A közgazdaságtan művelői eltérő álláspontot képviselnek abban a kérdésben, hogy a gazdasági növekedésnek egy adott országon belül milyen jelentősége van – kezdte mondandóját Kolosi Tamás. Különböző szakmai műhelyek, iskolák fontosabbnak tartják az egyensúlyt, mint a növekedést, és akadnak olyanok is, amelyek a természetvédelmi-környezetvédelmi szempontokat helyezik előtérbe. A magam részéről mint szociológus az emberek jóléte és a társadalomfejlődés szempontjából a gazdaság legfontosabb kritériumának a növekedést tartom. Ennek fontosságát Magyarországon nagyon jól ismerjük az elmúlt tizenegy év különböző történései kapcsán, hiszen a rendszerváltás a szocialista gazdaság nagyon mély és tartós válságával függött össze; a gazdasági növekedésben pedig erőteljes visszaesést hozott, amely természetesen kifejeződött az emberek életkörülményeiben, életszínvonalában is.
– Szükségszerű volt-e a nyílt társadalmi különbségek ilyen mértékű növekedése a kilencvenes évek legelején?
– A társadalom szerkezetére, az emberek mindennapi életére vonatkozóan két nagyon fontos hatást emelnék ki. Az egyik, hogy jelentősen megnőttek a társadalmi különbségek. Ez óhatatlanul hozzátartozott a rendszerváltáshoz, hiszen a szocialista társadalom felülről korlátozó társadalom volt, és alapvetően nem preferálta – legalábbis nyilvános keretek között semmiképpen sem – az átlagból való kiemelkedést. A piacgazdaság esetében ez utóbbinak természetesen változnia kellett. Amennyiben ugyanis az átlagból való kiemelkedés alternatívája nincs meg, csakúgy, mint a tőkefelhalmozás lehetősége, akkor nem egy tőkés gazdaságról, nem is piacgazdaságról, hanem egy nem működő gazdaságról beszélünk. A rendszerváltás szükségszerű sajátossága volt a nyílt társadalmi különbségek növekedése.
A másik hatás azzal függött össze, hogy a rendszerváltás gazdasági válsággal kezdődött. Az átlagos életszínvonal jelentősen csökkent, és az egyenlőtlenségek növekedésével csaknem megduplázódtak a nagy társadalmi különbségek. A lakosság felső és alsó tíz százaléka közötti jövedelmi különbségek a hetvenes és a nyolcvanas évek közepén valahol egy a négyhez, illetve egy az öthöz között mozogtak. Ez az arány a kilencvenes évek elején egy a hétre, a kilencvenes évek közepére egy a 7,5-re, majd egy a nyolcra ugrott fel – mindez az utóbbi öt évben stabilizálódott. Ez a decilis különbség ugyanakkor csak a felső tíz és az alsó tíz százalékot reprezentáló csoport közötti különbséget érinti, az igazán nagy differenciálódás a felső tíz százalékon belül következett be.
A gazdasági válságból adódóan valakinek viselni kellett a terheket. A lakosság felső tíz, felső húsz százalékának, majd a kutatási adatok szerint egyharmadának a rendszerváltás következtében egyértelműen javultak az életkörülményei. Ha a „fent” lévők, azaz a gazdagok egyre gazdagabbak, az átlag viszont lefelé halad, akkor az egyik lehetőség az lett volna, hogy a legszegényebbek viseljék ennek a terheit. A mi adataink és empirikus vizsgálataink viszont arra mutatnak, nem ez volt a jellemző.
Ennek oka: a kilencvenes évek első felében, egészen a Bokros-csomagig, a megörökölt szociális rendszer nem változott jelentősen, az állami újraelosztás lényegében a legszegényebbekre koncentrálva működött, valamint ez a népességcsoport már egyébként is olyan helyzetben volt, hogy gyakorlatilag nem volt hová tovább szegényedni, az elszegényedés így nem tudta ellensúlyozni más rétegek meggazdagodását.
A rendszerváltás fő terheit tehát nem a legszegényebbek viselték, hanem a szocializmus úgynevezett középrétegének jelentős része süllyedt le szegénység közeli állapotba; vagyis olyan szituáció jött létre, amikor a felső egyharmad és a kétharmad között nyílt meg a szakadék.
– Felméréseik szerint az elmúlt években beindult, „pörgős motorú” magyar gazdaság eredményeit érzi, érezheti-e már az átlagember?
– Nemzetközi tapasztalatok szerint minden gazdasági növekedés hatása felülről szokott „leszivárogni”, és a folyamat időigényes. Az 1996–97-től beindult gazdasági növekedés kedvező hatását az első években még a lakosság felső egyharmada érezhette elsősorban, majd az évtized vége felé jutott el az ez átlag környékén élő emberekhez, és tulajdonképpen még napjainkban se jutott el a lakosság lecsúszott egyharmadához. A társadalom középső harmadának szegénység körüli állapotból való kiemelkedése az utóbbi egy-két esztendőben indult meg. Ezt nemcsak az adatok támasztják alá, hanem nagyon pontosan érzi a lakosság is, a különböző elégedettségi mutatók ezt igazolják vissza. Eleinte az átlagos elégedettség azért nőtt, mert a jobb helyze-tűek lettek egyre elégedettebbek. Napjainkban már nem az elégedettek elégedettsége nő, hanem azoké, akik korábban az elégedetlenek táborát gyarapították; a második harmadnak megfelelő népességcsoport. Ők régebben kettes osztályzatot adtak egy tízfokos skálán, ma általában négyest vagy ötöst . Az elégedettség ma az átlagos szinten van Magyarországon – legalábbis méréseink szerint.
– A gazdasági bővülés jeleit, a látható fejlődést a társadalom pszichikailag hogyan kezeli? Magyarán: növekedéspárti-e a lakosság?
– Igen szűk réteg minden országban, így hazánkban is, amelyik a gazdaságpolitikát a közgazdasági és makromutatók összefüggései alapján értelmezi. A döntő többség a gazdaságpolitikát a saját életkörülményein keresztül ítéli meg. Nyilvánvalóan az a népességcsoport, amelyik ma is rossz körülmények között él, elégedetlen a gazdaságpolitikával, általában a gazdaság állapotával.
Másfelől tapasztalható: az utóbbi években az átlagmutatók javulása az átlag körüliek javuló helyzetével függ össze. A lakosság javuló helyzetű rétegei többnyire növekedéspártiak. A magyar gazdaságnak nagyon jó alapjai vannak mind a tőkeellátottság, mind a munkaerő vonatkozásában. Szerencsésen alakultak a nemzetközi feltételek is, és a választási ciklusok logikája is lehetővé tette, hogy a kormányzat kiegyensúlyozza a nemzetközi konjunktúra hatásait. Mindezeket az adottságokat egészíti ki az a pozitív tényező is, hogy a magyar kormány minden igyekezetével azon van, hogy növekedésösztönző állami programokat indítson.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
