Háztűznéző

Hát íme, a lakás – hallani a tulajdonos hangját valahonnan az értelmetlenül hosszú, ám annál szűkösebb folyosó végéből. Keresem a lakást, nézek jobbra-balra, de sehol sem látni otthonra utaló jeleket, csak csövek kúsznak keresztül mindenfelé, és buknak az anyaföld irányába a legváratlanabb helyeken. Át is esem az egyiken.
– Majd lesz világítás – nyugtat a hang picit közelebbről, s ez azt jelenti, hogy jó irányban vagyok, ha szerencsém van, akár még ma megláthatom az újságban meghirdetett amerikai konyhát. Az ingatlan ugyanis így szerepelt a lapban: fiatalos, egyszobás, amerikai konyhás tetőtéri lakás sürgősen, áron alul eladó. Hiába bolyongunk azonban a folyosón, mindebből egyelőre csak a sürgősen teljesül, mert alig jövök ki a csövek közül, a tulaj már rá is tér az üzletre.
– Hatért odaadom, pedig most lett fölújítva, és a konyhabútor is zsír új.
Végre a konyha! Van vagy hat négyzetméter. És nem lódított a hirdetés, valóban amerikai, mert közös légteret alkot a szobával, ami viszont az L alakban kanyarodó folyosó része, s mint ilyen, legalább négy négyzetméteres.
– Délután besüt a nap – próbálja a mérleg nyelvét pozitívba billenteni a tulajdonos, de bár ne tenné, akkor legalább nem kellene meglátnom a közeli bádogtetőben kimerülő fergeteges panorámát.
Nézze, uram! Ön elmebeteg – mondanám legszívesebben, de inkább menekülök, mielőtt a nyomasztó hangulat végképp átveszi fölöttem a hatalmat, és kivetem magam a hatodik emeletről, hogy ott fityegjek napokig a belső udvar egyetlen porolójára fönnakadva.
– Hát ez lenne a lakás – mondja a „Parlament közeli, másfél szobás, olcsó öröklakás” szöveggel balekokra vadászó vendéglátónk, s ha ő mondja, el kell hinnünk neki. Holott a lakás inkább használaton kívüli raktárra emlékeztet, főként a nagyobbik szoba hátsó falában éktelenkedő kidudorodásban van valamiféle ipari jelleg. Egyébként is furcsa az az izé ott hátul, nem illik bele a környezetbe, már amennyire ebben az esetben környezetről lehet beszélni. A tulaj persze próbál terelni: ide menjünk, azt nézzük meg, ez milyen szép, az milyen csodás, de nem tudok szabadulni a bigyótól ott a hátsó falon, úgy érzem, mintha feszt engem figyelne.
– De mi is ez tulajdonképpen? – kérdezem könnyedén, mintha csak a habos sütemények rejtelmeiről társalognánk, ám a választ megelőzve a falrész rezegni kezd, majd sivítva dübörög néhány másodpercig, azután elhallgat.
– Ja, hogy az?! Csak a hátsó lift. A lakók alig használják. Viszont ebből az ablakból, ha jól kihajolnak, láthatják a Parlamentet. És a Duna is ott van valahol, csak megtartaná a lábamat?
Menekülök megint, mert tisztán látom magamat, amint az éjszaka kellős közepén fölriadok az alig használt lift túlvilági hangjaira. Persze, ha kivágnánk a falat, akár a szobánkban is megállhatna a felvonó, s akkor a jelzáloghitel húszéves futamidejének lejártával nyugodt szívvel írhatnánk a hirdetésünkbe, hogy saját lifttel rendelkező luxuslakás valahol a Duna mellett, eladó.