Csapás a kisemberre

2001. 03. 09. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egyazon anya egymással állandóan feleselő gyermekeinek nevezte az orosz gondolkodás két irányzatát egy XIX. század végi filozófus. Tételét igazolja, hogy a nyugatosok és a szlavofilok közötti örök vita hevessége máig nem lankad.Moszkvai beszélgetőpartnerem, a mai orosz irodalmi élet egyik vitathatatlan sztárja, a 47 éves Jurij Poljakov e szellemi párbaj konzervatív oldalán vívja a maga harcát, s úgy érzi, végre eljött az ő ideje. A jelcini években ugyanis szerinte ráültek az országra a liberálisok, míg Putyin megtörve ezt a irányvonalat, e tekintetben is egyensúlyt igyekszik tartani.A moszkvai Írók Házának büféjében szokás szerint szinte vágni lehet a füstöt. A velem szemben teáját szürcsölgető, lendületesen, energikusan beszélő Jurij Poljakov nem tartozik a legismertebb arcok közé. Nem véletlenül, hiszen az elmúlt másfél-két évtizedben sikerei ellenére sem sorolták a legtöbbet emlegetett, legbefolyásosabb írók közé. Ma ellenben büszkén állíthatja, hogy azon szűk, alig 15-20 főt számláló körbe tartozik, amelynek tagjai kizárólag az irodalomból élnek. Kétszázezres példányszámot is elérő regényeit sorra megfilmesítik, darabjait színházban játsszák. A munkáscsaládban nevelkedett Poljakov a hetvenes évek végén költőként robbant be az irodalmi életbe, az első sikert azonban egy, a Komszomolról még a brezsnyevi évek végén megjelent szatirikus regénye jelentette. Röviddel Gorbacsov megjelenése előtt filmet is forgattak belőle, s a szakirodalomban a peresztrojkát előkészítő művek egyikeként tartják számon. Ennél is fontosabb év azonban Poljakov életében az 1989-es, amikor megjelent Apofegej című elbeszélése. Ez egyike volt a szovjet irodalomban publikált első olyan irodalmi műveknek, amelyekben részletesen kitárul a hős intim szférája.– Igen, a századelő „ezüstkora” és az 1917 utáni gyenge évtized irodalmi hulláma után ez nem volt divat. Azután, hogy a hős az ágyba tért, már nem foglalkoztak vele. Pedig kiderült, hogy a felnőtt olvasó kíváncsibb, mint a kamasz – mosolyodik el Poljakov.A mai orosz irodalomban azonban már meglehetősen túlteng az erotika. Jurij Poljakov ennek fő okát abban látja, hogy a téma „tiltott gyümölcs” volt a szovjet rendszerben a húszas évek közepe óta. Így aztán érthető, hogy egy könyv sikeréhez le kell vetkőztetni a hőst. Beszélgetőpartnerem azonban megjegyzi azt is, sok író valamiért úgy véli, hogy az élet igazi megértéséhez elengedhetetlenül le kell merülni annak legsötétebb mélységeibe, s minél mocskosabb egy hős szexuális élete, annál közelebb jut a lét titkaihoz. A valóság azonban az, hogy ezekből a próbálkozásokból hiányzik a tehetség. A vérbeli írók Poljakov szerint e téma érintésekor is az irodalmi hagyományokhoz nyúlnak vissza. Puskinhoz, Bunyinhoz vagy Brjuszovhoz. Poljakov komoly problémának tartja, hogy az orosz nyelv nem igazán alkalmas az erotikus próza művelésére.– A pravoszlávia meglehetősen keményen kiszorította a nyelvből az erotikus jegyeket, gátolva ezzel az erotikus kultúra kifejlődését – veti fel az okok között. – Ebben a kommunizmus rigorózus időszaka sem segített. Nyelvi értelemben ezért egyrészt jelen van a cenzúrázatlan alpáriság, másfelől az orvosi szakzsargon. Sok kísérlet ezért e két stílus – az útszéli és a tudományos – szánalmas keveréke. A finom erotikus irodalom saját nyelvet használ. Nemzedékem, az „apofigek” egyik jellemzője például, hogy a hatvanasok komolyságával szemben az iróniát tolta előtérbe. Egyfajta sejtelmes nyelvet találtunk ki, amelyben például az erekció heyett azt a kifejezést használtuk, hogy a „békére szavazok”.Durva egyszerűsítés lenne azonban azt hinni, hogy Poljakov csupán az erotikus próza szakértőjeként ismert. Az Apofegej más értelemben is új volt. A pártapparátus peresztrojka előtti életéről szóló elbeszélés meglehetősen szatirikusan és negatívan vélekedik Jelcinről.– Már akkor ráéreztem arra, hogy ez az ember sok szerencsétlenséget hoz majd az országra. Ez a darab a Jelcin-ellenesség megalapozója volt az irodalomban, s ezt a gúnyolódást az egész évtizedben nem tudták nekem megbocsátani. Pedig már akkor igazam volt, s később bebizonyosodott, hogy Jelcinben csak az egészségtelenül liberálisok láttak pozitív figurát!Ezután önkéntelenül is az elmúlt évekre terelődik a beszélgetés. Arra, hogy az Apofegej megjelenése óta miként változott Oroszország.– A változás iránya egyértelműen rossz – szögezi le. – Mint tudjuk, az orosz irodalom mindig a kisember odalán állt. Ami pedig nálunk a nyolcvanas évek végétől bekövetkezett, az hatalmas csapás erre a kisemberre, reformok címén ugyanis az ország szétrombolása, kirablása folyt. Amikor az évtized elején ezt leírtam, azonnal a harcos konzervatívok közé soroltak. Ma mindenki ezt mondja. Még a liberális reformok főgurui is. A meggazdagodottak normálisabbjai is el-elszégyellik magukat. Egyik legutóbbi kisregényem is erről a korszakról, a komszomolistákból lett milliárdosokról szól. Ez a tíz év az ország elherdálásáé, szétzüllesztéséé, az orosz államiság szétzüllesztéséé. Ráadásul mindez tudatos folyamat volt, mert így könnyebben lehetett lopni – vonja meg a mérleget.Poljakov az írószövetség titkára, ezért megkérdezem tőle, miként viszonyult a változásokhoz az írótársadalom.– Voltak, akik semmivel sem törődve azt írták, amit gondoltak, s voltak, akik azonnal a hatalom szolgálatába szegődtek. Több olyan pártaktivistáról is tudok, aki korábban teljes odaadással éltette a szocializmust, majd lánglelkű demokratává lett.Az új idők azonban új nehézségekkel, a pénz hiányával szembesítették az írótársadalmat is. Meg kellett tanulni a menedzselést. Mindenki úgy élte túl ezeket az éveket, ahogy tudta.– Találkoztam olyan kollégával, aki egy japántól úgy próbált pénzt kérni egy konferencián, hogy még a Kuril-szigeteket is felajánlotta cserébe. Sokan a nyugati russzisztikai tanszékek felé fordultak. Komoly dolgokat nem nagyon írtak, ehelyett előadásokon szidták jó pénzért a már nem létező szovjet rendszert. Mások egy-egy gazdag mecénásra leltek, de ezek inkább egyszeri esetként értékelhetők. Akadtak néhányan, akik a piaci viszonyok között is meg tudtak élni, míg voltak, akik elmentek az üzleti életbe, hogy aztán saját pénzen kiadhassák köteteiket – sorolja a túlélés módozatait Poljakov.Érdekesen alakult az irodalmi folyóiratok sorsa is. Mint meséli, azok az orgánumok tudtak – ha kínkeservesen is – alkalmazkodni az új viszonyokhoz, amelyek egykor nem akarták elfogadni, hogy az állam kivonuljon az irodalom finanszírozásából. Ezek, a Moszkva vagy a Nas Szovremennyik mára megkapaszkodtak valahogy, míg az állami beavatkozást elutasító liberális Znamja és társai a Soros-alapítványhoz rohantak, s most, hogy az megszüntette a támogatást, az állam segítségét kérik.Mit sem érne azonban ez a beszélgetés, ha a problémát átérző rendszerváltóként nem vetném fel a sajtó- és szólásszabadság térségbeli helyzetét, megemlítve az e körül Oroszországban dúló viharokat.– A szólásszabadságot nem most fojtották meg. Megtette ezt már Jelcin. Egy-két jelentéktelenebb újságban ugyan lehetett kiabálni, de a televíziókban ez elképzelhetetlen volt. A legszabadabbak 1988-tól, a cenzúra eltűnésétől 1991-ig voltunk. Miközben a klánok egymást ölték, ránk senki sem figyelt. Aztán jött a korlátozott szabadság máig tartó időszaka, amelyben mindenkinek a tulajdonos irányvonalához kell igazodnia. Ma ez legegyértelműbben a tévék esetében látszik. A tévék hatalma óriási. Az írót is innen ismerik a legtöbben, anélkül hogy olvasták volna egyetlen könyvét is. Így aztán megértheti, mit jelentett az, hogy a reformokat kritizálók egyszerűen kiszorultak innen. Én néha azért tűnhettem fel a képernyőn, mert demonstrálni kellett, hogy létezik más vélemény is.Poljakov szerint a politikai elit válságát mutatta az irodalomhoz való viszonya is. Az író emlékeztet arra, hogy az irodalom mindig is a hatalom erkölcsi bírája volt. Arra mindenki figyelt, ha Tolsztoj mondott valamit a cárról. Az államtól elszakadt, önálló gondolat azonban nem kellett senkinek. Hazajött Szolzsenyicin, és eldörögte bírálatát, mire a hatalom lekezelő módon kitiltotta a tévéből. Mindezt Poljakov szerint a hatalom félelmében tette, nem tudott mást kitalálni, mint elvenni a könyörtelen tükröt, amelyet az irodalom tart eléje.A sajtószabadság körüli mai vitákra, az NTV körüli viharokra térve emeli fel először a hangját beszélgetőpartnerem.– Milyen szabadság is volt idáig? Nekik mindent, nekünk semmit! A liberálisok most azért kiabálnak, mert ma más vélemény is elhangozhat, mint az övék. Az a baj ugyanis, hogy a szabadság nekik csak a saját véleményt jelenti. Most megehetik a saját maguk által gonddal érlelt gyümölcsöt. Ezt a rendszert ugyanis ők találták ki 1991 után!Az írótól elmenőben egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. Az utcán kavarja a havat körülöttem a szél. Még a Szadovaján járva is azon tűnődöm, milyen kicsi is a mi posztszocialista, rendszerváltó világunk.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.