A Pálffyak, Zichyek ezüstje

Magyar városokban működött ötvösök és magyar arisztokraták tulajdonából való ezüstnemű is kalapács alá került a bécsi Dorotheum év végi árverésén. Az összesen 330 tételből ezúttal is tucatnyi volt hazai vonatkozású, és valamennyit sikerült értékesíteni. A legrégebbi – az 1798-ból származó, a pozsonyi Michael Titsch mesterjelével ellátott, klasszicista füles kosárka, ovális aljjal, rácsosan áttört oldalfalakkal, peremén csavart szalagdísszel – 8–12 ezer schillinges becsértékének felső határán ment el. Hangulatos példány volt egy pesti biedermeier kézi gyertyatartó, gyűrűs fogantyúval, kerek talppal, derekán gyöngysoros mustrával dekorálva, F. B. mesterjellel és 1821-es védjeggyel, az eredetileg saccolt négy–hatezer schilling helyett nyolcezerért talált új tulajdonosra.A magyar arisztokrácia eleganciában felvette a versenyt az osztrák császári udvarral. A Zichy grófok bécsi háztartásából maradt az utókorra az 1810–24 közötti esztendőkből egy Alt-Wien márkájú ételosztó eszköz. A negyedméteres, ollószerű fogó nyelét csontból faragták, az ezüstbe a főúri família címerét is belevésték annak rendje és módja szerint. Talán némi sznobizmustól sem mentes mostani tulajdonosa ötezer schillingért szerezte meg. Két magyar történelmi család – az Andrássyak és a Pálffyak – finoman cizellált, egyesített címerével ékesítették azt a másik Alt-Wien ötvöstárgyat, amelyet a leghíresebb korabeli ezüstművesek – Mayerhofer és Klinkosch – egyesített mesterjelei hitelesítettek 1850 táján. A téglalap alakú biedermeier tálat domborított tölgyfa koszorúval szegélyezték, a savak ellen arannyal is bevonták az ezüstöt, hogy bármiféle ételt felszolgálhassanak benne a pazar lakomákon. Így aztán nem csoda, ha a szakértők által elvárt 16–22 ezer schilling helyett végül 25 ezernél nyomták le a villanycsengőt.A legdrágább tétel egy másfél száznál több darabból álló (!), tizenkét személyes étkészlet volt, amely hat kilónál többet nyomott, és nápolyi sárga bársonnyal bélelt, eredeti dobozában kínálták, ami tovább növeli az értékét (80–90 ezer schilling). Az 1872 után használatos, különféle bécsi és budapesti védjegyekkel és mesterjelekkel ellátott asztali garnitúrát végül 130 ezer schillingért adták tovább. Az ezután kalapács alá került valamennyi tételt szintén az 1872 után bevezetett, Diana-fejes budapesti védjeggyel látták el. A négy lábon álló, ovális, belülről aranyozott grófi címeres, fedeles dobozt, valamint a negyedméter magasságú, oldalán reliefszerű szalagdísszel és ABA mesterjellel ellátott szecessziós pezsgőhűtőt értéksávjuk felső határán értékesítették. Az azonos ötvöstől való és hasonló stílusú boroskancsópárost rendkívül dekoratív formában, virágos ágból mintázott fülekkel, ívelt fedéllel, telt hasa fölött karcsú, nyúlánk nyakkal kikiáltási árának kétszereséért (26–30 ezer helyett 55 ezerért) értékesítették. A magyar főváros ötvösművészetének szeceszsziós vonulatát és a nemesi címeres ezüsttárgyak sorát folytatta az árverésen egy nyolcszögletű tálca két füllel, fél méter hosszal, egy kilónál nagyobb súllyal és SA mestermonogrammal. Kilencezerről startolva 16 ezer schillingnél állapodott meg.Újabban egyre divatosabb nálunk éppúgy, mint szerte Európában a szecesszió kései hajtása, az art deco irányzata. (Rossz nyelvek szerint ehhez az is hozzájárul, hogy hovatovább kifogyunk a szecessziós kínálatból, a kereslet viszont egyelőre változatlan a nemesfémek iránt.) Az art deco rusztikusabb formában folytatta a szecessziót, ahogyan azt az 1937 utáni, budapesti védjeggyel ellátott tizenkét ujjmosó tálka is mutatja. A garnitúra „Bachruch A. succ.” bevésett szignóval, kalapált oldalakkal készült, összsúlya 1800 gramm (öt centiméter magas és tizenkét centiméter átmérőjű, kerek formájú volt valamennyi). Előzetes ársávjának (14–18 ezer schilling) háromszorosát hozta, amikor 45 ezerért sikerült értékesíteni a császárvárosban.