Viharzóna

Millenniumi filmszemlét hirdetnek a plakátok, emelkedettet. Amilyen az ezeréves kultúrájára méltán büszke magyarsághoz illik. Ahhoz a néphez, amelyik szinte a megszületése utáni első pillanatokban világszínvonalon művelte, s a legszélesebb körben népszerűsítette a művészetek legfiatalabbikát. És nem is csak határai szűk – és egyre szűkített – körében, hanem szerte a nagyvilágban. Talán reájuk is hárul némi figyelem a mai napon elkezdődő millenniumi magyar filmszemlén, például Foxra, Kordára, amelynek – a sajtóhírekből úgy tűnik – egyelőre csak az elgondolása ünnepi. A légköre – akár a viharzónáé. Régebben sem volt ez másként.Az érzékeny lelkületű művészek, akiknek mindig is gondot jelentett filmjük elkészítése (vagy a politika korlátozta őket, vagy a pénzhiány), heves indulatokkal figyelték, miként honorálja fáradozásaikat a szakma, a kritika, a díjosztó hatalom meg a nagyközönség. Mivel megmérettetésüknek nemigen volt (és van) más színtere, mint a nemzetközi érdeklődéssel kísért hazai fesztivál, minden villám itt sújt le, minden légörvény itt kavarog – függetlenül a versenyművek és információs vetítések színvonalától, körülményeitől.Vádolható-e érte bárki is? Igen, vádolható: aki csak ezeket a – kétségtelenül zavaró – mellékkörülményeket követi figyelemmel, aki kizárólag ezekről tudósítja olvasótáborát, hallgatóságát, és nem a művekre ügyel. A művek ugyanis – játékfilmek, dokumentumfilmek, kísérleti munkák – a háborús belviszályoktól függetlenül is léteznek. (Ha léteznek. A millenniumi filmszemle igazi szomorúsága s botránya szerintem nem az, hogy miként fordul egymás ellen a filmesek csapata meg a kulturális főhivatal, miközben – más és más módon – ugyanazt akarják: jelentősebb és hatásosabb támogatási módszerekkel felvirágoztatni a magyar filmet, hanem, hogy a két valóban ünnepnapra való nagyfilm, a Szent Koronáról szóló, meg a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak az életét feldolgozó Hídember – nincs sehol.) Más dolga velük senkinek nem lehet, se az alkotójának, se a támogatójának, se a forgalmazójának, se a kritikusának, mint eljuttatni a nézőkhöz. A magyar nézőkhöz mindenekelőtt, hiszen értük és nekik, az ő kulturális áldozatvállalásaiknak köszönhetően forgatták valamennyit. Róluk is szól valamennyi. Lehet egymás lelkét tépázni, szidalmazni teli torokból a 32. magyar filmszemle millenniuminak csakugyan nem nevezhető jelképét, a kozmetikai reklámnak ható „lencsi babát”, aki úgy kancsalít színváltó szemével, mint anyáink mozgó szembogarú játéka hajdanán – négy fal között. Zárt térben. (Vagy zárt osztályon.) De a nagyközönséget nem illendő a személyes dühökkel és dacokkal traktálni. S nem is csupán a millenniumi idők voltaképpen mindnyájunkra érvényes, egyszeri s megismételhetetlen ünnepélyessége miatt. Hanem, mert még az óvatos statisztikusok is azt állítják, szép folyamatosan visszatér a nagyközönség a mozihoz. A magyar mozgóképhez, és az érette perlekedő, őt mulattató s kiokosító művekhez. Kár volna ezt a pár éve még nem is remélt, ígéretes fordulatot a szakmai-hivatali viharok tombolásának kiszolgáltatni, filmtörvényperpatvarokkal, hierarchiaharcokkal elijeszteni. Az ilyesfajta fenekedéseknek soha nincsen győztese.A millenniumi magyar filmszemlének meg több is lehet, hiszen annyi érdekes, mulatságos, szeretetre méltó s elgondolkodtató művet kínálnak az alkotók február 6-ig!