Másodszor: Olijnyikova szelektíven alkalmazza saját mércéjét. 2025 októberében Kolumbiában játszott a grúz Ekaterine Gorgodze ellen, aki szintén ott volt a 2022-es szentpétervári tornán. Mégsem volt botrány, Olijnyikova nem posztolt és nyilatkozott hangzatosan, nem tagadta meg a kézfogást teátrálisan.

Mi változott azóta? Nehéz szabadulni a gondolattól: 

Aki így gondolkozik, az nem érheti be azzal, hogy csupán az oroszoktól és fehéroroszoktól tagadja meg a kézfogást, ami mára különben is klisévé szelídült.

Érdemes felidézni az első esetet. Még 2022-ben, a US Openen történt, amikor Marta Kosztyuk nem fogott kezet a fehérorosz Viktoria Azarenkával. Sokan ezt is helytelenítették, mondván, a sportba nem kellene háborút keverni, de miután az oroszokat a legtöbb sportversenyről kitiltották, valahol érthető volt, hogy a tenisz nem lehet teljesen kivétel. Kosztyuk akkor még elegáns megoldást választott: a kézfogás ugyan elmaradt, de a két játékos az ütők összeérintésével a sportszerűségnek is teret engedett. 2023-ban eldurvult a helyzet, az ukrán játékosok már nyíltan protestáltak az oroszokkal szemben, noha a Roland Garros francia közönsége inkább őket ítélte el ezért, füttyel kifejezve a véleményét a sportszerűség megsértéséért.

Aztán megszoktuk a kézfogás elmaradását az ukrán–orosz/fehérorosz meccseken, ami ugyanúgy kiüresedett, mint a letérdelés a Premier League-ben. A gesztus idővel elveszítette eredeti jelentését, politikai performansszá vált.
A mélyben persze izzanak az indulatok – s nemcsak oda, hanem vissza is. Erről az idei Australian Open egyik elkapott jelenete árulkodik. Elina Szvitolina menetrendszerűen levegőnek nézte az őt legyőző Arina Szabalenkát, aki félreérthetetlenül kimondta, mit is gondol az egészről, amikor egy elharapott trágár kifejezés, egy „fuck you” hagyta el a száját.

Olekszandra Olijnyikova most emelte a tétet a nácizós hasonlattal és azzal, hogy egy magyar játékost vett célba. Vajon miért? Nos, talán maguk az ukránok is már csak legyintenek Kosztyukra és Szvitolinára, akik a rutinszerű tiltakozáson felül vajmi keveset tesznek Ukrajnáért. Nem élnek odahaza, 2022 óta egy-egy kivételes médiaeseményt leszámítva talán be sem tették a lábukat Ukrajnába, élik a maguk életét, ami semmiben sem különbözik bármelyik profi teniszezőétől. Szvitolina mellesleg, mint oly sok ukrán, orosz anyanyelvű, csak 2022-ben tett ígéretet arra, hogy végre megtanul tisztességesen ukránul. Ki-ki ítélje meg magában, mennyire hiteles tőle, amikor Coco Gauff legyőzése után odakanyarította a melbourne-i kamerára: „Ukrajna mindenek felett”.

Olijnyikova más eset. A családja 2011-ben elhagyni kényszerült Ukrajnát, miután az édesapja nyíltan bírálta az oroszbarát ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot. A család a 2014-es narancsos forradalom után visszatért Kijevbe, s noha Olijnyikova továbbra is Zágrábban készült, mi több, 

Az ukrán teniszező akkor így fogalmazott: „Háború idején a sportolók kötelessége, hogy elmondják a világnak az igazságot. Ezért fájdalmasnak és undorítónak találom látni, hogy egyes sporttársaim eltávolodtak a valóságtól, miközben élvezik a tenisz adta kiváltságokat, és jó életük van távol Ukrajnától. Ukránoknak boldog új évet kívánni oroszok társaságában […] a cinizmus netovábbja. […] Szégyellem magam, hogy ilyen sporttársaim vannak, és nem értem, milyen ideálokat képviselnek. De biztosan nem az ukránok ideáljait, akik nap mint nap a háborúval szembesülnek, és akik igazságot akarnak, nem pedig hamis békét”.

Olijnyikova ugyanebben a tónusban nyilatkozott és posztolt a kolozsvári torna után: „Fontos volt számomra, hogy megmutassam a küzdelmet, és tudom, hogy csodálatos érzéseket szereztem az ukrán embereknek, az ukrán barátaimnak. A barátaimnak, akik jelenleg a seregben szolgálnak és harcolnak. Tudom, hogy ők büszkék rám. És ez nagyon fontos. Ez volt valószínűleg a legnagyobb dolog nekem ezen a tornán. […] Nagyon fájó, hogy annyi időt kell töltenem az országomon kívül. Nagyon nehéz utazni az orosz támadások miatt, néhány repülőterünk teljesen megsemmisült, mások egyszerűen nem működnek, és eleve veszélyes Ukrajnában repülni. Szeretek közel lenni a honfitársaimhoz, látni őket, érezni az erejüket. Én nem vagyok annyira ambiciózus, engem az tesz annyira motiválttá a pályán, hogy látom az ő harcukat. Ezen a héten éreztem a varázslatot. […] Hihetetlenül hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt élvezte a teniszt. Boldoggá tesz, hogy büszkén képviselhetem a hazámat, és bárhol is vagyok, mindig érzem a fantasztikus ukrán szurkolóim energiáját.”

Nem, ezek a szavak és a korábbiak nem Bondár Annának, nem is Nadija Kicsenoknak szólnak. Hanem az otthoniaknak. Ha egy sikeres női teniszező ahelyett, hogy a karrierjét építené és élvezné az életet, a hazáját szolgálja, akkor ez a legkevesebb egy átlagos ukrántól.

Feltehetjük a kérdést: 

 E két eset is azt igazolja: a történelmet végül mindig a győztesek írják.

Olijnyikovát értjük, sőt megértjük. A maga szemszögéből, az ukrán érdek felől nézve még csak azt sem mondhatjuk, hogy helytelenül jár el. Bondár Annát ugyanakkor kötelességünk megvédeni az igaztalan vádakkal szemben. Az ukrán teniszező azzal csak magát járatja le, ha álságos módon szítja az indulatot egy magyar sportoló ellen.