Magyar Nemzet: Ha valaki 1990 előtt diplomata akart lenni, akkor a Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakára vagy Moszkvába kellett jelentkeznie. Az utóbbi tíz évben e téren is gyökeresen megváltozott a helyzet. Hogyan lehet ma külügyi pályára kerülni?
Breuer Klára: Tíz éve felvételiztem a Külügyminisztériumba, egyértelműen azért, mert akkor voltak az első demokratikus választások. Korábbi tanulmányaim során, az angol–történelem szakon legjobban a XX. századi magyar külpolitika és annak hiányosságai érdekeltek. A rendszerváltással megnyílt a Külügyminisztérium kapuja, amiről addig nem is mertünk álmodni. A diplomácia ugyanis olyan szakma, ahol sok mindent csak a gyakorlatban lehet megtanulni. Nagy generációs és szemléletbeli átalakuláson ment át a Külügyminisztérium. Sok az új alkalmazott, és immár sokféle pályáról kerülhettek oda. Régebben csodabogárnak nézték itt a bölcsész szakon végzetteket, később rájöttek, hogy a mi ismereteink nagyon is hasznosak ezen a pályán. Jó, ha a közös gondolkodást többféle szemlélet viszi előre. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy legyen színvonalas, egységes belső képzés is.
Magyar Nemzet: Generációváltásról beszélünk, ám az elmondottak alapján ez nem lehet túl gyors folyamat, hiszen ahhoz, hogy valaki diplomata legyen, tapasztalatot kell szereznie. A rendszerváltás óta eltelt tíz évben ennek ellenére megerősödhetett az új nemzedék. A külvilág számára azonban ezt a természetes folyamatot – főként a kormányváltások időszakában – csupán tisztogatásként interpretálta a sajtó egy része. Mi történt valójában a Külügyminisztériumban?
Sztáray Péter: Az elmúlt tíz évben sok esetben merült fel, hogy ki karrierdiplomata, és ki úgymond politikai kinevezett. Ebben a vitában nincs igazság, hiszen lehet egy karrierdiplomata nagyon jó vagy nagyon gyenge képviselője is az országnak, de ez ugyanígy igaz lehet egy politikai kinevezettre is. A kettő egészséges elegye a megfelelő, de úgy, hogy legyen meg a kontinuitás házon belül. A kormányváltások utáni cserékben a mi generációnk valószínűleg kevésbé volt érintett, hiszen azok inkább a magasabb szinteket érintették. A fontosabb külpolitikai kérdésekben a pártok között meglévő konszenzus lehetővé teszi azt, hogy legyen folytonosság.
Tombor András: Nem tartozom a Külügyminisztérium állományához, kívülről azonban úgy látom, hogy van egy törzsgárda a külügyben, amelyet a minisztérium a rendszerváltás előttről örökölt. Tény, hogy az 1990 előtti külügyesek többsége ma is a minisztériumban dolgozik. Jól képzett diplomatákról van szó, akiknek nagyobb része a Moszkvai Diplomáciai Akadémiáról (IMO) került ki. A Külügyminisztériumban nem voltak tisztogatások 1994-ben vagy ’98-ban, hanem egyszerűen a szakma feletti réteg cserélődött le. A politikai meghatározottság lett új, amit az új kormányzat magával hozott. Voltak olyan szakemberek, akiknek ez nem tetszett, és úgy gondolták, hogy nem kívánnak tovább a külügy állományában szolgálni.
Breuer Klára: Egészen biztos, hogy mindkét oldalon többen is sérültek a kormányváltások idején. De a Külügyminisztérium apparátusa a legutolsó kormányváltást viselte a legkönnyebben, hiszen akkor már egyáltalán nem volt szó rendszerváltásról. Egyébként mindenkitől mást lehetett ellesni – sokat tanultam olyan embertől is, aki Antall József személyes barátja volt, és olyantól is, aki ott dolgozott már tíz-húsz éve. Téved, aki azt hiszi, hogy csak új gondolkodásmódra van szükség, hiszen a jól bevált bürokratikus szabályokat be kell tartani, de téved az is, aki úgy gondolja, hogy csak adminisztrálnia kell. Volt a házban sok papírtologató, akinek az volt a stratégiája, ha nem csinál semmit, nem is hibázik. Jelenleg a hozzáállás nagyon jó irányba mutat.
Magyar Nemzet: Természetesen a diplomaták között is vannak különböző politikai beállítottságúak. Nem okoz ez feszültséget?
Sztáray Péter: Nyolc és fél éves külügyi szolgálat alapján az a tapasztalatom, hogy egy idő után mindenki bekerül egy skatulyába. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen ha valaki köztisztviselőhöz méltó módon jár el, az politikai meggyőződésétől függetlenül inkább tiszteletet vív ki. Tulajdonságok nélküli emberekkel nem is lehet külpolitikát csinálni, sőt egyfajta háttér, meggyőződés csak segít, nyilván az adott konszenzuson belül maradva. Azt hiszem, a legtöbb emberről lehet tudni, hogy inkább erre vagy inkább arra húz.
Magyar Nemzet: Miként fogalmaznák meg a magyar külpolitikai gondolkodásnak az elmúlt évtizedben végbement leglényegesebb változásait?
Tombor András: A második világháború végétől a rendszerváltásig lényegében nem volt magyar külpolitikai gondolkodás. A Külügyminisztérium mókuskerékszerűen működött, gyakorlatilag végrehajtó intézmény volt. Stratégiai tervezési tevékenységét a rendszerváltás után kellett kiépítenie. Azzal, hogy nem Moszkva diktálta a magyar külpolitikát, nyilvánvalóan olyan területek felé is fordult a külügy, amelyek addig zártak voltak, és a valódi érdekeinket szolgálták. Így újnak számított az euroatlanti gondolat megjelenése. Ennek a tervnek az első sikeres lépése a NATO-csatlakozás volt. A második új elképzelés a regionális együttműködés gondolata, az, hogy a kis nemzetek egymásra utalva, a történelmi hagyományokra, együttes célokra alapozva próbálják közösen képviselni az érdekeiket. Ez a visegrádi négyek esetében valósult meg. A harmadik lényeges lépés pedig a határon túli magyarság iránti elkötelezettség kifejezése és egyfajta tudatos kisebbségi politika volt, amely a kommunista rezsimben sohasem kapott szerepet. Ez a két utóbbi gondolat az Antall-kormány idején bontakozott ki, és a ’98-as kormányváltással erősödött meg.
Magyar Nemzet: A régi rutint is sikerült közben meghaladni? Sokszor elhangzott ugyanis az elmúlt tíz évben, hogy míg korábban Moszkvában határozták meg, mi történjen, addig most Brüsszel dönt. Van-e, lehet-e tehát önálló magyar érdekeket képviselő külpolitika, vagy csak az orientációk változtak?
Breuer Klára: A magyar külpolitika sokkal pragmatikusabb lett. A „nekünk igazunk van” típusú érzelmi politizálás háttérbe szorult. Nagyon fontos az igazság, de legalább ennyire a mozgástér is. A történészkedő, múltba tekintő és érdekeinknek erre alapozva érvényt szerezni próbáló diplomácia kezd megszűnni, és ez jó. Természetesen gondolnunk kell a történelmünkre, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a jövőt építjük. A brüsszeli irányítás pedig egyáltalán nem diktatórikus. Sok évvel ezelőtt ültem egy brüsszeli tanácskozáson, amelyen egy magyar minisztérium képviselője megkérdezte a helyi diplomatától, hogy mit kell tennünk. Emez kissé értetlenül azt válaszolta: Uram, ezt maguknak kell tudniuk. Brüsszel nem mondja meg, hogy mit és hogyan kell csinálni, neki legfeljebb egy mintája van, de nekünk tudnunk kell, hogy miféle érdekeink fűződnek az adott kérdéshez. Azt hiszem, egyre több az önálló magyar kezdeményezés. Régebben előfordult, hogy a magyar diplomaták túlságosan elfogódottak voltak, nem mertek felszólalni, inkább csak hallgatókként reagáltak. Ma már az asztal mindegyik oldalán egyenrangú felek ülnek.
Sztáray Péter: Nagy eszmélési folyamatként értékelem ezt a tizenegy évet, amelynek során ahogy bővültek a lehetőségeink, úgy növekedett az önbizalmunk is. Magyarország nem vállalta túl magát, nem próbál meg olyan szerepet játszani, amire képtelen, viszont bent vagyunk a NATO-ban, és hamarosan bent leszünk az unióban is, ami tovább növeli majd a magyar külpolitika mozgásterét.
Magyar Nemzet: Az utóbbi három évben határozottabbak lettek az uniós tárgyalások. Korábban mintha tisztelettudóbban viszonyultunk volna akár az EU-hoz, akár a nyugati intézményekhez. Természetes érési folyamatról van szó, vagy pártok, generációk közötti stílusbeli különbségekről?
Sztáray Péter: Egyrészt politikai kérdés, hogy melyik kormány hogyan viszonyul a tárgyalásokhoz, másrészt a folyamat előrehaladásától is függ az érdekérvényesítés keménysége. A tárgyalások most kerültek olyan fázisba, hogy részletkérdésekről folyik a vita, jelentős az érdekek érvényesítése, ezeken a döntéseken már komoly összegek múlnak.
Tombor András: Nem beszélve arról, hogy a tárgyalások megkezdésekor még nem tudták mérni Magyarország teljesítményét. Tíz esztendő viszont elég idő volt arra, hogy bizonyíthassuk, világos feltételek mellett tudjuk teljesíteni, amit vállalunk. Ezáltal a tárgyalási pozíciónk is erősödik. Érezhető azonban a generációk közti különbség is, hiszen a régi külügyeseknek mások a tárgyalási technikáik.
Breuer Klára: Van generációk közötti tárgyalási különbség, de az idősebb rendszerváltó nemzedéktől forradalmi tett volt már az is, hogy kimondta, szeretnénk az Európai Unió vagy a NATO tagja lenni. Biztos, hogy kevésbé elfogódottan, modernebb stílusban lehet ebben a fázisban tárgyalni.
Magyar Nemzet: Készülünk, tárgyalunk, sokat teszünk a csatlakozásunkért, de vajon kellőképpen felmérte-e a fejlett Európa, hogy olyan történelmi tettről van szó, amelyért adott esetben neki is áldozatot kell hoznia?
Tombor András: Európa nyugati felének sok felelős politikusa mérte fel a kontinens újraegyesítésének jelentőségét, ennek ellenére a csatlakozó államok vezetőinek gyakran emlékeztetniük kell erre őket. Ugyanis, főleg belpolitikai okok miatt, hajlamosak a csatlakozást technokrata szemlélettel vizsgálni. Mennyibe fog kerülni? Hogyan hat majd az egyes országok büdzséjére, belső viszonyaira? A csatlakozási stratégia része, hogy a történelmi lépés tudatosságát mind a két oldalon fenntartsa.
Magyar Nemzet: Mennyire felkészültek a jelöltek az uniós tagságra? Okozhat-e komoly gondot térségünk országaiban a csatlakozás esetleges kitolódása? Változhat-e az európai integráció társadalmi megítélése Magyarországon?
Breuer Klára: Európa lakossága egy kicsit úgy érzi, hogy már azzal áldozatot hoz, ha befogad bennünket, és nem azért, mert mi nem vagyunk Európa-érettek, nem vagyunk jó európaiak, hanem azért, mert a nyugat-európai társadalom tudatában korábban Európa az osztrák–magyar határig tartott. Most már egyre inkább tudják, hogy merre van Magyarország. A nyugat-európai polgár tudatosította, hogy európai uniós tagállami partnerei lesznek Magyarországon vagy Csehországban, netán még szélesebb körben. Nemcsak a magyar társadalmat kell felkészíteni, hanem a nyugat-európait is.
Sztáray Péter: Kicsit ellentmondásosnak tartom a jelenséget. Az egyes országokban a politikai elit meghozta a stratégiai döntést, lesz bővítés, viszont a társadalmak le vannak maradva ezen a téren. Nemcsak a bővítés kérdésében, hanem az egész unió fejlődésének tekintetében is. A polgárok nem értik, hogyan működik az EU, hogyan születnek az őket is érintő döntések. Magyarországon az emberek általában valami jó dologra gondolnak, ha az unióról van szó. Nem tartom valószínűnek a csatlakozási tárgyalások túlzott elhúzódását, de még némi csúszás esetén sem valószínű, hogy a magyar társadalom emiatt elfordulna az integráció ügyétől.
Magyar Nemzet: Időnként úgy tűnik, hogy a csatlakozásra váró országokban a többség egyfajta fejőstehénként képzeli el az uniót. Úgy gondolja, a tagsággal egy csapásra megváltozik minden…
Sztáray Péter: Kicsit talán úgy viszonyulnak hozzá, mint a rendszerváltáshoz viszonyultak ’89-ben. Azt gondolták, hogy az materiális szempontból is gyorsan komoly előnyökkel jár. Nem biztos, hogy minden tekintetben így lesz, de ennek a célnak az eléréséhez meg kell érnünk a csatlakozást, hiszen hosszú távon nincs más fejlődési lehetőségünk.
Tombor András: Az EU-államok viszont hajlamosak az ellenkezőjét gondolni, mondván, az új tagok kiveszik a zsebükből a pénzt, és nem hoznak semmit. Az Európai Unió államait nemcsak történelmi felelősségükre, erkölcsi kötelezettségükre kell mindig emlékeztetni, hanem arra is, hogy konkrét gazdasági sikereket és eredményeket is elérnek, ha a csatlakozást megfelelően kezelik és hajtják végre.
Magyar Nemzet: Eddig a magyar külpolitika új irányairól beszéltünk, felmerül azonban a kérdés, vajon eljutottunk-e odáig, vagyunk-e már annyira magabiztosak, hogy nem félünk kelet felé is tekinteni. Tudunk-e például létező érdekeinket követve partnerként tekinteni Moszkvára, amint azt Nyugat-Európa egyre nyilvánvalóbban teszi?
Tombor András: A keleti régió nem lekerült a magyar külpolitika palettájáról, hanem a helyére került mind gazdasági, mind politikai, mind pedig geostratégiai és kulturális értelemben.
Breuer Klára: Akadt olyan pillanat, amikor az volt a feladat, hogy mindenáron kimondjuk, Nyugat-Európához akarunk kapcsolódni, és hátat kellett fordítanunk a szovjet blokknak. Tegyük hozzá, a leromlott gazdaságú országok nem tudtak egymásnak túl sokat segíteni. Minden volt szocialista országnak létérdeke lett, hogy nyugat-európai partnere legyen. Mára ez is megváltozott. Oroszország továbbra is fontos világpolitikai tényező. Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy mekkora Magyarország területe, lakossága és piaca. Az Egyesült Államoknak vagy Oroszországnak sohasem leszünk a fő partnere.
Magyar Nemzet: Önmagunkban kicsi a jelentőségünk, a visegrádi négyeknek azonban együtt már lehet erejük…
Sztáray Péter: Az elmúlt három évben szinte védjeggyé vált a világban a visegrádi együttműködés, és ebből a szempontból rendkívül fontos, hogy Szlovákia intézményi kötődését tekintve felzárkózzon a másik három országhoz, mert ez biztosíthatja, hogy hosszú távon megmaradhasson az együttműködés jelentősége.
Breuer Klára: Egyre jobban elfogadnak bennünket, és jelzésértékű például az, hogy a Benelux országok érdeklődnek az együttműködésünk iránt. Bizonyos értelemben mindig átkötő helyzetben leszünk, és egyensúlyba hozzuk majd a kapcsolatot a tőlünk keletebbre fekvő országokkal.
Magyar Nemzet: Ezt értsük úgy, hogy a kelet felé közvetítő szerep a Köztes-Európa-fogalom egyfajta egészséges átértelmezése?
Breuer Klára: Semmiképpen nem szeretném azt mondani, hogy Köztes-Európa leszünk, nem vagyunk kompország. Csak annyira különböznénk az unió többi országától, mint amennyire a spanyolok, a portugálok vagy az északi országok eltérő világot képviselnek az unión belül. Ennek a régiónak történelmi hagyományai és ismeretei alapján az lehetne a feladata, hogy próbáljon párbeszédet kialakítani a tőle nyugatabbra és keletebbre fekvők között.
Magyar Nemzet: Ha a térséget nézzük, látható, hogy Lengyelország északkelet felé próbál betölteni súlyánál és területénél fogva is középhatalmi szerepet, míg Magyarország a térség stabil pontjaként a biztonságot kisugározva igyekszik hatással lenni a délkelet-európai folyamatokra. Mennyire lehet sikeres ez a politika? Támogatja vagy akadályozza törekvésünket az a tény, hogy határainkon túl nagyszámú magyar közösség él kisebbségben?
Sztáray Péter: A magyar külpolitika egyik legkényesebb feladata, hogy fenntartsa a biztonság kisugárzását a délkeleti régió felé, és ezt úgy tudja megtenni, hogy közben összehangolja a jószomszédsági kapcsolatokat a határon túli magyar kisebbség ügyével. Ez látszólag ellentétes vagy részleteiben ellentétes hármas, de hosszú távon kifejezetten egységet jelent, hiszen ha délkeleten fejlődik a demokrácia, a gazdaság, és nagyobb szerepet kapnak az emberi jogok, az azt jelenti, hogy Magyarország könnyebben építheti a jószomszédi kapcsolatait, akkor pedig javul a kisebbségek helyzete.
Magyar Nemzet: Miért van az, hogy Európa nehezen akarja megérteni a határon túli magyar kisebbséggel kapcsolatos, nagyon is érthető törekvéseinket? Nem lehet, hogy határozottabban kellene lobbiznunk azért, hogy érvényesíteni tudjuk érdekeinket?
Breuer Klára: Az etnikai kisebbség, bármilyen legyen is az, problémás kérdéskört jelent nagyon sok embernek. Mert törődni kell vele, mert nem könnyű általános érvényű megoldást találni. Ha egy francia történész leül, és őszintén végiggondolja, hogyan köttetett meg a trianoni szerződés, pontosan látja, hogy erős tévedésekről volt szó. Sokak szemében a baj az, hogy létezik magyar kisebbség. Persze kényelmesebb lenne, ha ilyen típusú problémákkal nem kellene foglalkozni, ez azonban nem lehetséges. Tény, hogy Brüsszelnek sohasem lesz preferált témaköre a kissebségek ügye. Nyugat-Európának vannak saját etnikai konfliktusai is. Minden nemzetközi szervezet pontosan tudja, hogy ha valahol valamit támogat, ugyanazt támogatnia kell máshol is. Nekünk az a kötelességünk, hogy támogassuk a határon túli magyarságot, és elmondjuk minden létező fórumon, hogy ők ugyanolyan magyar nyelvet beszélő, magyar identitású emberek, mint a magyarországi magyarok. Valószínűleg sokat kell még dolgozni azon, hogy ezt jól értsék. Azt hiszem, hogy az EU nem old meg mindent, de ha a határok ténylegesen spiritualizálódnak, ezek a konfliktusok sem lesznek olyan élesek, és ha a nemzeti gazdaságok erősödnek, remélhetőleg nem lesz olyan életbe vágó kérdés, hogy a gyártulajdonos magyar vagy román. Soha nem lesz római béke, egymás nyakába borulás, mindig előfordulnak feszültségek, de ha ezek az országok kevésbé lesznek elzártak, akkor talán messzebbre látnak az emberek… Világosan kell elmagyarázni, hogy mi a státustörvény, ezt nagyon sokszor elmondta a külügyminiszter, a miniszterelnök és a köztársasági elnök is. Reméljük, akinek van füle, az hallja.
Magyar Nemzet: Nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy önök szerint jó lobbisták vagyunk-e?
Tombor András: A diplomatát általában úgy képzelik el, hogy pezsgőspohárral a kezében unatkozik valamilyen fogadáson, a diplomata azonban az, aki egy ország közösségét képviseli a partner előtt minden szempontból. Az érdekképviselet nagyon sokirányú lehet: politikai, kulturális és gazdasági. Ezen belül a lobbink jó, de valószínűleg átgondoltabb és következetesebb stratégiára van szüksége Magyarországnak. Számos olyan erőforrást be kell vonni, amelyek nemcsak a hagyományos külügyes struktúrákkal operálnak. A háttérintézmények, akadémikusok és művészek befolyását is használni kell. A rendszerváltás előtti Külügyminisztérium ezt nem tette meg.
Magyar Nemzet: Alapvetően konszenzus van a külpolitika terén a politikai erők között, ugyanakkor megtörtént, hogy egy-egy párt megpróbált bizonyos külpolitikai kérdéseket a saját hasznára felhasználni…
Sztáray Péter: A munkám mellett szervezője vagyok a Fiatal Diplomaták Klubjának, és nem régen a külpolitikai konszenzus határairól rendeztünk vitát Németh Zsolt politikai államtitkár és Szent-Iványi István külügyi bizottsági elnök részvételével. Az egyik végső következtetés az volt, hogy bár nagyon fontos a konszenzus, de nem jó, ha túl mélyre megy, hiszen egy demokráciában ez természetellenes. Akkor lehet tehát hatékony külpolitikát folytatni, ha az alapvető célkitűzésekben 90-95 százalékos a megegyezés. A végrehajtást, a módszereket tekintve azonban mindig lesznek nézeteltérések.
Tombor András: Az elmúlt években divat volt panaszkodni arra, hogy mennyire „átbelpolitizálódott” a külpolitika. Én mindig azt mondtam, hogy szerencsére így van! 1990 előtt a kutyát sem érdekelte, hogy mit gondolnak a magyar emberek, milyen külpolitikai irányvonalat tartanak helyesnek. Én a változást jónak tartom, hiszen a pártok, érdekcsoportok megnyilvánulási helye elsőként az országon belül, a belpolitikai porondon van.
Breuer Klára: Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája a belpolitikai érdekrendszeren nyugszik, ám soha egyetlen amerikai képviselőnek sem jutna eszébe, hogy külföldön Amerikát ócsárolja. Külföldön a demokrata és a republikánus politikus kart karba öltve megy előre az amerikai érdekek mentén.
Magyar Nemzet: Ha már itt tartunk, nem kerülhetjük ki a szeptember 11-én történteket. Elkezdődött a XXI. század, megváltozik a gondolkodás, végleg lezárhatjuk a hidegháborús korszakot. Véleményük szerint hogyan változik a gondolkodás a világban?
Sztáray Péter: Úgy látom, hogy a terrortámadásnak egyetlen pozitív hozadéka lehet, mégpedig az egész világ országait magába foglaló összefogás. Sok elemző szerint ez minőségi változást okoz a nemzetközi kapcsolatokban. Ha így lesz, akkor lehet, hogy tényleg új korszak kezdődik.
Breuer Klára: Valószínűleg csakugyan véget ért a hidegháborús korszak, ami a XX. század legtöbb energiáját emésztette fel. Ennek a konfliktusnak mi is a részesei voltunk, még a legutóbbi évtizedben is küszködtünk a következményeivel. Biztos, hogy szeptember 11. figyelmeztetés, mindenki érzi, hogy valami más kezdődött. Amerika azért van nagyon nehéz helyzetben, mert meg kell nyugtatnia az állampolgárait, és közben jól kell kezelnie a konfliktust. A siker valószínűleg nemcsak Afganisztán bombázásán múlik, hanem meg kell találnia azokat a módszereket, amelyekkel átfogóbban tudja visszaszorítani a terrorizmust. Ehhez nagyon erős összefogásra lesz szükség. Kérdés, hogy Amerika tud-e erős, hosszú életű koalíciót építeni. Az is nagyon fontos, hogy alaposan megvizsgálják a terrorizmust kiváltó okokat, a szegénységet, a meg nem értettséget, a vallási elnyomottságot és még sok minden mást.
Magyar Nemzet: Vajon milyen választóvonalak mentén oszlik meg a világ ezután? Észak és Dél éleződő ellentéte, a vallások, kultúrák közötti különbségek, a terrorhoz való viszony lesz ebben a meghatározó? Most olyan koalíciók alakulnak, amelyeket egy hónapja még el sem tudtunk képzelni.
Tombor András: Azok a problémák, amelyek ehhez a szomorú eseményhez vezettek, már régen jelen voltak. Senki nem hiszi azt, hogy az Egyesült Államokban vagy Európában szeptember 11-én délben sokkal többet tudtak a világról, a támadás hátteréről, a terroristák motivációjáról, mint egy héttel korábban. Azt sem hiszem, hogy pusztán a szociális helyzettől függő Észak–Dél ellentétről lenne szó. Sokan egyetértenek abban, hogy az egyik probléma ez: az északi jóléti társadalomhoz tartozó vezetők hajlamosak a maguk rendszerében elgondolni a világot, és nem biztos, hogy kellő figyelmet szentelnek más kultúrák, civilizációk motivációira, világképére. Ennek csak része a vallás.
Breuer Klára: Öt évvel ezelőtt voltam Salzburgban egy szemináriumon, amelyet az Egyesült Államok és az EU szervezett. Az volt a címe: A nemzetállam vége. Úgy mentem oda, hogy a kisebbségi kérdés kerül majd napirendre, de azzal szembesültem, hogy a nemzetállam vége a szakértők fejében a globalizációval azonos fogalom. A világ sokkal nyitottabbá válik, és nálunk például azt tapasztalja majd az átlagpolgár, hogy mondjuk Magyarországon született kínai szomszédja van, aki kristálytisztán beszél magyarul. Valószínűleg egy kissé New York típusú világunk lesz, ami azt jelenti, hogy sokféle kultúrájú, vallású, gondolkodásmódú emberrel tartunk kapcsolatot a mindennapjainkban. A problémáink nem szlovák–magyar, román–magyar típusúak lesznek, hanem ahogy kitárul a világ, ezek a kérdések más viszonyrendszerbe kerülnek. Erre kellene okosan felkészíteni az állampolgárokat. A folyamat már most is zajlik, sőt sokkal gyorsabban annál, mint ahogy képzeljük. Közben egy olyan országban, mint a mienk, ahol sokáig nem volt ildomos a nemzeti gondolkodásmód, most azzal kell szembesülnünk, hogy ezt saját érdekeink védelme miatt is gyorsan erősítenünk kell, de úgy, hogy közben a világgal is összhangba kerüljünk.
Tombor András: Biztos, hogy a világ oldódik. A XIX. századból örökölt nemzetállam és annak a megtartó, keretet adó ereje megszűnőben van. Ez igaz a földnek egy részére, amely diktálja az iramot a föld másik részének is. Sokan ezt nevezik globalizációnak. A korábbi megtartó erők, amelyek menetrendet szabtak a hétköznapi életnek, a kis- és a nagypolitikának, megszűntek, és olyan előrehaladott értékrelativizálódás tapasztalható a világban, amely miatt a viszonyítási pontok kezdenek eltűnni. Európának rá kell ébrednie, hogy nemcsak az a kérdés, van-e fenntartható gazdasági növekedés, van-e megfelelő jogi rendszer az EU-n belül, hanem az is, hogy az EU az értékek Európája lehet-e, vagyis meg tudja-e őrizni a világon belüli viszonyítási pontokat.
Magyar Nemzet: Nyilvánvaló, hogy teljesen más alapokon kell átgondolni, merre tovább. Milyen esélyt látnak arra, hogy fejlődés indul meg, és valóban mindenki elgondolkozik azon, ami történt?
Sztáray Péter: Az európai államok és a koalíció más országai is kifejezetten jó néven vették, hogy nem a terrortámadások másnapján kezdődött meg a katonai válaszcsapás, hanem több hét telt el. Gondos előkészítés előzte meg az akciót. Ugyanis ezek érzékeny belpolitikai kérdések is, akár az unió tagországaiban, akár másutt. Komoly belpolitikai vitákat generálnak, és ahhoz, hogy a koalíciót fent lehessen tartani, az Egyesült Államoknak ezeket a kényes kérdéseket is figyelembe kell vennie. Egyelőre úgy néz ki, hogy valóban átgondolt és sok szempontot figyelembe vevő koalíció. Akkor születik helyes válasz szeptember 11-re, ha a kiváltó okokat elemezzük. Sokan mondják például, hogy a palesztin–izraeli konfliktus fontos tényező ebben.
Tombor András: A mostani állapot leginkább annak a motorosnak a helyzetére hasonlít, akinek járművéről leszerelték az oldalkocsit. Tudja, hogy mi történt, de egész addig nem jut eszébe, amíg piros lámpához nem ér, és fel nem borul.
Sztáray Péter (34 éves)
jogász, diplomata
1993–1996: Külügyminisztérium, biztonságpolitikai és európai együttműködési főosztály, a NATO-val és a Nyugat-európai Unióval kapcsolatos ügyek referense
1993–1994: Bécs, Diplomáciai Akadémia
1996–2000: Brüsszel, Atlanti Összekötő Hivatal, majd a NATO mellett működő magyar állandó képviselet, külszolgálat
2000-től a Külügyminisztérium 1. területi főosztályának helyettes vezetője
Tombor András (28 éves)
nemzetközi közgazdász, történész, diplomata
1995–1997: UNESCO, magyar bizottság, világörökség program, projektvezető
1998: Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (London), vállalati és stratégiai fejlesztés
1998–1999: PriceWaterhouseCoopers (Washington), vezetési tanácsadó
1999–2000: Citibank Rt., főosztályvezető-helyettes
2000: Tihanyi Alapítvány és Matthias Corvinus Collegium, ügyvezető igazgató
2000-től a miniszterelnöki kabinetiroda biztonságpolitikai főtanácsadója
Breuer Klára (38 éves)
angol–történelem szak, újságíró, diplomata
1991: Külügyminisztérium, sajtófőosztály
1991–1994: washingtoni nagykövetség, sajtóattasé
1994–1998: Külügyminisztérium, nemzetközi szervezetek főosztálya
1998–1999: bécsi állandó ENSZ-képviselet, misszióvezető-helyettes
1999: emberi és kisebbségi jogi főosztály, főosztályvezető
2001-től a köztársasági elnök külpolitikai tanácsadója
origo.hu
Botrányos interjú Karácsonnyal az RTL Klubon: a MÚOSZ-nak nincsen véleménye
