ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, érdemes-e felidézni régi emlékeket, hogy összevessük őket a mával. Azt sem tudom, hogy egy ilyen összevetés tanulságul szolgál-e vagy csupán hangulatot ébreszt, a múlttal befolyásolni lehet-e a jövőt, vagy az, ami volt lezárult, eltűnt, és bolygatása értelmetlen.
Hatéves koromtól tizennégy esztendős koromig Kőszegen éltem. 1952 telén – családi okok miatt – keresztanyám, egy zárkózott és finom vénkisasszony, eljött értem, s magával vitt Pápára, ahol egy évig nála, majd négy évig kollégiumban éltem. Az utazásra magára nem emlékszem – úgy látszik, olyan az agyberendezésem, hogy a traumákat kilöki magából –, csak az állomásra vezető havas út s a szívemből többé nem távozó szomorú vágyódás maradt meg bennem gyermekkorom csodálatos világa után.
Mindig szerettem volna visszatérni abba a városba, hiszen az enyém volt, de sok éven át különleges engedélyhez kötötték, hogy betehessem oda a lábamat. 1955-ben elhatároztam, hogy meglátogatom Ágotát, a nővéremet, aki akkor Kőszegen lakott (egy évvel később távozott nyugatra). A rendőrségen – némi hercehurca után – kiváltottam a határmegközelítési engedélyt, majd felültem Pápán a vonatra. Sárváron kezdték a határőrök ellenőrizni az utasokat, engem – bár az irataim rendben voltak – roppant gyanúsnak találtak, s Szombathelyen bekísértek az őrsre. Mondtam, hogy a sógorom, aki az ottani gimnáziumban tanított, igazolni tud. Adtak mellém két géppisztolyos őrt, akik átvittek az iskolába, ahol a nővérem férje megerősítette állításomat, hogy hozzájuk jöttem. A határőrök szemükkel figyelmeztettek, hogy máskor ne legyek annyira gyanús, és nagylelkűen sógorom gondjaira bíztak, akivel együtt ültünk fel a kőszegi vonatra, ahol mindkettőnket ismét igazoltattak, s engedélyezték, hogy a város területére lépjek. Természetesen gyermekkorom kedves kirándulóhelyeit nem láthattam, a Hétforráshoz például éppoly lehetetlen volt eljutnom, mint New Yorkba, de az ötszáz éves gesztenyefa rutinszerű meglátogatása is leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Sógorom, aki nem volt gyanús, 1956 novembere óta Svájcban él, s nem tudom, járt-e Kőszegen azóta. Az, amit most elmondtam, talán nem tűnik erőszaknak, de nekem Kőszeg az otthonom volt, s örökre az is marad, s idegenek kényén-kedvén múlott, hogy átléphetem-e a küszöbét.
Mióta nincs határsáv és különleges zóna, minden évben ott töltök néhány napot. Idén a Fesztivál a határon szervezői meghívtak, hogy vegyek részt egy nyilvános beszélgetésen, Elek Istvánnal és a Népszabadság főmunkatársával, Nagy N. Péterrel. Beszélgetésünk azt volt hivatott firtatni, miképpen jöhetne létre a bal- és jobboldali újságírás között gyűlölet és elfogultság nélküli viszony.
A fesztivál idején kétezer, főként egyetemista fiatal tartózkodott a városban, amelynek légköre most a megszokottnál is varázslatosabb volt. A fiatalok döntő többsége nem kedvelte a baloldalt, konzervatívnak azonban aligha nevezhetném őket. A fórumon, ahol körülbelül ötszázan vettek részt, kiderült, hogy a Népszabadságnál sokkal jobban szeretik a Magyar Nemzetet. Jó volt köztük lenni abban a városban, amit „szívemben rejtek”. Szabadok voltak. A csuklójukon egy vékony szalag jelezte, hogy nem a városhoz tartoznak, hanem a fesztivál vendégei. Én ezt a szalagot mintegy álruhaként viseltem, így őrizve titkomat, hogy otthon vagyok.
Hogy mindebben van-e valami tanulságos, a jobb- és baloldal viszonyára és viszályára tartozó, én nem tudom...