Egy különös jármű a Dunán való átkelésre

Egy stabil, biztonságos átjutásra alkalmas szerkezet megépítése a törökök elvonulása után, a fejlődés megindulásával vetődött fel az évszázadokon keresztül fontos dunai átkelőhelyen, a mai Erzsébet és Lánchíd környékén. Az addigi kis dereglyék, lélekvesztők helyett egy nagyobb befogadóképességű, menetrend szerint és meghatározott vonalon közlekedő járművet szerettek volna üzembe helyezni. Így esett a választás a bécsi ácsmester, Wilhelm Moller új találmányára, aki 1676-ban, Bécsben építette meg az első repülőhídját. Ez valójában nevével ellentétben sem repülő, sem híd nem volt, és a mai fogalmak szerint leginkább kompnak nevezhetnénk. A különös jármű több korabeli metszeten, rajzon látható. A szerkezet több részből állt. Legfontosabb eleme maga a szállításra szolgáló komp volt, amely egy jól megácsolt, kettős hajótestből állt. Kettős volt részben azért, hogy biztonságosan feküdjön a vízen, részben pedig, hogy a tapadás miatt könnyebben lehessen irányítani. Egy korabeli dokumentum alapján a hajó teljes hossza 38 méter, fedélzete pedig 15x17, kettős árboca 6,8 méter magas volt. Ezen vezették át a karvastagságú, mintegy 600-700 méter hoszszú kötelet, amelynek egyik fele a tathoz volt rögzítve, míg a másikat keresztülhúzták hat-hét egymást követő csónakon. Utóbbiak szerepe az volt, hogy a kötelet a víz felett tartsák, a legutolsó ladik végén aztán az egészet egy nehéz horgonnyal a Duna fenekéhez rögzítették. Gyakorlatban ez úgy működött, hogy miután az adott parton az átkelni akaró emberek, kocsik, állatok megtöltötték a vízi járművet, elengedték az eddig megkötött kompot, mire a folyam erős árja azonnal megragadta, és áttolta a túloldalra. A tökéletes működést és a pontos irányt a hajótest alkatrészeivel, a csörlővel, a csúszkával és a különböző kormánylapátok segítségével sikerült elérni, de az irányításhoz természetesen gyakorlott hajósszemélyzetre volt szükség.
Az ügyes kis szerkezet hazánkban 1688 után jelent meg, eleinte a mai Erzsébet, majd később a Lánchíd helyén működött, 3-4 lovas kocsit és mintegy 300 személyt tudott egyszerre szállítani. Először a Rudas fürdő környékét a belvárosi plébániatemplom déli részével, majd később a pesti, mai Türr István utcát a budai Ybl Miklós tér déli végével kötötte össze. Ekkoriban a két part közti forgalmat bőven kielégítette ez a szerkezet, amelyet az 1700-as évek elejéig a két város kezelt, majd a révjogot évi 3000 forintért bérbe adták Lehner Jánosnak. A repülőhíd a XVIII. század közepére azonban már nem tudta lebonyolítani a két város megnövekedett forgalmát, az 1760-as évektől lassan átadta a helyét a hajóhídnak, amely már egy korszerűbb változata volt az átkelőhelyeknek. Ez már cölöpökre, pontonokra vagy vízen úszó lehorgonyzott dereglyékre fektetett pallót jelentett. A repülőhíddal együtt természetesen ez is időszakos megoldás volt, hiszen télen a zajló jég miatt kénytelenek voltak leszerelni, így volt, hogy hónapokra megszűnt az állandó kapcsolat a két város között. Kemény teleken, ha befagyott a folyó, rendes átkelőt készítettek, amit szalmával leszórtak, hogy könnyebb legyen a közlekedés. Ez volt a jéghíd, amiről szintén a két város közösen volt köteles gondoskodni. A hajóhíd megépülte után egy rövid ideig még párhuzamosan működött a repülőhíddal, de végül győzött a praktikum. Az 1790-es évben nagy ünnepségek zajlottak, hiszen 260 év után először ült össze Budán az országgyűlés. Erre az alkalomra készítettek el utoljára ismét egy reprezentatív repülőhidat. Ám még hosszú időnek, mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie, mire végső megoldás született a két Duna-parti város közti közlekedésre, és elkészült az első, állandó hidunk: a Lánchíd. A repülőhíd, bármilyen mosolyogtató ma már, egy korszak közlekedését határozta meg, mintegy fél évszázadon keresztül kelhettek át rajta az utasok, és bizonyította az emberi szellem leleményességét az elemek felett.