A birodalom nem vág vissza

A sajtóban bukott, korrupt politikusként jelenik meg, azt viszont ma sem lehet elvitatni tőle, hogy Indonézia sosem volt olyan stabil, mint az ő uralkodása idején. Suharto kemény szorítása viszont mára meggyöngült, és a szigetvilág egykori ura most tolószékben várja perének végkifejletét, miközben Indonézia lassan darabjaira hullik.A soknemzetiségű és soknyelvű szigetvilág egyik legnagyobb büszkesége, hogy hivatalosan ugyanazon a nyelven beszél mind a 200 millió lakos. Legalábbis egy nyelven beszélt mostanáig mind nyelvészeti, mind gondolati értelemben. A Suharto-rezsim 1998-as bukása óta azonban valóságos Bábel alakult ki a sok ezer szigeten. A nagy vezér lemondatása után egy olyan Suharto-utánzat került az elnöki székbe, aki alatt elkezdődött a társadalom morális és gazdasági mélyrepülése. A Kelet-Timor függetlensége körüli huzavona során kiderült, hogy a volt portugál gyarmat problémái az ország más területeire is jellemzők. Szinte hetente érkeztek és érkeznek ma is ilyen értelmű jelentések a szigetvilág különböző területeiről. A legutóbbi véres események a négy nagy sziget legnagyobbikán, Borneón (bahasa indonéz nyelven: Kalimantan) történtek.Borneó szigetén három állam osztozik. Az északi terület Malajzia birtoka, amelybe beékelődik a kicsiny Brunei Szultánság, a déli rész pedig Indonéziához tartozik. A lakosság nagy része a helyi őslakos daják törzsből kerül ki, mellettük malájok és maduraiak élnek a dzsungelszigeten. A gond éppen ebből adódik. A dajákok ugyanis a régi törzsi vallást gyakorolják, és mivel ők az őslakosok, ferde szemmel nézik a betelepülőket. A maduraiak, akik a Jáva mellett fekvő, ásványkincsekben és munkalehetőségben szegény szigetről származnak, egész Indonézia területén ismertek mint „tapasztalt letelepülők”. Mindenhol úgy ismerik őket, mint agresszív telepeseket, akik rákényszerítik akaratukat a helyiekre, elhalásszák előlük a legjobb munkákat, emellett hithű muzulmánok. Márpedig a vallási kérdések okozzák Indonéziában a legnagyobb összetűzéseket. A Madura-szigetről már a század harmincas éveiben elkezdtek Borneóra költözni a mozlimok. Az évek során több alkalommal fellázadtak ellenük a dajákok, ám Suharto uralma alatt semmilyen lehetőség nem volt a helyzet megváltoztatására, így a dajákok felkelése eleve kudarcra volt ítélve. Amikor látták a gyengülő államhatalmat, 1997-ben lemészároltak több mint ezer bevándorlót. Két évvel ezelőtt újra fellázadtak az agresszív telepesek ellen, ám azt a felkelést is vérbe fojtották a katonák. A mostani belharc négyszáz ember életébe került. A maduraiak fejvesztve menekülnek Borneóról. Mintegy 50 ezer telepest kellett a kormánynak elszállásolnia, menekülttáborokat létesítettek, sokan Jávára utaztak, vagy visszatértek Madurára. Ám a létszámuk túlságosan nagy ahhoz, hogy megnyugtatóan le lehetne telepíteni őket valamelyik tartományban.A kalimantani őslakosokat a maláj bevándorlók is segítették a mészárlásban. Van viszont a dajákoknak egy megdöbbentő vallási szokásuk, amellyel csak a törzsbéliek tudnak megbarátkozni. Hiedelmük szerint a halott lelke a fejében van. Ezért a mészárlás során minden egyes áldozatnak levágták a fejét, hogy „megöljék a lelket”, majd a több száz emberfőt, törzsi rituáléjuknak megfelelően, istenük dicsőségére az oltárra helyezték. A véres cselekményektől elborzadt minden érintett, még a segítőkész malájok is. A katonaság viszont nem tudott mit tenni. Nem akadályozták meg a vérengzést, leginkább a jelenlétükkel próbálták megfékezni az őrjöngő dajákokat. Persze ez nem járt eredménnyel, de nem is vártak sokat a fellépéstől. Általános jelenség ugyanis a biztonsági erők berkeiben, hogy csökken a harci szellem, és a fiatalok egyre kevésbé találják vonzónak a rendőri pályát vagy a hadsereget. A fizetésük nagyon alacsony, a felszerelésük pedig régi, hibás és nem a célnak megfelelő. A szolgálat viszont nagyon kemény, mondhatni életveszélyes.Az általános morális züllés velejárója, hogy a rendfenntartók nem akarják és nem is tudják megakadályozni a zavargásokat. A 13 ezer szigetből álló ország mintegy félmilliós rendfenntartói állománynyal bír, ami nagyon kevés egy ilyen forrongó régió esetében. A vallásilag megosztott társadalom fiaiból alakult katonaság és rendőrség pedig egy vallási és etnikai szempontból heterogén szervezetet hozott létre: nem ritka, hogy a rendőrök a béke fenntartása helyett a saját népük oldalára állnak, és szűkebb hazájukért harcolnak. Az indonéz kormány ezért megpróbál mindent elkövetni, hogy a „problémás” néphez tartozó katonák ne a saját szülőföldjükön teljesítsenek szolgálatot, hanem akár több ezer kilométer távolságban. Ez viszont érthetően nem vonzó sem a fiatal bakák, sem a fiaikért aggódó anyák számára.Mindenesetre megállapítható, hogy a valaha oly békés és virágzó gazdaságú Indonézia ma olyan bajokkal küzd, amelyekkel nem tud egyedül megbirkózni. Arra viszont gondolni sem lehet, hogy mások segítségére szorul, és idegen csapatok állomásozzanak az országban. Egy alkalommal ez megtörtént, mivel az ENSZ békefenntartókat küldött a kelet-timori vérengzés helyszínére. A békét ugyan nem tudták fenntartani, Indonézia pedig sértésnek érezte, hogy a világszervezet „beavatkozik az ország belügyeibe”.A timori szabadságharcosok győzelme és a kis keresztény közösség kiválása az államszövetségből jelzésértékű volt a függetlenedni vágyó tartományoknak és a vezetésnek egyaránt. Aceh tartomány, amely Szumátra északnyugati részén található, hosszú és dicsőséges történelemre tekinthet vissza. Amikor Marco Polo a térségbe érkezett, az ázsiai földrésszel folytatott kereskedelem irányítója Aceh volt.Ma az ottani fiatalokat elviszik a tartományból, és más területekről érkező indonéz katonák vigyázzák a függetlenedni vágyó, ásványkincsekben gazdag országrészt. A történelmi hagyományok mellett itt a gazdasági megkülönböztetés okozza a legnagyobb bajt: Aceh lakói úgy érzik, kizsigereli őket az indonéz iga, egyedül minden bizonnyal jobban boldogulnának.A legnagyobb összetűzések viszont egyértelműen az egyre erősebb vallási „reneszánszra” vezethetők vissza. A túlnyomóan muzulmánok lakta ország jelentős keresztény és animista kisebbséggel bír. A különböző felekezetek tagjai pedig minduntalan összetűznek egymással, és időnként vérfürdőt rendeznek. A keresztény–muzulmán összecsapásokon kívül – és Kalimantan mellett – Nyugat-Pápuaföldön vannak összetűzések a természeti népek és a muzulmán többség között. A pápuák között még mindig akadnak emberevő törzsek, amelyek cseppet sem igénylik a törvényes kereteket.A sok etnikai és vallási zavargás mellett az ország tragédiája, hogy az egyetlen ember, aki most össze tudná fogni a szétesőben levő birodalmat, híján van Suharto erős jellemének és politikai tehetségének. Ez érthető is, hiszen a volt diktátort felváltó Jusuf Habibie-vel ellentétben a mostani államfő nem politikusként kezdte pályáját. A mozlim papból államfővé avanzsált Abdurrahman Wahid sajnos csak vallási toleranciában tud példát mutatni politikustársainak és népének. Politikai bölcsességből viszont neki kellene órákat vennie, hiszen ténykedése eddig csak a még nagyobb baj elodázását jelentette. A birodalom viszont továbbra is recseg-ropog, és egyesek szerint ha most nem indulnak meg mélyreható társadalmi változások, az ország hamarosan a darabjaira hullik.Wahid viszont ideje legnagyobb részét külföldön tölti. Az ország lakossága szerint menekül az otthoni gondok elől. Indonézia belső bajai helyett az államfő szívesebben foglalkozik az Irakot sújtó embargóval, az iszlám világszervezetek eseményeivel és a palesztin–izraeli háborúskodással. Talán a lakosság muzulmán részének bizalmát próbálja így megtartani. Ebben múltja miatt meglehetősen tapasztalt. A vallási kártyát kijátszani nem túl kockázatos egy viszonylag homogén társadalomban, főleg, ha muzulmán országról van szó. Ha azonban a több mint 200 milliós lakosság közel tíz százaléka nem a többségi valláshoz tartozik, ez olyan tényező, amellyel számolni kell, ha az ország egysége kerül veszélybe.