Annak a trénernek, annak a magyar edzőnek a halála, aki eddig utolsóként vezette ki a magyar labdarúgó-válogatottat a sportág legnagyobb eseményére, a világbajnokságra, drámai és megrázó. Drámai és megrázó lehetett Mezey György számára az a pillanat, amikor 1986-ban, nem sokkal a mexikói világbajnokság előtt az állami sportirányítás magához rendelte.
Mezey éppen edzést tartott, amikor a fekete Volga megjelent a pálya szélén, a mesternek tán átöltözni sem maradt ideje, mehetett a Rosenberg házaspár utcába, ahol a mindig magabiztos sportvezér kijelentette: jó lesz nekünk a szovjetek ellen az iksz, hamarosan indul a repülőgép Moszkvába, csak előtte mégis szólni akartak Mezeynek, tudjon már róla ő is, mit főztek ki a kommunista boszorkánykonyhában.
Minden épeszű ember tudta, hogyha ebbe belemegyünk és megverjük Kanadát, akkor a magyar válogatott biztosan bejut a legjobb tizenhat közé a világbajnokságon. Így sem sok hiányzott, mindössze két gól, ha a szovjetek „csak” 4-0-ra vernek el bennünket, mehettünk volna a nyolcaddöntőbe. Mezey azonban hallani sem akart semmiféle megegyezésről. Ma már tudjuk, ez (is) lett a veszte.
Mennyivel egyszerűbb lett volna igent mondani az OTSH nagyurainak, aztán csak élvezni az 1-1-es szalonremit Mexikóban. Nem. Mezey tisztességes eszközökkel akart nyerni a szovjetek ellen egy olyan környezetben, ahol a tisztességtelenség, a csalás, a magyar bajnokságot átszövő és fojtogató bunda része volt a futballhétköznapoknak.
Amikor a szövetségi kapitány betette maga mögött a sporthivatal súlyos, nehéz faajtaját, még nem tudta, hogy minden elveszett. Nem sejtette, hogy pár héttel később olyan mérkőzéssel kezdi meg a világbajnokságot, amely kitörölhetetlen emlékeket hagy az agyakban, soha be nem gyógyuló sebeket ejt a testeken. A nem sokkal korábban az év szövetségi kapitányának választott Mezey doktor úgy bukott el, hogy a 0-6 után soha többet nem lehetett az, aki előtte volt. Nem sokkal később a vb-ről is kiestünk, a kertek alatt kullogtunk haza. A csapatot a mindig okos és széles látókörű magyar sportvezetés a fürdővízzel együtt öntötte ki, Magyarország azóta sem járt egyszer sem labdarúgó-világbajnokságon. Azaz: Mezey György volt mindmáig az utolsó magyar edző, aki képes volt ugyanarra, mint Dietz Károly, Sebes Gusztáv, Baróti Lajos és Mészöly Kálmán. Bár Marco Rossi rendelkezik magyar állampolgársággal, s egyelőre megvan az esélye annak, hogy negyven év után az ő vezetésével ismét ott legyünk egy focivébén, tán senki sem haragszik meg, hogy ahhoz az (égi) asztaltársasághoz, ahol együtt borong a múlton Dietz, Sebes, Baróti, Mészöly és Mezey doktor, nem húzunk oda egy széket az olasz mesternek.
Ami azonban ennél is sokkal rosszabb, hogy Mezey György halálával egy újabb korszak zárul le a sportág hazai történetében.
Senki sem tudja, hány évet kell várni arra, hogy Magyarország újra egy magyar edzővel vonuljon fel a világ legnagyobb érdeklődését generáló sporteseményén.
Akik 39 évvel ezelőtt látták, hogyan tántorgott be az öltözőbe a szovjetek elleni meccs után Mezey, nem felejtik el ezt soha. Ennyi idő elteltével ki lehet mondani: nem érdekes már, hogy tészta volt-e az ebéd vagy rántott hús, érdektelen, hogy Garaba Imre hómezőt látott-e a melegítés során vagy Róth Antal hallucinált? Azok, akik egész életükben a tisztességtelenség útját járták, s azok, akik ekkor arra gondoltak, mégiscsak jobb lett volna a moszkvai bunda, pár órával később a magyar csapat szálláshelyén ették a lazacot, miközben röhögve konstatálták a másik asztalnál magába roskadt, de az elveit soha fel nem adó edző összeomlását. Az elvtársaknak ekkor már ez a meccs csak egy volt a sok közül. Mezey Györgynek viszont az összeomló élete és az akkor még csak tisztességes (futball) halála.
