időjárás 32°C Marcell 2022. augusztus 14.
logo

Nagy receptek, rémséges történetek

Bayer Zsolt
2001.03.16. 23:00

Odafönt Csejtén csak suttogni szabad. Még a templom csöndje is beleborzong néha a velőtrázó sikoltásba. Pedig az öreg templomok nem ijedősek, nem asszonyosak, azért vannak az öreg templomok, hogy rájuk könyökölhessen a magányos vándor legutolsó reménysége. Veres béléses, hosszú, fekete köpönyeget visel a vándor reménysége. Fáradt, beteg, elnyűtt reménység az, megugatják a kutyák, kicsúfolják a gyerkőcök, szürke fátyollal vonja be megannyi hiábavaló utazás pora.Így érkezik a vándor Csejtére, utoljára talán, mert nincsenek több utak, nincsenek több titkok, nincsenek már szerelmes, kuvikos éjszakák, elkelt minden asszony, elöregedett minden lépés, belesimult a vándor tenyerébe a szépséges Felvidék is, mint elnyűtt cserefa botnak sima, beszédes fogója – ősz lett valahogyan az első hajszál, és elszomorodott a szarkaláb is a mindig mosolygó szép szem sarkában.De a csejtei templom nem suttog nyugodalmat. Régóta, ki is tudhatná, milyen régóta tolja az idő az óra mutatóját odafent a csejtei templom tornyában, de olyan régóta bizonyosan, hogy meg bírt történni egy s más errefelé. Csak suttogni szabad.Hozzák már Báthori Erzsébetet. Őrzött, éjfekete hintón, s elsuhan egy résben a falu, a falu temploma, elsuhan egy résben az élet, és megbomlik az ész. Hozzák már Báthori Erzsébetet, s viszik föl a csejtei várba. Láncot csörget Erzsébet asszony kezén a komorság, a vétek s a büntetés – és feltárul a szörnyű vár kapuja, de csak annyi időre, amennyi alatt meg lehet kívánni a halált. Koporsója lesz az asszonynak a rémséges vár, lánc sem kell többé, a poroszló meg éjszakát kiált.És már az első éjszakán megjönnek. A grádicson kúszik fel az első sikoly. Aztán jönnek utána mind a többiek. Bolyonganak a kínok, vérüket hullató szüzek zokogása, tágra meredt szemű fájdalom, értetlen borzadály, elvágott torkú haldoklás – hej, éjféli boszorkányok, pokollakók, hollók és csúszómászók! Báthori Erzsébet mulat.És a második éjszakán már elhiszi az asszony. Már látja is a bűnt, már vezekel azért, amit el nem követett soha. És rémségek otthona lesz Csejte vára, megbomlott eszű Báthori Erzsébet koporsója, és ha behordják hóval az erdei utat a téli szelek, egy farkas vonyít altatódalt az ártatlanul szenvedőknek.Álmodik Csejte vára. Vért kóstol a némaság. Rémülten merednek a sötétbe a megvakult ablakok. Nem nyugodhatik a vár asszonya, a rab, az ártatlanul szenvedő. Hát csak suttogni szabad. Nehogy felébredjen valahogy a lelkiismeret.Sok mindenféle okból épült már vár szerte a hazában, ám Beckó vára csak azért épült, mert furfangos, csavaros eszű, okos legény volt Beckó, Stibor vajda szolgája, a legokosabb bolond hetedhét határban.Vadászott Stibor vajda a Vág mentén, s egy napon, alkonyatkor, amint ráncigálták már le éppen a sok elejtett vadféle irháját, megszólalt Stibor:„– Azt szeretném tudni, mit csinál most Budán a király, Zsigmond felséges úr!Találgatták az urak, de egyik felelet sem tetszett Stibornak. Ránézett Beckóra, aki éppen egy nyúlcombbal foglalatoskodott:– Te mit mondanál, Beckó?– Őfelsége most is, mint rendesen, éppen adósságot csinál – felelte kapásból a bolond.Mindenki nevetett, helyeselt.– Okos ember ez az én bolondom! – hajtott fel egy ibrik bort a vajda, Stibor úr.– Hát, ha olyan okos vagy – fordult hozzá az egyik Podmaniczky –, mondd meg, mi az: sárga is, piros is, tüzes is, langyos is, egyik oldalon fel, másikon le, és amikor sötét, akkor is világos?– A nap! – vágta rá azonmód a bolond.– Igazad van – nevetett a podmaníni Podmaniczky, de a nyitrai püspök sem hagyta magát:– Mondd meg, ha oly okos vagy, miért feszítették Krisztust keresztre? (...)– Hát, mert a zsidók okos emberek. Úgy tartották, hogy ha az Atya örök életű, minek még egy Fiú is!”Nohát, ez a bölcsesség annyira tetszett Stibor vajdának, hogy megígérte bolondjának: bármit kér tőle, azt bizony teljesíti. Beckó pedig várat kért magának erre a csupasz sziklára. Ezért épült Beckó vára. Olyanok is akadnak, akik szerint a Nagymorva Fejedelemség határvárának épült, s Árpád-házi királyaink alakították kővárrá csak azért, hogy utóbb Csák Mátéé, Bánffy Miklósé, Rákóczi Ferencé és a Mednyánszky báróké legyen.Kétségkívül sok igazság lehet ezekben az elméletekben is, de ugyan hová lennénk Beckó bolond története nélkül? Hová lennénk legendák nélkül? Talán már a romlott falak is megadták volna magukat, ha nem tartaná együtt őket a mosolygós, hatalmas erejű, elpusztíthatatlan emlékezet. Ez tartotta meg a zsidókat is, akiknek temetője elbabrál a halállal, a széllel meg a magányossággal a hatalmas vár tövében megbújó kicsike, szelíd domboldalon. Aztán még az is lehet, a halálból olykor visszajáró Beckó rak néha egy-egy követ valamelyik öreg sírra, nehogy elhiggye valaki, hogy mi vagyunk a legrosszabbak.No, azért még Holicsra is elment a vándor, fölszerszámozva valamelyik utolsó álmot, kóborló szomorúságot, tétova mosolygást, didergő múltdarabot. A régi-régi majolikagyárat akarta még látni, mert arra emlékezett abból az időből, amikor még nem is élt, s bár nem lepődött meg, hogy nem találja, azért jól nem esett szegénynek. Nem találta a majolikagyárat, mert hát azt bezáratta a Habsburg még 1827-ben. És elhatározta akkor mérgében a vándor, hogy csak úgy átrepüli a hajdani vízi várat, amelyből Mária Terézia csináltatott kastélyt, 98 szobásat. Fel is ült egy sóhajtásra, és lassan, álmodozva repült a belakatolt főbejáratig. Ott felemelkedett kicsit, a császár asszony szeme közé nézett keményen – és már suhant is tovább a hátsó traktus felé. Csakhogy az utolsó salabakter utolsó ásítása bentrekedt az őrbódéban. Az vet kockát mostan éjszakánként sors úrral és az elmúlással.– A szerencse forgandó! – súgta oda nékik a vándor. – Mire legközelebb jövök, talán már semmi sem lesz így, ahogy most! – mondta még, és eltűnt aztán valahol a fák hegyén, ahol a madarak puha fészkében szunnyad a boldog múlttalanság.Szakolcát meg a morva határszélre rakosgatta a két legnagyobb építőmester: a véletlen és a szükség. Aztán ha már készen lett a városka, született benne mindjárt egy magyar király, jó Vak Béla urunk. És jöttek ferencesek, öreg templomuk oldalában szép időben, kegyes időben felragyog a Jézus Krisztus. Utóbb persze a jezsuiták sem akarván lemaradni, nagy komor templomot építettek maguknak a szigorú szerzetesek. Velük szemben élte utolsó éveit Gvadányi József, a költő katona. A plébániatemplom meg olyan régi, hogy már akkor háromszáz éves volt, amikor itten Griska ellen kellett kivonni a szablyát. A „Dóm Kultúry” egyik felén Szent Vince nézelődik, míg a másikon kajánul kacag a régi írás: „Gazdasági és fogyasztási szövetkezet.”De igazából nem ez a látnivaló Szakolcán. A látnivaló Szakolcán az, hogy a mai napig magyar és cseh királyok vacsoráznak itten, persze nem az étteremben, hanem az égben, mert hogy mind-mind halott már, hékomadta! Ma böjt van. S mert Bornemisza Anna tudós asszony volt ilyen ügyekben, nézzük meg őnála, mi is a menü magyar és cseh királyok vecsernyéjén böjtnapon!„Első fogás: 2. Egy kaperleleves fekete tengeriszőlővel és parélevessel. 3. Mindenféle salátát ezüsttálban: kemény tyúkhasznot reá. 4. Új tyúkhasznot főve.Második fogás: 5. Egy csukát szürkelével. 6. Egy pozsárt sülve, melegen. 7. Pisztrángot éleslével, sárgán, magyar módon, citrommal. 8. Káposztát mindenféle rántott halakkal megrakva.Harmadik fogás: 9. Csukát és pozsárt kéken. Sóban főzzék meg, s ezüsttálban adják fel. 10. Egy sült pozsárt melegen. 11. Csukapastetumot hidegen. 12. Kását ezüstedényben.Negyedik fogás: 13. Sóban főtt kövihalat. 14. Csukát feketelével és sós citrommal. 15. Egy mondolasajtot. 16. Fejér hideg étket pozsárbul, savanyúan. 17. Egy kecsegébűl casanatot petrezselyemmel. 18. Egy magyar bélest. 19. Egy salmling nevű halat sóban. 20. Articsókát borsólével főzve.”Hát így. Ezért érdemes meglátogatni Szakolcát talán. Legalább gondolatban. S mire szegény-szegény királyok átvészelik valahogy a böjtöst, be is alkonyodik lassan, és akkor elindul a tanár úr egy öreg, sáros utcán, a régi városfal mentén. Így kezdődik Juhász Gyula álmos vasárnapi sétája Szakolcán.„Nektek hagyom, ha innen elmegyek / e búcsúzót, jövendő emberek! // Ha emlékeztek, mit daloltam én, / Ne kérdezzétek majd, ki voltam én. // Nem a pacsirta fontos, csak a dal, / Mely a nem múló, szent összhangba hal. // Én botorkáltam, s botlottam sokat, / De nem szűntem dúdolni dalomat. // Szomorú volt a versem, jól tudom, / Csüggedten álltam sokszor féluton. // Én vétkem, én nagy vétkem, érezem, / Hogy nem láthatta könnyemtől szemem // Sokáig a fölpirkadó napot: / De ti ezen ne csodálkozzatok! // Ha én a gyöngyvirágos hant alatt / Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt, // Kívánom, és ez testamentumom, / Akarom én, ez így is lesz, tudom: // Hogy meg ne értse többé senki sem, / Miért vérzett el lassan a szívem, // Miért volt nékem fájó, ami szép, / S a fiatalság tavaszi ízét // Miért érezte fanyarnak a szám, / S az asztal végén, vidám lakomán // Mért sírtam én, mint az elátkozott: / Ne értsétek meg azt, ti boldogok!”(A sorozat huszonnegyedik részét ma 15.30 órakor sugározza az M 1.)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.