Hallomásból egészen más tudni róla, s megint más szó szerint olvasni a plagizált szárszói találkozón elhangzottakat: Farkasházy Tivadar azonban szerencsére van olyan előzékeny, hogy saját lapjában adja közre e kerti parti dokumentumot. A friss szocialista kormányfőjelöltre és a másodfrissességű szabad demokrata pártelnökre komponált kampánynyitó kabarétréfa érezhetően magán is viseli az alkoholos bemelegítés nyomait (ha lehet hinni az érintetteknek, Medgyessy sört, míg Kuncze pálinkát fogyasztott a büfében); ám még a „legendás” Kuncze Gábor-i humorérzék ismeretében is meghökkentő, hogy a liberális vezér az egy éjszaka alatt halálra szeretkezett elefántról mondott viccet az igényes publikum előtt. (Ő kissé lentebb stílben fogalmazott, de az nem kaszinóképes.) Ezek után azon már nem is különösebben csodálkozik a polgár, mikor a franciásan gáláns Medgyessy világgá kürtöli, hogy Dávid Ibolya jobb nála mellben. A házigazda Farkasházy a legjobb poénjait gyűjtögette össze a jeles alkalomra (némelyiket azért szokása szerint elsütötte a rovatában még egyszer), így aztán érthető is, hogy a szerkesztésre ezúttal kevesebb energia jutott. Bizonyára ennek tulajdonítható, hogy a nagy pártos buzgalomban az egyik (demszkys-villamosos) képes tréfa címe úgy szerepel a lapban: „Álmában csönget egy kicsit.” Ha egy PICIT kevesebbet koszorúznak, de pontosabban idéznek Szárszón, az a József Attila-kultusznak is többet használ. Mert citálni is csak pontosan, szépen…
Hol vannak az óbudaiak? – kérdezi az óriásplakát Óbudán. A poszteren kezdéshez állt fel egy futballcsapat, de a másik térfélen egy teremtett lelket sem látni. Már-már arra gyanakodna az ember, hogy Csintalan Sándor előrehozta a polgármesteri választási kampányát (a focisták vörös mezben vannak), de aztán felfedezi a sarokban a feliratot, hogy mindenki elment a sportnapra. Ez viszont újabb rejtély: ha azért üres a stadion, mert mindenki a sportnapon van, akkor hol készült a kép? Azt nem feltételezhetjük, hogy egész Óbuda eltájolódott – ám akkor szegény vörösingesek az idők végezetéig várhatnak a kezdő sípszóra…
Esterházy Péter vitán felül a rendszerváltozás romantikus szakaszának legemlékezetesebb publicistája (noha volt belőlük bőven): amit a Hitel hasábjain művelt, azt kései utódaink talán még hullámzó színvonalú – tiszta búzát és ocsút egyaránt tartalmazó – irodalmi munkásságánál is többre becsülik majd. Aligha álltam egyedül azzal az érzéssel: ama szélsőséges megnyilvánulásokra hajló korban ő volt egy személyben a nemzet lelkiismerete. Később az érzések ugyanúgy összekuszálódtak, mint a lelkek – az írók jobbára hivatásos közíróknak adták át a terepet. Mára Esterházy sem ír újságot (legfeljebb aláír). Meg kell hát becsülni, ha „az elefántcsonttoronyból” leszállva aktuális közügyekről nyilatkozik meg – még akkor is, ha ezeket valahol a német nyelvterületen haknizva teszi, s üzenete csupán a szükségképpen rontó stílusú tudósítói nyelvezettel jut el hozzánk. Megtudhatjuk ezzel az áttéttel például, hogy „ami Magyarországon van, az nem a gonosz Bertelsmann vagy a Fidesz miatt van így, nem rosszindulatú külső és belső erők következménye, hanem a társadalomtól függ”. Hagyjuk most, hogy ez szociológiai spanyolviasz, meg azt is, hogy a „gonosz” jelző a Fideszre is vonatkozik-e – figyeljünk inkább arra: írónk azt a polgári stílust hiányolja, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban például megtalál, a hazai sajtóban viszont nem. Igaz, az ettől eltérő hangütés csupán a közszolgálati rádióban, illetve a „magát polgáriként jellemző lapban” bántja a fülét. (Balliberális sajtótermékekkel ezek szerint nem fecsérli a drága idejét.) Az viszont föl sem merül benne: az ő sikké vált dekonstrukcionalista nyelvi forradalma vajon nem járult-e hozzá valamelyest az általános szót-nem-értéshez? A „felfűtött beszédmód” ostorozója miként értékeli visszamenőleg például az Így gondozd a magyarodat című hírhedett opuszát? A rendpártiságot zsigerből kárhoztató olvasótábor talán megütközik a köztisztasági komplex képalkotáson, de a Népszabadság szerint Esterházy kerek perec azt mondta a rendet köztudomásúlag hírből sem ismerő Berlinben: „Ha nem söpörjük fel a járdát, akkor az nincs felseperve. Akkor sincs, ha az egyik azt mondja, a Fidesz miatt, a másik meg azt, hogy a pufajkások miatt nem lehet söpörni.” Ez a magyarságkép némiképp – íróhoz méltatlanul – leegyszerűsített, de valójában helytálló. A lényeg viszont feltétel nélkül megszívlelendő: söpörni kell (pucolare necesse est); s a polgári seprő kétségkívül jól seper.
Ahhoz képest, hogy Budapesten mennyit tipródtak azon, lehet-e Antall Józsefről teret elnevezni (elegendő indok-e, hogy feloszlatta a „haladó” Varsói Szövetséget; eléggé elporladtak-e már a csontjai stb.), Splitben az impozáns tengerparti pálmákra látni a Tudjman térről. (Pedig ott ráadásul állítólag balközép kormányzás van.) A horvátok egyébként sem szívbajosak önkormányzati keresztelés terén: Trogir (Trau) velencei hangulatú óvárosának fő bevásárló sikátorát például keresetlenül Kohl–Genscher utcának nevezik, ekként demonstrálva tőkeérzékenységüket és európai érettségüket. Az Adria parján egyébként júliustól magyar lapokat is terjesztenek (kellett nekünk botor módon előszezonban odasietni); s a közlemény külön is kiemeli: a Dunántúli Napló Krk szigetén is kapható. Ez teljességgel rendjén is van: Krk szigete ugyanis minden kétséget kizáróan a Dunántúlon van. Felajzva várom, mikor hódítja meg a magyar lappiac Borneó és Celebesz szigetét is…
Fejtő Ferenc (ahogyan önmagát nevezi: a liberális szociáldemokrata) meglepő kijelentésre ragadtatja magát egyik cikkében: a bimbózó globalizmusban a kommunizmust véli felfedezni. Nem árt eltűnődni a megérzésén, elvégre baloldali körökben a kilencedik ikszen túl is tekintélynek számít – s az sem vitatható, hogy a létező szocializmusok minden kísérletét, kalandját, vadhajtását és borzalmát kritikusan végigkísérte. A globalizmus mint a kommunizmus legfelső foka, mégis valószínűtlen asszociációnak tűnik, s a némileg délibábos nyelvészkedés sem oszlatja el kételyeinket: ez is totális, meg az is; mindkettő az egészet célozza meg. A fölvetés arra mindenesetre jó, hogy rádöbbenjünk: a XX. századdal együtt a XX. századi politikai kategóriák is mindinkább az enyészeté lesznek. Egyszerűbben fogalmazva: a legnagyobb koponyák sem képesek halálos biztonsággal megnyilatkozni arról, miben is élünk. A kommunisták egy megvalósíthatatlan utópia nevében öltek halomra milliókat (a náciktól abban különbözve, hogy ideológiájuk nem faji, hanem „internacionális” alapon tett különbséget ember és ember között, osztotta fel az emberiséget „haladókra” és „reakciósokra”, túlélőkre és elpusztítandókra); a nyakló nélküli globalisták talán ugyanezt teszik, csupán más eszközökkel. A humán kultúra nagy talánya, miért tekinti megtorlandó, bűnhődésre érdemes gyilkosságnak azt, ha az egyik ember(csoport) késsel, pisztollyal vagy puszta kézzel fosztja meg életétől a másik embert vagy embercsoportot – s miért tartja bocsánatosnak, ha ugyanezt uzsorahitelekkel, kamatlábakkal, fúziós gazdaságpolitikával és nagy tömegek perifériára szorításával teszi. Ha a szabadjára eresztett kommunizmus és globalizmus között hasonlóságot keresünk, akkor a közös nevezőt alighanem a lelkiismeretlenségben, az antihumanizmusban találjuk meg. A szociáldemokrata értékek egy plurális demokráciában pozitívak, a bolsevikok azonban nem tűrték a politikai konkurenciát. A konkurencia nélküli globalizmust egyelőre még csak kóstolgatjuk, ám míg a XX. század totalitárius rendszereiből adott esetben volt hová elmenekülni, ebből a totalizmusból nincsen – nem rendelkezünk „tartalék” világgal. Sajátos módon a globalizmus kontrollját a világfalun belül kell megteremteni: felértékelődik tehát a konzervativizmus, a parciális hagyományok védelmezője. Fejtő Ferenc aligha erre gondolt, amikor a párhuzamát fölfestette, de ezúttal is bebizonyosodhat: nem haszon nélkül való, ha vigyázó szemünket Párizsra vetjük.
