Mi baj van a Bánk bánnal?

El tudja képzelni a tisztelt olvasó, hogy Lengyelországban bárki is fölháborodna azért, mert hatalmas költségvetéssel elkészült Andrzej Wajda történelmi filmremeklése, a Pan Tadeus Adam Miczkiewicz nemzeti eposza nyomán? Lelki szemeimmel azt is látom, mily nagy megütközést kelt(ene), teszem azt, Csehországban, ha bármelyik baloldali, netán liberális lap háborogna Janacek vagy Smetana nemzeti operáinak megfilmesítése miatt. S azt sem igen tudhatjuk meg, hogy minősítenék gall földön, ahol a testvériség, a szabadság, a felvilágosodás, mi több, az Internacionálé bölcsője is ringott, ha a nyomtatott sajtó vagy a televízió azt firtatná, mibe kerül a hazának a Nyomorultakból, Victor Hugo gigászi művéből vagy idősebb Alexandre Dumas világhírű klasszikus kalandregényéből, a Monte Christo grófjából készült újabb André Szőts-verzió. A világ bármely más táján erősen értetlenkedne a mértékadó többség, ha tanult tollforgató nem esztétikai alapon marasztalna el történelmi opusokat, hanem ab ovo a tárgykörük miatt, netán politikai alapon firtatná az adott művek létjogosultságát.De nehezen képzelhető el az is, hogy a filmszakma úgy kérné, sőt követelné az állami támogatást, hogy egyúttal megtagadná a szponzortól az utólagos pénzügyi és minőségi kontroll, a visszaigazolás lehetőségét. Magyarország ebben a tekintetben nem csupán kivétel, hanem egyenesen a korlátlan lehetőségek birodalmának is tekinthető. Nálunk természetes, hogy magukat mértéktartónak és mértékadónak deklaráló zsurnaliszták, akik általában a toleranciát prédikálják, éppen az intolerancia jegyében minősítgetik a nekik nem tetszőt. Újabban attól a negatív kampánydömpingtől borzad el a jó ízlésű olvasó, amely előbb Bereményi Géza Hídember című, készülő Széchenyi-filmjét, majd a Bánk bán filmprodukciót igyekszik már a forgatás stádiumában ellehetetleníteni.Divat manapság szándékosan félremagyarázni a kultusztárca elképzeléseit a filmművészet jelenéről és jövőjéről. Ennek eklatáns példája Janisch Attila Kultúrstop című vitairata (Magyar Hírlap, június 18.). E dolgozatban a szorongás és a halálfélelem mesteri etűdfilmjének (A hosszú alkony) és a világvégi negatív tájfilmnek (Árnyék a havon) ígéretes, tehetséges fiatal rendezője bőszen bírál Várhegyi Attilának tulajdonított téziseket. Csúsztatással kultúrharcot emleget ott, ahol a minisztérium valójában pusztán a meglehetősen költséges filmgyártásra osztott pénzek eurokonform kontrollját akarná kialakítani. Az írás állatorvosi beteg lóként tükrözi annak az áldatlanul hosszúra nyúlt vitának az elfajult hangnemét, amellyel a filmszakma magát hangadónak kikiáltó része éppen azt igyekszik megakadályozni, hogy létrejöjjön végre a filmművészet finanszírozását szabályozó törvény.Úgy tűnik, a kormány – elődeivel ellentétben – kész meghozni a legnagyobb anyagi áldozatokat is a művészetekért. Ám a filmszakma forrásainak bővítését – okkal és joggal – ahhoz köti, hogy az alapítványok átlátható működését is világos szabályok és egy elsősorban francia mintára létrehozott filmközpont garantálja. Mert elfogadhatatlan, hogy egyes érdekcsoportok kontroll nélkül osztogathassák egymásnak – magamaguknak – az alapítványi és az állami támogatásokat. Az Augiász istálló, amelyet a filmszakma a pártállami esztendők végnapjaiból örökölt, önmagában is a félkész művek, a dilettantizmus és az álalternatív sablonok kiégett opusait eredményezi. A szakmai csoportoktól függetlenül a szakminisztériumi kontroll mind Franciaországban, mind Finnországban múlt időbe utalta a nemzeti filmművészet válságát. Azokban az országokban, ahol a mostani kormányzati elképzelésekhez hasonló filmközpont működik, megszelídült, eljelentéktelenedett még az amerikai erőszakfilmek korábbi nyomasztó túlsúlya is.Ám úgy tűnik, a jelenlegi szabályozatlanság állapota most már nem csupán a filmeseknek vagy az Aczél-kabinet egykori kegyenceinek felel meg. A hazánkban kialakult filmszemlecentrizmus virtuálisan igazolni látszik a „mi a vájt fülűeknek dolgozunk” elmélet és a kiürült pszeudo-kísérletező szemlélet létjogát. A későbbi hazai és nemzetközi sikertelenséget – tisztelet a kivételeknek – utólag igazolják a „pénztelenség lesír a vászonról” típusú féligazságok. A zavaros helyzet remekül konzerválható azzal, hogy a szakma – úgymond – összetéveszti a világos és áttekinthető szabályozás igényét a pártállammal együtt kimúlt állami cenzúrával. Amikor viszont támogatásra érdemes produkció van készülőben, vádaskodni kell légből kapott számadatokkal, dobálózni nem létező milliárdokkal.A Magyar Nemzet kulturális rovatában június 19-én megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közleménye arról, hogy a tárca összesen hétszázhatvanhatmillióval tudja csupán támogatni a Bánk bán költségvetését. Önmagában is kérdéses, hogy nemcsak a szenzációért mindenre képes kereskedelmi televíziók, hanem komoly művészfilmek teremtői is olcsó pletykákra, piaci híresztelésekre alapozzák információikat. Ám a félreértés elkerülése végett sietek hangsúlyozni: azt is helyénvalónak tartanám, ha a mesebeli összegekről szóló híresztelések igazak lennének. Úgy gondolom, Magyarországon nincs olyan ember, aki sajnálná a pénzt az olyan nemzeti mítoszteremtő filmekre, mint a Hídember, vagy ha úgy tetszik, igenis, állami operafilmre, mint a Bánk bán.Nemzeti operánk különlegesen bonyolult felépítésének, szerkezetének, dallamvilágának, ihletet sugárzó áriáinak és dramaturgiai szempontból felesleges elemektől mentes átvezető (recitatív) részleteinek egysége lenyűgöző. Erkel szinte Wagnert is megelőzve teljesíti a wagneri Gesamtkunst öszszes kritériumát. Az alapmű Katona József örökbecsű nemzeti drámája nyomán készült, az 1852-es ős-Bánk bánt Erkel Ferenc, a XIX. századi romantikus operairodalom óriása komponálta. Az archaizálón fülbemászó magyar zene, a sűrű, drámai szöveg és a méltó színpadi előadás együtt sugallják azt a kiváltképp aktuális üzenetet, hogy ne az örök labancok vonják meg a nemzetismeret határait. S bár magam nem szeretnék a pozitív prejudikálók bűnébe esni, úgy vélem, annyit bizton megjövendölhetek, hogy magas szintű, művészi produkcióval kecsegtet a rendező abbéli törekvése is, hogy a koncepció jelentős mértékben igyekszik visszatérni a legtisztább ősforráshoz, Erkel Bánk bánjának partitúrájához. Igaz, lehántja a műről mind az aktualizáló, mind a hatásvadászatra törekvő színpadi sablonokat. A képzőművészeti értelemben vett látványvilágot a világ egyik legjobb, Oscar-díjas operatőre, Zsigmond Vilmos teremti meg azzal a szándékkal, hogy ne fényképezett operaszínpadi előadás szülessen, hanem par excellence művészfilm, amelyben a vizuális, az akusztikai és az intellektuális effektusok egyenrangú komponensként tárják elénk a mindenség titkait. S hogy a világ a lehető legtökéletesebb variációban ismerje meg a zeneirodalom egyik legszebb romantikus operáját, arra lehetőséget világhírű operaénekeseink adnak: Melinda szerepében Rost Andrea, Gertrudisként Marton Éva. Sólyom Nagy Sándort látjuk-halljuk Petur bán, Gulyás Dénest Ottó, Miller Lajost Tiborc, Kováts Kolost II. Endre szerepében. Bánk bánt, a zsarnokölő nagyurat Simándy József, az örökös Bánk bán teljesítményéhez méltón énekli Kiss B. Attila. Biberachot, a lézengő, cselszövő rittert Réti Attila személyesíti meg. Mindkét fiatal hangterjedelemmel és kiváló színészi kvalitásokkal van megáldva. Az operafilm CD variációja már elkészült, s majdan a befejezett filmről húsz nyelven föliratozott DVD variáns teszi lehetővé, hogy nemzeti operánk – áttörve a nyelvi korlátokat is – meghódítsa a világot.Úgy gondolom, a művészfilmek között tematikai alapon különbséget tenni súlyos tévedés. Ám bizonyos, hogy nemzeti mítoszainkból filmet teremteni egyetlen kormánynak sem válna szégyenére. Hiszen a magyar közönség már-már a művészfilmeknek járó tisztelettel fogadja – jobb híján – Várkonyi Zoltán egyenetlen színvonalú, Jókai-regényadaptációit vagy az Egri csillagok filmváltozatát. Azt hiszem, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ebbéli törekvése inkább tiszteletet, mint fanyalgást érdemelne. De hát ki más támogathatná a magyar mítoszteremtő művészfilmet? Magunk is örömmel hallanánk, ha mondjuk a Soros alapítvány az egyébként életképtelen baloldali liberális kiadványok finanszírozása mellett nemzeti operáinkra és drámáinkra is szánna néhány milliót.