Csapás a kisemberre

Egyazon anya egymással állandóan feleselő gyermekeinek nevezte az orosz gondolkodás két irányzatát egy XIX. század végi filozófus. Tételét igazolja, hogy a nyugatosok és a szlavofilok közötti örök vita hevessége máig nem lankad.Moszkvai beszélgetőpartnerem, a mai orosz irodalmi élet egyik vitathatatlan sztárja, a 47 éves Jurij Poljakov e szellemi párbaj konzervatív oldalán vívja a maga harcát, s úgy érzi, végre eljött az ő ideje. A jelcini években ugyanis szerinte ráültek az országra a liberálisok, míg Putyin megtörve ezt a irányvonalat, e tekintetben is egyensúlyt igyekszik tartani.A moszkvai Írók Házának büféjében szokás szerint szinte vágni lehet a füstöt. A velem szemben teáját szürcsölgető, lendületesen, energikusan beszélő Jurij Poljakov nem tartozik a legismertebb arcok közé. Nem véletlenül, hiszen az elmúlt másfél-két évtizedben sikerei ellenére sem sorolták a legtöbbet emlegetett, legbefolyásosabb írók közé. Ma ellenben büszkén állíthatja, hogy azon szűk, alig 15-20 főt számláló körbe tartozik, amelynek tagjai kizárólag az irodalomból élnek. Kétszázezres példányszámot is elérő regényeit sorra megfilmesítik, darabjait színházban játsszák. A munkáscsaládban nevelkedett Poljakov a hetvenes évek végén költőként robbant be az irodalmi életbe, az első sikert azonban egy, a Komszomolról még a brezsnyevi évek végén megjelent szatirikus regénye jelentette. Röviddel Gorbacsov megjelenése előtt filmet is forgattak belőle, s a szakirodalomban a peresztrojkát előkészítő művek egyikeként tartják számon. Ennél is fontosabb év azonban Poljakov életében az 1989-es, amikor megjelent Apofegej című elbeszélése. Ez egyike volt a szovjet irodalomban publikált első olyan irodalmi műveknek, amelyekben részletesen kitárul a hős intim szférája.– Igen, a századelő „ezüstkora” és az 1917 utáni gyenge évtized irodalmi hulláma után ez nem volt divat. Azután, hogy a hős az ágyba tért, már nem foglalkoztak vele. Pedig kiderült, hogy a felnőtt olvasó kíváncsibb, mint a kamasz – mosolyodik el Poljakov.A mai orosz irodalomban azonban már meglehetősen túlteng az erotika. Jurij Poljakov ennek fő okát abban látja, hogy a téma „tiltott gyümölcs” volt a szovjet rendszerben a húszas évek közepe óta. Így aztán érthető, hogy egy könyv sikeréhez le kell vetkőztetni a hőst. Beszélgetőpartnerem azonban megjegyzi azt is, sok író valamiért úgy véli, hogy az élet igazi megértéséhez elengedhetetlenül le kell merülni annak legsötétebb mélységeibe, s minél mocskosabb egy hős szexuális élete, annál közelebb jut a lét titkaihoz. A valóság azonban az, hogy ezekből a próbálkozásokból hiányzik a tehetség. A vérbeli írók Poljakov szerint e téma érintésekor is az irodalmi hagyományokhoz nyúlnak vissza. Puskinhoz, Bunyinhoz vagy Brjuszovhoz. Poljakov komoly problémának tartja, hogy az orosz nyelv nem igazán alkalmas az erotikus próza művelésére.– A pravoszlávia meglehetősen keményen kiszorította a nyelvből az erotikus jegyeket, gátolva ezzel az erotikus kultúra kifejlődését – veti fel az okok között. – Ebben a kommunizmus rigorózus időszaka sem segített. Nyelvi értelemben ezért egyrészt jelen van a cenzúrázatlan alpáriság, másfelől az orvosi szakzsargon. Sok kísérlet ezért e két stílus – az útszéli és a tudományos – szánalmas keveréke. A finom erotikus irodalom saját nyelvet használ. Nemzedékem, az „apofigek” egyik jellemzője például, hogy a hatvanasok komolyságával szemben az iróniát tolta előtérbe. Egyfajta sejtelmes nyelvet találtunk ki, amelyben például az erekció heyett azt a kifejezést használtuk, hogy a „békére szavazok”.Durva egyszerűsítés lenne azonban azt hinni, hogy Poljakov csupán az erotikus próza szakértőjeként ismert. Az Apofegej más értelemben is új volt. A pártapparátus peresztrojka előtti életéről szóló elbeszélés meglehetősen szatirikusan és negatívan vélekedik Jelcinről.– Már akkor ráéreztem arra, hogy ez az ember sok szerencsétlenséget hoz majd az országra. Ez a darab a Jelcin-ellenesség megalapozója volt az irodalomban, s ezt a gúnyolódást az egész évtizedben nem tudták nekem megbocsátani. Pedig már akkor igazam volt, s később bebizonyosodott, hogy Jelcinben csak az egészségtelenül liberálisok láttak pozitív figurát!Ezután önkéntelenül is az elmúlt évekre terelődik a beszélgetés. Arra, hogy az Apofegej megjelenése óta miként változott Oroszország.– A változás iránya egyértelműen rossz – szögezi le. – Mint tudjuk, az orosz irodalom mindig a kisember odalán állt. Ami pedig nálunk a nyolcvanas évek végétől bekövetkezett, az hatalmas csapás erre a kisemberre, reformok címén ugyanis az ország szétrombolása, kirablása folyt. Amikor az évtized elején ezt leírtam, azonnal a harcos konzervatívok közé soroltak. Ma mindenki ezt mondja. Még a liberális reformok főgurui is. A meggazdagodottak normálisabbjai is el-elszégyellik magukat. Egyik legutóbbi kisregényem is erről a korszakról, a komszomolistákból lett milliárdosokról szól. Ez a tíz év az ország elherdálásáé, szétzüllesztéséé, az orosz államiság szétzüllesztéséé. Ráadásul mindez tudatos folyamat volt, mert így könnyebben lehetett lopni – vonja meg a mérleget.Poljakov az írószövetség titkára, ezért megkérdezem tőle, miként viszonyult a változásokhoz az írótársadalom.– Voltak, akik semmivel sem törődve azt írták, amit gondoltak, s voltak, akik azonnal a hatalom szolgálatába szegődtek. Több olyan pártaktivistáról is tudok, aki korábban teljes odaadással éltette a szocializmust, majd lánglelkű demokratává lett.Az új idők azonban új nehézségekkel, a pénz hiányával szembesítették az írótársadalmat is. Meg kellett tanulni a menedzselést. Mindenki úgy élte túl ezeket az éveket, ahogy tudta.– Találkoztam olyan kollégával, aki egy japántól úgy próbált pénzt kérni egy konferencián, hogy még a Kuril-szigeteket is felajánlotta cserébe. Sokan a nyugati russzisztikai tanszékek felé fordultak. Komoly dolgokat nem nagyon írtak, ehelyett előadásokon szidták jó pénzért a már nem létező szovjet rendszert. Mások egy-egy gazdag mecénásra leltek, de ezek inkább egyszeri esetként értékelhetők. Akadtak néhányan, akik a piaci viszonyok között is meg tudtak élni, míg voltak, akik elmentek az üzleti életbe, hogy aztán saját pénzen kiadhassák köteteiket – sorolja a túlélés módozatait Poljakov.Érdekesen alakult az irodalmi folyóiratok sorsa is. Mint meséli, azok az orgánumok tudtak – ha kínkeservesen is – alkalmazkodni az új viszonyokhoz, amelyek egykor nem akarták elfogadni, hogy az állam kivonuljon az irodalom finanszírozásából. Ezek, a Moszkva vagy a Nas Szovremennyik mára megkapaszkodtak valahogy, míg az állami beavatkozást elutasító liberális Znamja és társai a Soros-alapítványhoz rohantak, s most, hogy az megszüntette a támogatást, az állam segítségét kérik.Mit sem érne azonban ez a beszélgetés, ha a problémát átérző rendszerváltóként nem vetném fel a sajtó- és szólásszabadság térségbeli helyzetét, megemlítve az e körül Oroszországban dúló viharokat.– A szólásszabadságot nem most fojtották meg. Megtette ezt már Jelcin. Egy-két jelentéktelenebb újságban ugyan lehetett kiabálni, de a televíziókban ez elképzelhetetlen volt. A legszabadabbak 1988-tól, a cenzúra eltűnésétől 1991-ig voltunk. Miközben a klánok egymást ölték, ránk senki sem figyelt. Aztán jött a korlátozott szabadság máig tartó időszaka, amelyben mindenkinek a tulajdonos irányvonalához kell igazodnia. Ma ez legegyértelműbben a tévék esetében látszik. A tévék hatalma óriási. Az írót is innen ismerik a legtöbben, anélkül hogy olvasták volna egyetlen könyvét is. Így aztán megértheti, mit jelentett az, hogy a reformokat kritizálók egyszerűen kiszorultak innen. Én néha azért tűnhettem fel a képernyőn, mert demonstrálni kellett, hogy létezik más vélemény is.Poljakov szerint a politikai elit válságát mutatta az irodalomhoz való viszonya is. Az író emlékeztet arra, hogy az irodalom mindig is a hatalom erkölcsi bírája volt. Arra mindenki figyelt, ha Tolsztoj mondott valamit a cárról. Az államtól elszakadt, önálló gondolat azonban nem kellett senkinek. Hazajött Szolzsenyicin, és eldörögte bírálatát, mire a hatalom lekezelő módon kitiltotta a tévéből. Mindezt Poljakov szerint a hatalom félelmében tette, nem tudott mást kitalálni, mint elvenni a könyörtelen tükröt, amelyet az irodalom tart eléje.A sajtószabadság körüli mai vitákra, az NTV körüli viharokra térve emeli fel először a hangját beszélgetőpartnerem.– Milyen szabadság is volt idáig? Nekik mindent, nekünk semmit! A liberálisok most azért kiabálnak, mert ma más vélemény is elhangozhat, mint az övék. Az a baj ugyanis, hogy a szabadság nekik csak a saját véleményt jelenti. Most megehetik a saját maguk által gonddal érlelt gyümölcsöt. Ezt a rendszert ugyanis ők találták ki 1991 után!Az írótól elmenőben egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. Az utcán kavarja a havat körülöttem a szél. Még a Szadovaján járva is azon tűnődöm, milyen kicsi is a mi posztszocialista, rendszerváltó világunk.