Nagycsaládos hangverseny

Figyelem, kis csendet kérek, akkor kezdenénk is... – a poharakat tartó kezek lehanyatlanak, a beálló csendben a háziasszony belekezd a Harmatozzatok, égi magasokba. A vendégek fokozatosan bekapcsolódnak, s míg tart az ének, a családfő a mennyezetről alálógó adventi koszorúhoz lép, s meggyújtja a harmadik gyertyát is. Ahogy a dallam elhal, egy pillanatig még tart a csend. Ezt ragadja meg a családfő, hogy bejelentse: – Kisded hangversenyünk különös jelentősége, hogy ötödik alkalommal gyűlünk össze így karácsony előtt... – Csak...? – a kérdés a családfő mögött várakozó gyerekek sorából hallatszik, a felkiáltás nemkülönben: valamelyik idősebb fivér gyengéd nyaklevessel honorálta fiatalabb testvére humorát.Az ablakon túl a budai hegyek, a köd szűkítette panoráma, idebent meglehetős a zsúfoltság: a családfő mögött tizenegy gyerek, velük szemben körülbelül kétszer ennyien üldögélnek: családtagok, rokonok, ismerősök. A hétgyermekes Jani család társasházában éppen „előkarácsonyra” készül a família: azért jöttek, hogy az advent harmadik vasárnapja alkalmából rendezett hangversenyt meghallgassák. Ugyanis valamennyi gyermek remekül játszik valamilyen hangszeren, s a négy szomszéd fiúval – unokatestvéreikkel – kiegészülve kisebbfajta zenekart alkotnak.– Jól nézzétek meg, hova ültök, mert a végén attól függően kell majd fizetni... Felkészültetek, lányok? – a családfő jobbra el, második legidősebb lánya, Panni elő: – A Szegény legény következik, aztán még két etűd.Gondterhelt kisember helyezi kezét a billentyűkre: a család legfiatalabb gyermeke, a hétéves Sebestyén. Lehajtja fejét, hogy erőt merítsen, aztán hirtelen elhatározással belevág. Hibátlanul játssza végig a darabot, utána felpattan. A taps teljesítményének szól, a derültség megkönnyebbülésének. Csakugyan, már menne is, Panni úgy nyomja vissza a székre.– Nem ütöd az etűdöt? – kérdi valaki az alkalmi közönség soraiból, végképp feloldva ezzel a hangulatot.És a hangverseny folytatódik: a tízéves Zita Händel-menüettet ad elő hegedűn, a szomszéd fiúk egyike gitározik, majd öccse következik csellóval. – A szerző második variációja – konferál Panni. (Inkább a saját második variációja: otthon már elpróbálta az elsőt, de nem igazán ment neki... – kontráz édesapja.) A szomszéd fiúk legidősebbike feszes, pattogós dallamot trombitál (Tornyos György Scherzója), ezek után a Jani lányoké a terep: Zita és Piri duettje következik. Német népdalt adnak elő. – Lul-la-by – szótagolja a címet Panni (nulla bit? – dörmögi hátulról egy műszaki végzettséget sejtető férfihang), és felcsendül a duett, s az összhatást csak fokozza, hogy a csellózó tizennyolc éves Piri ülve akkora, mint a húga állva.– Az első hangversenyt még a húsvéti időben rendeztük, mert éppen nagyon ránk fért volna egy kis kikapcsolódás. Jól is sikerült, de túlságosan harsány lett, s úgy gondoltuk, ez a fajta felszabadultság jobban illik a karácsonyhoz. Azóta szinte az adventi előkészület része lett – meséli Ágnes, a háziasszony. A legidősebb gyerek, Klári máig kitartott a zongora mellett – valamennyien ezen a hangszeren kezdték –, Panni fuvolázik, Piroska csellózik, Peti klarinéton, Zita hegedűn játszik; Misi és Sebő szintén a zongorát „nyűvi”.A házaspár a hetvenes évek elején ismerte meg egymást Futó Károly Tömő utcai plébános hittanos közösségében, s idén ünnepelték huszonöt éves házassági évfordulójukat. Hét gyermekük született, közülük a legidősebb huszonhárom, a legfiatalabb hétéves múlt az idén.– Sosem volt kérdés, hány gyermeket vállaljunk, s nem is kívántunk ügyet csinálni belőle. A férjemmel mindketten többgyermekes családban nőttünk fel: három-három testvérünk van; neki három bátyja, nekem ugyanannyi nővérem.– Mikor kiderült, hány gyermekünk van – folytatja –, többször megkaptam, hogy minket az állam tart el, sőt az a nagymama, akivel egy rendelőben egyszer egymás mellé kerültünk, hirtelen megszakította a beszélgetést, és szó nélkül elült mellőlem emiatt, de az ilyesmit nem veszi fel az ember. Ehelyett inkább arra törekedtem, hogy a lehető legtöbb törődést adjam a családomnak.Ágnes tizenötödik éve van otthon a gyerekek mellett, tanult szakmáját, az aneszteziológus asszisztensséget odahagyva. Úgy érzi, mostanában jött el az idő a visszatérésre, csak hát másfél évtized után nem is olyan egyszerű.– Segíthet, hogy közben letettem az aneszteziológusi szakvizsgát, és megszereztem ugyanezt a képesítést fizikoterápiából is. Amúgy pedig úgysem csak mi határozzuk meg, hogyan alakul a sorsunk... – mosolyog, sokat sejtető mozdulattal fölfelé mutatva.A házaspár úgy járt lakásról lakásra, ahogy a család bővült. Már a harmadik helyet nőtték ki, amikor – a nyolcvanas évek végén, három gyermekkel – rátaláltak arra a budai telekre, ahol jelenleg a társasházuk áll.– 1986-ban kezdtük az építkezést, és tíz év alatt fejeztük be, bár a ház még most sincs egészen készen. Annyit elértünk, hogy mindenkinek van hová visszavonulnia, ha tanulni akar, vagy egyedül szeretne maradni – mondja Péter.Ami a tanulást illeti: mind a hét gyerek egyházi iskolába jár, a három legidősebb közül kettő a Pázmány Péter Katolikus Egyetem német–szociológia, illetve magyar–esztétika szakára, a harmadik a hittanárit végzi ugyanott – a tanítóképző főiskola mellett. A családfő jobban örült volna, ha lánya egyetemre megy, ő viszont úgy döntött: alsósokkal szeretne foglalkozni.– Péter úgy gondolta, a középiskola második évében el kell dönteni, kiből mi lesz, szerintem viszont elég, ha a gyerek az érettségi tájékára alakítja ki az elképzelését. Ha valamelyikük főiskolán kezdi, még nem jelenti azt, hogy később ne végezhetné el az egyetemet is – mondja Ágnes.Egyedüllétre a házban ugyancsak kevés idő marad: a kicsik még igénylik a törődést, a nagyok pedig hét közben a saját dolgaikkal vannak elfoglalva. Ágnes, ha ideje engedi, legszívesebben olvas vagy színházba megy; Péter viszont olykor bőrnadrágot húz, motorra száll, s nekivág a hegynek – felesége legnagyobb rémületére. (Nem ülnék fel mögé semmi pénzért. Elég sérültet láttam már az intenzív osztályon...) A legfőbb szabály azonban az, hogy a hét vége mindig a családé; ahogy most is. Ekkora nyüzsgés azért csak február elején, egy születésnap ünneplésekor lesz itt legközelebb – és persze karácsonykor.– Mindig a gyerekkel együtt díszítettük a fát; sosem voltuk hívei az „angyalok hozzák” kezdetű történetnek. Sokkal szebb így, hogy tudják: mi készítjük egymásnak, szeretetből – mondja Ágnes. A fa, ha csak lehetséges, hosszú tűjű erdei fenyő, és legtöbbször húsvétig áll, s csak azért addig, mert valamikor mégiscsak le kell szedni. A fát homokkal teli vödörbe állítják, és rendszeresen locsolják, így kibírja tavaszig.– Csak a szaloncukrok szoktak róla hiányozni... – kuncog a háziasszony. A fenyőt ezek mellett almával, mézeskaláccsal, saját készítésű díszekkel öltöztetik fel – gyertya elővigyázatosságból nem kerül rá –, s az ajándékok is mind házi gyártmányúak.– Nem kell nagy dolgokra gondolni: könyvjelző, egy-egy kép, valami apróság. Az a lényeg, hogy a legkisebbek is kötelességüknek érzik, hogy adjanak valamit a többieknek. Így sokkal személyesebb az egész – teszi hozzá Ágnes. Az ajándékok fa alá helyezését is mindenki személyesen igyekszik megejteni, lehetőleg úgy, hogy a családtagok ne szerezzenek róla tudomást. De mivel előző éjszaka ritkán áll a fa, legtöbben az ünnepi vacsora alatt állnak fel, hogy kikéredzkedjenek a „mosdóba”. A többiek ilyenkor csendben egymásra mosolyognak, és igyekszenek nem arra gondolni, merre is jár a másik... Mikor elérkezettnek látja az időt, Péter megrázza a csengőt – ez jelzi a többieknek, hogy bejöhetnek. A család a fa köré gyűlik, énekelnek és imádkoznak, felbontják az ajándékokat, és közösen elmennek az éjféli misére, ott fejezve be az ünnepet.A hangvereny véget ért. Péter szilvapálinkát és édes borokat kínál, a férfiak a szoba sarkában álló rexasztal köré gyűlnek, míg a többiek a konyha felé veszik az irányt, hogy a szendvicsek minőségi felülvizsgálatára sort kerítsenek. A lányok épp hangszereiket pakolják a zongora mellett.– Szerintetek hogyan sikerült? – kérdezem.– Hát, akadt néhány gyenge pillanat. A többiek szerencsére nem nagyon vették észre – csukja le a zongora fedelét Klári.– Láttam, nagyon együtt voltatok, mikor épp nem játszottatok, akkor szorítottatok a másiknak.– Ez már csak így van. Ha valakinek hat testvére van, egy idő után automatikusan odafigyel rájuk – mondja Panni.– Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. Ebbe nőttünk bele, hiányozna, ha nem így lenne – kapcsolódik be Piri is.– Annak, hogy heten vagyunk testvérek, megvannak az előnyei és a hátrányai is – bólogat Klári.– Például nem mindig jut annyi idő egy-egy gyerekre, amennyi kéne – toldja meg Piri.– Ti hány gyereket szeretnétek majd? – kérdezem.– Hát, a hét túl sok – így Klári.– Kevesebbet – így Piri.– Talán ötöt – mondja Panni, majd felállnak, és elvegyülnek a tömegben.