A filmtörvény és a politika

A Mi baj van a Bánk bánnal? – A filmművészet finanszírozását szabályozó törvényre lenne szükség (Magyar Nemzet, június 15.) című dolgozatom kiváltotta reflexiók egyik visszatérő motívuma volt: miért támadom éppen én a filmművészetnek azt a metafizikus, lét-nemlét alapkérdéseit taglaló avantgárd és neoszürrealista vonulatát, amelyhez prózaíróként szűkebb-tágabb értelemben magam is tartozom? Ez igaz, de nekem eszembe sem jut, hogy elvitassam bármelyik művészettől is a polifónia és a sokszínűség jogát. A cikkemet ért támadások másik sarokpontja: amikor a filmszakma és a kultusztárca végeláthatatlanná nyúló vitáját összegzem, egyértelműen a művésztársadalom ellen foglalok állást – úgymond – a „hatalom” védelmében. Mi több, megkérdőjelezem a filmszakma nagy öregjeinek kompetenciáját, sőt, a tehetségét is. Noha cikkemben és filmesszéimben soha nem vontam kétségbe sem a Jancsó–Hernádi alkotópáros (Hernádiról könyvet írtam), sem Grunwalsky vagy Szomjas eddigi életművének valóban létező értékeit. Arról meditáltam: miért nem születik meg a mindenki által hőn áhított filmtörvény, és miért tiltakozik a szakma egy része a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által tervezett filmközpont létrehozása, az átláthatóság és az ellenőrizhetőség ellen.A békés rendszerváltoztató folyamat egyik velejárója volt a művészetek állami finanszírozási rendszerének egyáltalán nem kívánatos széthullása is. Ennek eredményeképpen éppen a hosszú és csöndes forradalom legélénkebb kovászai, az alkotóművészek érezték úgy, hogy az újkapitalizmus kiszolgáltatta őket a piac törvényeinek. Miközben a magas művészetnek nem az a tiszte, hogy profitot termeljen, hanem hogy örökérvényű értékek teremtésével győzze le a mindent elpusztító idő hatalmát. A mostani kulturális kormányzat elődeivel ellentétben fölismerte, hogy erkölcsi kötelessége bőkezű mecénásként támogatni a művészeteket úgy, hogy ne korlátozza ideológiai értelemben sem az alkotók szabadságát. Ám e misszióhoz szervesen hozzátartozik, hogy arra kényesen vigyázzon: nehogy átvegye egyik vagy másik irányzat, csoport a tovatűnt kommunista hatalom szerepét. S ne valósíthassa meg újra a művészeti élet Kádár-kori kontraszelekciójának hűséges mását.1999 decemberében a budapesti Európa-filmhét díszvendégeként járt hazánkban Kirsi Tykkylainen asszony, a finn filmalapítvány elnöke. Elmondta, hogy a szakma belső kontraszelekciója a kilencvenes évek közepére Finnországban is olyasfajta kaotikus állapotokat szült, amitől mi mind a mai napig nem tudtunk megszabadulni. Úgy 1994–95 táján a finn kulturális kormányzat ráébredt, hogy a filmművészet állami támogatását elosztó bizottságok, kuratóriumok és csoportok a korrupció, a rossz kompromisszumok Augiász istállójává züllesztették a filmszakmát. A teljes művek elkészítéséhez elégséges támogatásokat szinte mindig csak a már befutott „nagy öregek” kaszálták le, a fiatalok között pedig még a megmaradt morzsákat is sokfelé aprózták el. A lassacskán összegyűjtött pénzekből a fiatalok filmjei csigatempóban, olykor olcsó félmegoldásokban kiegyezve készültek el. A nagy nevek életműve pedig a kontroll nélküliség és a törvényfölöttiség következményeként felhígult közepes rutinmunkákkal. Eközben a közönség villámsebességgel átpártolt az amerikai akciófilmekhez. A finn kormányzat Tykkylainen asszony szakmai irányításával létrehozta a maga nemzeti filmközpont szisztémáját, amelyben pártatlan és egyszemélyi felelősök döntenek az állami mecenatúra elosztásáról. Az eredmény: évente tizenkét teljes estét betöltő színvonalas nagyjáték-, számos kísérleti kisjáték- és dokumentumfilm. Magyarországon a rendszerváltozás kilencvenes éveiben elevenen sajgott a művészekben a negyvenöt esztendős központi vezérlés minden stigmája. Így semmiképpen sem konzerválódhatott olyan intézmény, amely akár nyomelemeiben is hasonlít a rossz emlékű Film-főigazgatóságra. Ezért hozta létre a szakma önszerveződése a Magyar Mozgókép Közalapítványt, amely éveken át többé-kevésbé eredményesen osztotta el a filmművészetekre szánt állami támogatás nagy részét. (Rajta kívül többek között a Nemzeti Kulturális Alapprogram mozgókép szakkollégiuma, az ORTT, a kereskedelmi televíziók és egyéb alkalmi bel- és külföldi mecénások vállalkoznak az olykor agonizálni látszó legifjabb múzsa életben tartására.) A „szubvenció” reálértéke az évek során egyre kevésbé követte az inflációt. S fokozatosan fölütötték a fejüket az előbb ismertetett finn modell korábbi, negatív variánsához hasonló elosztási gondok is. A pangás az 1994-től 1998-ig országló szocialista–liberális kormánykoalíció égisze alatt tetőzött. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországnak a franciaországi, a német, a finn modell elemeit ötvöző eurokonform filmtörvényre volna szüksége. Az előző szocialista–liberális kormányzatnak négy esztendő is kevés volt ahhoz, hogy a szakma igényeinek elvben legalább megfelelő törvénytervezetet teremtsen, így a válsághelyzet már-már állandósult.Az 1998-ban hivatalba lépett jelenlegi kormánykoalíció reálértékben is növelte a művészetek, a többi között a filmszakma támogatását. 2000-ben a szakmai szervezetekkel történő többfordulós egyeztetések után elkészült a filmtörvény első normaszövege. Ebben a forrásbővítés fő eszközeként szerepeltek a különböző járulékokból, adókból, reklámbevételekből származó jövedelmek közvetlen visszaforgatása a filmgyártásba, a korábbiaknál ösztönzőbb adókedvezmények a mecenatúra terheit vállaló természetes és jogi személyek számára. Ehhez a megoldáshoz a többi között a társasági törvény és az adótörvény módosítására lett volna szükség, amely kétharmados parlamenti többséget, a kormányzati és ellenzéki erők relatív konszenzusát igényelné. Ám ahogy a médiatörvény jogharmonizációs célú módosításának ellenzéki megvétózásánál is tapasztalhattuk, sem az MSZP, sem az SZDSZ nem hajlandó a legcsekélyebb mértékben sem félretenni kicsinyes párt- és kampányérdekeit az ország jövőjéért, de még az általuk szóban minden másnál fontosabbnak tartott uniós csatlakozásért sem. Így a filmszakma számára nem marad más forrásbővítési lehetőség a megnövekedett kormánytámogatásnál. Viszont – idézve Tóth Erzsébetet, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkárát (Magyar Nemzet, január 13.) – „természetes, hogy ha megtaláljuk a forrásbővítés új lehetőségeit, el kell gondolkodni az elosztás új formáin is”.A kormány hajlandó arra, hogy a korábbi, hagyományos támogatásra szánt összeget is jelentősen bővítse. A megnövelt summát továbbra is a Magyar Mozgókép Közalapítvány osztaná szét a nyertes pályázók között. Viszont ennek fejében azt kéri, hogy az alapítvány vizsgálja felül az alapító okiratban szereplő szervezetek jogosultságát, s szűrje ki soraiból a fiktív jogi személyeket, melyek mögé rejtőzve pályázók is könnyen részt vehetnek az elosztás munkájában. A támogatás másik, bizonyos feltételekhez kötött, teljességgel új formáját garantálná a január óta valóságos mumussá vált Filmközpont Rt. E feltételek között szerepel, hogy rögtönzött szinopszisok helyett kész forgatókönyvvel, laza anyagi elképzelések helyett áttekinthető és gazdasági értelemben ellenőrizhető szoros költségvetési tervek birtokában lehessen anyagi segítségért folyamodni. Ezt a világos, átlátható formációt téveszti össze a szakma valamiféle ideológiai kontrollal.Újabban MSZP-s politikusok pártállami görcsökre hivatkozva gerjesztik a félelmet az úgynevezett visszaállamosítástól. Úgy gondolom, már enyhén szólva időszerűtlen, mi több, furcsa arra hivatkozni, hogy ez a Nyugat-Európában meghonosodott formáció nálunk még mindig veszélyt jelentene a demokráciára. Magyarán, mind az eredeti, törvénymódosításokhoz kötött filmtörvénytervezet, mind az újabb, filmközponttal „megfejelt” elképzelés megvalósítását az ellenzéki pártok akadályozzák. Jó volna, ha a filmesek is megértenék végre: nem a szakma és a minisztérium érdekei ütköznek. A konszenzus és a filmtörvény hátráltatása csupán a politikai ellendrukkerek kampányérdekeit szolgálja.