandát ismétli a CNN és a BBC. Hogy a palesztin fiatalok és gyerekek csak saját maguknak köszönhetik, ha lelövik őket. Ha az izraeli katonák fejbe lőnek egy palesztint, akkor a palesztin „kereszttűzben” vagy „összecsapásban” veszítette életét. Holott a valóság egészen más: izraeli éleslövedékek terítik le őket. Ha ugyanez Szerbiában történne, már az egész világ NATO-beavatkozást sürgetne.Nevetséges az is, hogy azt állítják, Arafat megálljt tudna parancsolni az intifádának. Az intifáda határait ugyanis a palesztinok szabják meg. A köveket dobálók vagy azok a palesztin rendőrök, akik izraeliekre tüzelnek, vagy azok, akik bosszúból két izraeli katonát lincseltek meg. A palesztinoknak elegük lett az ostoba klisékből, a „békefolyamatból” meg abból, hogy „Oslót vissza kell helyezni a kisiklott vágányra”. A palesztinok előtt a szlogenek helyett mind nyomasztóbban rajzolódik ki Oslo valósága: olyan megállapodást írtak alá, amelynek eredményeként elveszítik Kelet-Jeruzsálemet, nem térhetnek vissza a menekültek, és folytatódik a zsidó telepek építése az elfoglalt területeken.„Ha az új intifádának van bármilyen jelentősége és jelentése, akkor az csak ez lehet: Oslo halott.” A palesztinok már nem jelen időben beszélnek róla. Amiről beszélnek, az az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata – amelyről az amerikai külügyminisztérium tisztségviselői oly ritkán beszélnek –, szerintük az jelentheti a megoldáshoz vezető utat. Az 1967-ben hozott határozat előírja, hogy az izraeli erők vonuljanak vissza az 1967-es hatnapos háborúban elfoglalt területekről a területen lévő valamennyi állam (beleértve Izraelt) biztonságának szavatolása fejében. A 242. számú határozat a palesztinok szemében azt jelenti, hogy vissza kell állítani Izrael 1967-es határait. És véget kell vetni Ciszjordánia, Gáza (és a Golán-magaslatok), valamint Kelet-Jeruzsálem megszállásának.A palesztinok azt remélik, hogy világszerte egyre többen teszik fel a kérdést: ha Iraknak vagy Szerbiának be kell tartania az ENSZ-határozatokat, miért tennének kivételt Izraellel? Vajon nevetséges reményről van szó? De miért olyan fontos az, hogy Izrael óriási áldozatokkal és költségekkel tartsa fenn kétszázezer zsidó telepesnek a lehetőséget, hogy elfoglalt területeken éljen? Csak azért, mert ezek a fanatikusok nem a törvényeknek akarnak engedelmeskedni, hanem Isten általuk elképzelt szavainak? Az ő védelmükben kellene több ezer izraeli katonának kockáztatnia az életét?A palesztin lakosság radikalizálódik. Minden otthonban a libanoni Hezbollah televíziós adását nézik. A Hezbollah azt mondja a palesztinoknak: szabadítsátok fel országotokat úgy, ahogyan mi tettük! Csakhogy a Gázai övezet nem Dél-Libanon. Ha a háború folytatódik, iszonyú mészárlásra számíthatunk.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.