Az állhatatlan Fortuna

A „sors kétarcú hölgye” már számtalan formában megjelent az európai művészetben. Békefi Eszter művészettörténész segítségével az „ingatag istennő” felismerhető tulajdonságainak rövid összegzésére tettünk kísérletet.„Mert jó szerencse s balszerencse csak egy testet alkot,Meztelen, vad, vak, tébolyult pimasz asszony-alakot” – írja Jesaias Rompler von Löwenhalt egyik költeményében, mintegy kiáltva a világos, tiszta megközelítés után. A költő szerint ugyanis Fortunát sokan szinte megismerhetetlenné tették a legkülönfélébb alakváltozatok szaporításával.Fortuna kultuszát Servius Tullius király vezette be az ókori Rómában. Eredetileg a jósdák istennője volt, később a görög Thükével azonosították – fejti ki a művészettörténész.A latiumi Praenestében templomot is emeltek az istennőnek, ahová gyakran jártak áldozni az emberek. Rómában számtalan Fortuna-szentély létezett még a leghíresebb helyeken is, például a Forum Boariumon, a Quirinalén, a Capitoliumban és a Via Latinán. Az istennő a szentélyek megkülönböztetése céljából kapott állandó jelzőket; így tisztelhettek egyszerre szűz nő Fortunát (Fortuna Virgo) és férfi Fortunát (Fortuna Virilis) a városban. Az egyik szentély feliratán Fortuna Jupiter gyermekeként szerepel, de a köznép Okeánosz lányaként emlegette. A Fortuna-szertartásokon a legszegényebb néprétegek is részt vehettek, még a rabszolgák is áldozhattak szentélyében, hiszen ő nem tesz különbséget a szolgák és a királyok között, bárkit a kegyébe fogadhat, felemelhet, a gazdagokat is letaszíthatja a jólétből a szegénységbe, a szerencsétlenségbe. A későbbi ábrázolásokon is gyakran utalnak Fortuna „tengeri származására”: a XV. századi, velencei Giovanni Bellini festményén egy hajótestben ülve látható, ami az emberi szerencse ingatagságára is utal.A kereszténység elterjedésével az alkotók átvették a római istenábrázolásokat, amelyeket általában felruháztak valamilyen morális tartalommal. Az ókeresztény katakombákban például találtak Herkulest ábrázoló, de Krisztus erejét szimbolizáló alkotásokat. A középkorban azonban a római istenségek egy része csak allegóriaként jelenik meg a művészetben. Fortuna így lesz a forgandó szerencse jelképévé az egyes ábrázolásokon, amelyeknek különböző típusai vannak. A középkori kódexek ábrázolásain Fortuna sokszor hatalmas kereket forgat, amelyen emberi testek helyezkednek el. Egyesek feljebb, mások lejjebb kerülnek, de az idő múlásával folyamatosan változhat mindenkinek a helyzete a sors kerekén.Gyakran ábrázolják Fortunát kétarcúnak, hiszen egyszerre jelenítheti meg a jobb sorsot, más szóval a jó szerencsét, illetve a balsorsot, vagyis a balszerencsét. A Fortuna-allegóriának nagyon fontos szimbóluma a gömb. Az istennő általában ezen áll. Ez szintén utalhat az ingatagságára, de a gömb tekinthető glóbusznak is, hiszen a szerencse befolyásolja az emberiség, a világ sorsát.A reneszánszban igen gyakoriak a Fortuna-ábrázolások. Dürer Glück (Szerencse) című rajza a Nemezis egyik világhírű megjelenítése. Nemezis szintén ókori szerencseisten, egyúttal az igazságtalanság elleni lázadás megszemélyesítése, az elkövetett bűnök megbosszulója és a versenyjátékok pártatlan bírónője. Ezért általában mérleggel, karddal vagy mérővesszővel a kezében ábrázolják. Nemezis azonban igazságos isten, miközben Fortuna egyik legjellemzőbb vonása a szeszély. A kereszténység egyenesen negatív személyiségként, Isten kifürkészhetetlen szándékának jelképeként, a csalhatatlan erények ellentéteként fogta fel. Ezt erősítik attribútumai – az ábrázolásakor a kezében vagy a környezetében látható sajátos tárgyak – is: az említett hajó és gömb mellett gyakori a vitorla, a kormánylapát és a bőségszaru megjelenése. Mindez arra utal, hogy bőséget és gazdagságot hozhat ugyan, de másfelé is vezetheti a „sors hajóját“ kormánylapátja és vitorlája, amellyel a váltakozó szél ide-oda tereli az útját. Vergilius mondásával élve: „Jó szél hajtja a hajót.”A legjellemzőbb jelképei mégis a golyó és a kerék. A golyó egyszerre jelezte az istennő világot átfogó hatalmát, valamint folytonos nyelv- és hangulatváltozásait, de később a sorsnak kiszolgáltatott egyén állapotát is kifejezték vele. Andreas Gryphius XVII. századi költő egyik szonettje szerint az ember nem más, mint „a hamis szerencse labdája”, az istennő úgy dobálja az embert, mint egy tehetetlen tárgyat. A kerékmotívum a középkori író, Boetius leírásában jelenik meg először, ezt a témát variálják az alkotók. Általában az emberi sors hányattatásait jelképezi, van, aki felkapaszkodhat általa, van, aki a mélybe zuhan. A szerencse kereke már korán átfedésbe került az „idő kereke” és az „élet kereke” motívumokkal, a szerencse forgandósága összekapcsolódott az élet mulandóságával.Jean Jacques Boissard egyik képén a kerék minden küllőjén egy rózsaág látható, de a rajzoló a tizenkét küllőn egyetlen rózsa állapotváltozásait jelenítette meg. A kerék itt a „minden dolgok változását” jelképezi, forgása mindent magával ragad, és újabb periódusokba kényszerít. Erre utalnak a képbe illesztett görög mondások is. Egy talapzat felirataként olvasható a következő: „A rózsa rövid ideig virágzik, s ha akkor keresed, mikor már elvirágzott, csak üres kórót találsz.” A látóhatáron a rend és a hiú boldogságkeresés jelképeként egy város rajza helyezkedik el, felette az intelemmel: „Ne tartsd túl sokra, amiben a legnagyobb szerencséd van, mert könnyen szétfoszlanak a szerencse sugárzó adományai.”A reneszánszban gyakorta jelenik meg Fortuna az erények ellenfeleként a rajzokon és a festményeken. Marcantonio Raimondi 1510-ben készült alkotásán a gömbökön imbolygó, kormánylapátot markoló istennőt a hajánál fogva kényszeríti megadásra egy férfi, aki az erény szimbólumaként ütlegeli a „sors hölgyét” saját vitorlájával.Még mozgalmasabb jelenetet mutat be Giorgio Vasari arezzói freskója, amelyen az angyalszárnnyal ábrázolt Erény a szélben dagadó vitorlába kapaszkodó Fortunát és a kígyókkal felfegyverzett, kopaszodó, öreg Irigységet egyszerre taszítja a mélybe. A XVI. századi, nürnbergi M. Z. mester gyönyörű grafikáján a szélben fodrozódó szoknya teljesen eltakarja Fortuna alsótestét, így az ábrázoláson nem érinti láb azt a gömböt, amelyen a nőalak áll. Számos alkotáson úgy ábrázolják az istennőt, hogy nincs lába, amely állhatatlanságát jelképezi.A barokk korban szintén jellemző, hogy jelképeket, allegóriákat, emblémákat ábrázolnak a művészek. Az úgynevezett emblémairodalom megjelenése a kor egyik sajátossága. Ekkoriban még jobban elkülönül egymástól Fortuna kettős értelmezése. Isten mindenhatóságának jelképe mellett – felemelhet és letaszíthat – markánsan előtérbe kerül a szerencseistennő profán, e világi értelmezése is. A „sors hölgyének” két arca között már az elnevezésekben is különbséget tesznek: „Fortuna bona”, a szerencse pozitív oldala, és „Fortuna mala” a szerencse negatív oldala lesz.1649-ben Anhalti Johann és Sophia Augusta schleswig-holsteini hercegnő menyegzőjén a násznép szórakoztatására előadtak egy háromfelvonásos balettet. A művészettörténészek szerint az erről készült metszet összegző, emblematikus ábrázolása kitűnően mutatja be az antik és a középkori elképzelések hatását és Fortuna e világi felfogásának kettősségét.A kép közepén, egy háromélű prizma tetején „Balszerencse – Jó szerencse” feliratú szárnyas golyón áll a vitorlát lengető Fortuna, alatta további, egymással összeláncolt golyók láthatók a földi bajok és az e világi javak ellentétes területeire utaló feliratokkal (például: „Szegénység”, „Gyűlölet”, „Gazdagság”, „Szeretet”). Ez folytatódik a kép előterében, baloldalt egy rabló fosztogat az égő, füstölgő romok között, a kép jobb felében idilli, díszes ruhájú szerelmespár ül egy dús koronájú fa árnyékában.Békefi Eszter szerint a barokk kort követő századokban már nincs túl nagy jelentősége az ókori istenek allegorikus ábrázolásának, mert általánossá válik az e világi tematika. Kivételt jelentenek ez alól a preraffaeliták, akik a középkori hagyományok felújítását tűzték ki célul, illetve a klasszicisták, akik újra elkezdtek ókori isteneket ábrázolni.Ennek köszönhetően elvétve még ezekben az időkben is találkozhatunk Fortuna ábrázolásával, akinek elfeledett, allegorikus alakja a múlt homályába vész, ugyanakkor a neve hallatán mindenki a szerencsére gondol. Így a szerencsének már-már emberfeletti, isteni felfogása születik meg, amely a mai napig él.Úgy gondoljuk, hogy nemcsak a balsors csapásai kiszámíthatatlanok az életünkben, hanem a jó szerencse adományai is, ezért akár egy csapásra, egyik napról a másikra a magaslatokba juthatunk Fortuna kerekén.