A hírhedett zenész pesti otthona

Ilyen helyre lábujjhegyen lép be az ember. Megcsendesedve. Egyébként is, minek beszélni. Zene szól: a mester játszik. Legalábbis így gondoljuk. Piszmogunk a kasszánál, közben hallgatjuk a zongorát. Mi is ez? A Mefisztó-keringő? Toporgunk még, és szinte félve lépünk beljebb. Hiszen amíg kinn állunk az előtérben, hihetjük, hogy Liszt ül a zongoránál. Éppúgy, mint annak idején, mert itt lakott és itt tanított, s ezt akkoriban mindenki tudta Pesten és Budán.
Kevés ház mellett sétáltak el nagyobb respekttel, s ebben volt egyfajta büszkeség. A pesti polgár úgy érezte, ő is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar fővárosnak sikerült „megfogni” Lisztet. Mert nemigen volt nagyobb világjáró nála művészeink között. Talán a festő Zichy, de ő inkább Oroszországban kószált.
Lisztről mindig érkeztek hírek, s mindig arról, hogy úton van. Hol Rómában tűnt fel, hol Weimarban, egy időre megült Párizsban, de aztán újra felkerekedett, s máris Svájcban tűnt fel, később Szentpéterváron, az itthoniak szíve meg csak sajgott: Liszt folyton máshová megy, és másoknak játszik. És akkor híre kelt, hogy Pestre kívánkozik. Alig hitték, hogy nem átutazóba, mint korábban évekig, hanem lakást szeretne, maradni akar. Oka volt. Megmozdult benne az innenvalóság. Hogy mégiscsak magyar, s a vándorévek után tenni kéne valamit véreiért.
E szándékból lett a Zeneakadémia. 1875-ben nyílt, s alig pár év múlva már híre-rangja kelt. Lisztnek köszönhette, aki vállalta az elnökséget és azt, hogy tanít. Az Akadémia első székháza az Andrássy úti épület. Itt rendezik be a mester lakását, ennek nappalijában adja óráit, a Bösendorfer-zongorákon, melyek ma is ugyanott állnak.
Ez a lakás a múzeum.
Aki belép a Vörösmarty utcai kapun, gondoljon arra, hogy ide járt Erkel Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő is. A Himnusz szerzője elnökként, a többiek növendékként. Amúgy a házban minden Lisztről szól: a „hírhedett” zenészről. Vörösmarty ráfogása a jelző, hozzá írott versének első szava ez.
Tényleg hírhedett. S emiatt csodált.
Zongorajátéka olyan virtuóz volt, amihez hasonló Paganini hegedűtechnikája lehetett. „Az ilyen az ördöggel cimborál” – súgtak össze a háta mögött. A férfiak irigyei voltak, a nők rajongói. A kettő egy tőről fakadt: Liszt korának legvonzóbb férfija volt. Hódított is. Nagyon.
La Mara külön könyvet szentelt nőügyeinek. Huszonnégy kép szerepel benne huszonnégy asszonyról, s bevezetőjében a sokat sejtető mondat: „Nincs talán egyetlen művész, akinek életében ekkora szerepet játszottak volna a nők.”
Igaz ez? Igaz. Körülrajongták az asszonyok, s nem akármilyen rangúak. Tizennyolc éves sincs, mikor beleszeret párizsi tanítványába. Caroline de Saint-Cricqbe. A kezdődő románc hamar a gróf tudomására jut, és X. Károly kereskedelmi minisztere Lisztet azonnal kiutasítja a házból. Az ifjú művész ideg-összeroppanást kap, vallási mánia tör ki rajta, pap akar lenni, amiről csak gyóntatója, Bardin abbé tudja nagy nehezen lebeszélni.
Alig három év telik el, mikor a nála hat évvel idősebb Marie d’Agoult grófnő megszökik férje és lánya mellől, s következik öt viharos esztendő, mely sokak szerint méltatlan a zenészhez. „Marie sose vette figyelembe, hogy az ilyen varázslatos lángelme, mint az ifjú Liszt, az egész világé, nem egy asszonyé.” Ez a megállapítás Peter Raabétól való, az egyik legjobb életrajzírótól. Annak valóban kitűnő volt, ám a nőket nem ismerte. Hiába fenekedik könyvében ellene, a grófnőnek is lehetett némi varázsa. Bizonyíték rá Blandine, Cosima és Dániel, a három gyerek.
A múzeum a beérkezett Liszt világát tükrözi. Hogy hangulatos, és boldog lélekkel járhatjuk körbe, Eckhardt Mária érdeme. Tizenöt éve igazgat, kutat, kilincsel és alkudozik azért, hogy a budapesti Liszt-múzeum rangos, és névadójához méltó legyen. Az. Tanúsíthatom.
Pedig vannak vetélytársai Európában számosak. Weimarban tágas park öleli körül a villát, mely Liszt németországi relikviáit őrzi. Gazdag gyűjtemény. Változott valami Bayreuthban is, ahol sokáig minden Wagnerről szólt. Sikerült megvásárolni és berendezni a házat, ahol Liszt 1886-ban meghalt. Sopronban, sajnos, nem ilyen jó a helyzet. A korábbi emlékszoba megszűnt, tárgyait bepréselték a Storno-házba A „társbérlet” nem tesz jót nekik, nem úgy hatnak, mint azelőtt.
A pesti gyűjteményt nem fenyegeti ilyen veszély. Itt minden Lisztet idézi. A zongorák, a bútorok, a festmények, a mester imazsámolya s a lépteinket kísérő zene visszavisznek a múltba. Öröm látni a díszkardot, a pesti közönség ajándékát, melyet a zenész 1840-ben kapott. Akkor adott hangversenyt az árvízkárosultak javára. Híre meszszire eljutott: a kardot pár év múlva Heine versben énekelte meg.
Vitrinben van Liszt márványból megmintázott keze, mellyel hol cibálta, hol simogatta a zongorák billentyűit. A nők bizonnyal más szemmel néznek erre a kézre, de ez messzire vinne. Nézzük inkább a hajfürtöket. Tizenöt éves korából való az első. Megindító a keret hátán lévő tanúsítvány: „Ezennel bizonyítom, hogy e szőke haj Liszt Ferenc haja 15 éves korából. Varga Vilma: Liszt Ferencz utolsó élő tanítványa. Bpest. 1949. szept 7-én.” A másik fürt ősz, foglalata ezüst. Thomán István hagyta a múzeumra, Bartók zongoratanára.
Látogatóink többnyire külföldiek, mondja Eckhardt Mária, mire azt felelem, ennek oka van: a múzeum szemérmessége. Nem látni az Andrássy út felől, hogy a sarkon túl mi van. Egy tábla kéne. Az önkormányzat kéne. Meg egy szakember, aki szépen elhelyezi. Jöjjenek a magyarok is. Hisz elsőbben a mi zenészünk Liszt Ferenc. A hírhedett.
***
A LISZT FERENC EMLÉKMÚZEUM címe: 1064 Budapest, Vörösmarty utca 35. A Nagykörútról rövid sétával, egyébként földalattival közelíthető meg. Hétfőtől péntekig 10-től este 6-ig, szombaton 9-től 5-ig van nyitva. Vasárnap zárva tart. A teljes árú jegy 300, diákoknak és nyugdíjasoknak 150 forint. Csoportok számára a magyar nyelvű vezetés 3000, idegen (öt) nyelven 6000 forint. Iskolai csoportoknak a múzeum ingyen tart vezetést. Telefon: [phone].