Milyenek lennének a gyerekek, ha felnőttek nélkül nőnének fel? Nyilvánvaló, hogy kísérletképpen sem lehet az emberi hatások kizárásával felnevelni egy gyermeket. Ismert azonban néhány, azóta is vitatott eset, amelyek során gyermekek első éveiket normális emberi kapcsolatok nélkül töltötték.
A közelmúltban Romániában, egy Brassó megyei községben egy meztelen hat-hét éves fiúra bukkantak, amint kartondobozban ülve kutyatetemből evett. A gyereket a fogarasi kórházba vitték, ahol Mauglinak nevezték el. Életveszélyesen alultáplált volt, elfertőződött – feltehetően fagyás okozta – sebek éktelenkedtek a testén, értelmetlen szótöredékeket ismételgetett, és nem lehetett magára hagyni, mert azonnal rohangálni és kutatni kezdett a kórtermekben. Ráadásul bárhol szégyenkezés nélkül könnyített magán. Az orvosok nem tudták még megállapítani, hogy szellemileg visszamaradott-e, vagy csak az – eddig ismeretlen – életkörülményei miatt viselkedik így. A szóbeszéd szerint az erdőben kutyák nevelték, de sokan azt is tudni vélték, hogy születését követően vadállatok között élt.
Csányi Vilmos etológus szerint nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen történetben kutyák vagy farkasok jelennek meg pótanyaként. Ilyen volt az elsők között feljegyzett, hasonló témájú legenda, Romulus és Remus története is. Két indiai kislányról, Kamaláról és Amaláról szintén hasonló történetet ismerünk. A gyerekeket az 1920-as években egy tiszteletes találta meg az indiai dzsungelben egy farkascsalád mellett. Árvaházba kerültek, de képtelenek voltak kapcsolatot teremteni a többi gyerekkel. Csak vicsorogtak, és agresszívak voltak.
– Hosszú, 150 ezer éves háziasítása során a kutya genetikailag az emberhez idomult, fajtatársnak tekint bennünket – mondja Csányi Vilmos, aki szerint tudományos vizsgálatok igazolják, hogy a kutyák, ha vagy a négylábúak, vagy az emberek közül választhatnak társat, akkor inkább bennünket választanak. – A kutyák szociális lények, amelyek nemcsak kölyküknek, hanem fajtatársuknak és az embernek is segítenek életben maradni – vélekedik a tudós.
Ezt igazolja a tavaly télen Amerikában történt eset. Egy Down-kóros kisfiú elkóborolt otthonról, napokig nem találtak rá. Hideg volt, nagy hó, mínusz húsz fok. Amikor ráleltek, két kutya között feküdt, azok melegítették. A kutyák nemcsak testük melegével képesek az embernek segíteni, hanem a táplálékukat is megosztják vele. A táplálékmegosztás fejlett szociális tulajdonság, az emberen és a kutyán kívül csak az úgynevezett szociális rovarokra jellemző. A kutya akár szoptatja is az embercsecsemőt, bár szoptatási ciklusa sokkal rövidebb, mint az emberé. Az is elképzelhető, hogy az elfogyasztott táplálékot öklendezi fel.
Csányi Vilmos szerint egy olyan kisgyermeken is segít a kutya, akit korábban nem ismert, könnyen megérti ugyanis az ember kívánságait. Ez a fajta kommunikáció nem nyelvhez kötött, hanem a süketnéma gyermek és szülője közötti jelrendszerhez hasonlítható, amely kisgyermekkorban természetesen nem azonos a mesterségesen kialakított jelbeszéddel.
A napokban jelent meg az Egyesült Királyságban egy új könyv (Michael Newton: Savage Girls and Wild Boys – A History of feral Children), amelyben a szerző a klasszikus történetek mellett egy olyan moszkvai esetet is idéz, ahol egy utcagyereket kóbor kutyák falkavezérüknek fogadtak el. Valószínűleg azonban nagyon ritkán fordul elő, hogy más, például vadon élő állat a kutyához hasonlóan viselkedik ilyen helyzetben.
– A ragadozók általában félnek az embertől, vagy ha nem, akkor prédaállatnak tekintik. Kivételek persze vannak – emlékeztet egy történetre Csányi Vilmos. Az angolszász média heteken keresztül tudósított egy oroszlánról, amelyik rendszeresen egy antilopborjút terelgetett a legelőre. Sosem bántotta. – Elég hihetetlennek tűnik azonban, hogy egy gyermeket, akit éppen kivetett a társadalom, pont egy hibbant ragadozó találjon meg, amelyik barátkozni akar vele, nem pedig megenni – figyelmeztet a professzor.
Ugyanakkor sokszor kiderült már, hogy ezek a történetek nem feltétlenül úgy igazak, ahogyan a sajtó tálalja őket. A megtalált hétéves román fiú édesanyja most 19 éves, a gyermek születésekor tehát mindössze 12 volt. Az apa folyton verte őt és gyermekét. A fiú nem kapott rendszeresen enni, a falu szemétdombján kutatott élelem után, nem járt haza aludni, és mindjobban félt az emberektől. Megkezdődött az elvadulása. De nem szigetelődött el teljesen a társadalomtól. Vadállatok azonban nem is élnek a környéken, ahogyan azt a sajtó állította…
Szakemberek arra hívják fel a figyelmet, hogy Európa-szerte ezrével vannak olyan gyerekek, akik így élnek. Bizonyos kultúrákra kifejezetten jellemző, hogy a mentálisan sérült gyerekeket a család elhanyagolja, és hozzászoknak az elvadult élethez. Magyar példa is van: 1994 körül egy Győr melletti kis faluban egy négy-öt éves gyermeket találtak, akit a szülei rendszeresen a kutyára bíztak. Egy tálból ettek, a gyermek együtt aludt az állattal. Még a holdat is együtt ugatták.
Az ilyen történet annál szaftosabb, minél kisebb a gyermek, akkor meg igazi sajtókuriózumnak számít, ha vadállatokkal is összefüggésbe hozható. Sokáig emlegettek egy burundi esetet: a helyi misszió talált egy kisgyermeket, akiről azt állították, hogy az őserdőben élt, és vadállatok gondozták. Erre megrohanták őket az újságírók. Később kiderült, hogy a jó atyák úgy gondolták, kellene egy kis pénz a missziónak, a helybéli néger Mauglit pedig imádni fogja a sajtó és a karitatív szervezetek. Igazuk lett. A fiúról még könyvet is írtak, sokáig tartott ugyanis, amíg kiderült, hogy mentálisan visszamaradott, beszélni sem tud. Megvolt a szenzáció, a misszió megkapta a pénzt. Amikor viszont a kegyes csalás kiderült, egy mítosszal is szegényebbek lettünk.
A dzsungel könyve meséjéhez hasonlatos történetek talán csak mítoszok: a gyarmatosító, polgárosodó Európa jóleső borzongásai azoktól az erőktől, amelyekről úgy vélekedett, civilizálta őket az évszázadok során. Kipling meséjében Maugli végül az emberek között találja meg boldogulását. Ám a valóságban, úgy tűnik, aki a civilizált világból kiszakítva éli le életének első, meghatározó szakaszát, sosem lesz képes visszatérni az emberek közé. (A korabeli feljegyzések és a sajtó által tálalt történetek alapján nehéz lesz igazat adnunk Rousseau azon állításának is, miszerint a kezdetben a többi állathoz hasonlóan természetes állapotában lévő embert, aki eredendően jó, a társadalomban szerzett tapasztalatai rontják el, és teszik boldogtalanná.)
Az ismertté vált történetekről persze nem lehet tudományos alapossággal véleményt mondani, mert számos körülményt lehetetlen utólag rekonstruálni. Egyvalami viszont tény: a feljegyzett esetek egyikében sem sajátította el a gyermek a korosztályára jellemző tudást, készségeket. Egyes szakemberek arra hívják fel a figyelmet – mielőtt egy ilyen gyermekről kijelentenénk: értelmi fogyatékos –, hogy micsoda alkalmazkodókészség kell ilyen helyzetben az életben maradáshoz. Egy másfajta intelligencia kialakulását emlegetik, amely olyan életösztönöket tart felszínen, ami az agy normálistól eltérő fejlődését eredményezi. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezeknél a gyermekeknél sosem figyelhető meg értelmi elmaradás. Valószínűleg fogyatékos volt az a magyar kisfiú is, akit Han Istókként ismerhettünk meg. A hansági lápos vidéken élt, innen a neve is. Egy ottani plébánia dokumentációja szerint a családja kihalt, és négy-öt éves korában önálló életet kezdett élni. Tíz-tizenkét éves koráig élt a falu környékén, az emberek közvetlen segítsége nélkül.
Az 1700-as évek elején egy 12 év körüli fiút találtak a mai Németország területén, Hameln városban. Nem beszélt, sokan tudni vélték, hogy állatok nevelték fel. Wild, azaz Vad Péternek nevezték el. Később I. György angol király tulajdona lett. Korabeli feljegyzések szerint az udvarban nagyobb érdeklődést váltott ki, mint az Uránusz bolygó felfedezése. A fiút azután a walesi hercegnőnek adományozták, aki kölcsönadta egy tudósnak. A tudós feljegyzése szerint sosem tanult meg beszélni, ugyanakkor némi érzéket mutatott a zene iránt, a dallamok megnyugtatták.
1799-ban egy franciaországi falu melletti erdőben vadászok találtak rá egy 11-12 éves fiúra, amint éppen gyökerek után kutatott. Bár felegyenesedve járt, inkább állatnak tűnt, semmint embernek. A beszéde éles, különös hangzású sikolyokból állt. A csak aveyroni vad fiúként emlegetett különös szerzet számára láthatólag ismeretlen volt a személyes higiénia, ruhát pedig egyáltalán nem volt hajlandó viselni, amit ráadtak, letépte magáról. Párizsba került egy Itard nevű tudóshoz, aki módszeres foglalkozással megpróbálta állatból emberré változtatni. Csak részben járt sikerrel: a fiú szobatiszta lett, és elfogadta a ruhát. A játékok viszont nem érdekelték, és néhány szónál többet képtelen volt elsajátítani. Itard néhány év múltán nemes egyszerűséggel ezt írta róla: gyógyíthatatlan sötétség.
A XIX. századból is ismerünk hasonló különös esetet: Caspar Hauser történetét, ám tudományos igényű megfigyelés és feljegyzés róla sem maradt fenn. 1828-ban Nürnberg egyik házának ajtaján egy furcsán viselkedő, szegényes öltözetű fiú csöngetett egy kapitánynak címzett levéllel. A levelet egy parasztember írta. Az állt benne: „elküldöm neked ezt a fiút, 1812-ben az én házamban hagyták, de én túl szegény vagyok ahhoz, hogy felneveljem. Azóta, hogy megtaláltam, nem volt hajlandó elhagyni a házamat.” Caspar nem tudta használni a kezét, az ujjaival nem tudott fogni, és teli talppal járt, mint a kisgyerekek. Utálta a húst és az alkoholt, inkább kenyeret és vizet fogyasztott. Összefüggéstelenül beszélt, éntudata sem alakult ki. Nem azt mondta, hogy jól vagyok, hanem azt: Caspar jól van. Aztán elkerült egy másik családhoz, ahol megtanították írni-olvasni. Akkor döntötte el, hogy leírja az emlékeit. Ezután kétszer próbálták megölni, a második kísérlet sikerrel járt: egy parkban leszúrták. Állítólag azért ölték meg, hogy ne tudja megírni a történetét.
Van néhány viszonylag jól dokumentált történet a legutóbbi időkből is, amely megerősíti azokat a megfigyeléseket és feltételezéseket, amelyek szerint hosszú, korai szocializációs szakasz nélkül meglehetősen korlátozottak volnának a képességeink. Ilyen például Genie-nek, egy kaliforniai lánynak az esete, aki másfél éves korától több mint tizenhárom éves koráig be volt zárva egy szobába.
Genie csípő-rendellenességgel született. Amikor húsz hónapos volt, az apja eldöntötte, hogy fogyatékos, és bezárta egy szobába, és soha senkit nem engedett be hozzá. Genie ebben a szobában élt tizenegy éven át. Nem lett szobatiszta, idejének jó részét meztelenül, egy csecsemőbiliztető székhez kötözve töltötte. Néha éjszaka levették róla, hogy újabb kényszerzubbonyba, egy olyan hálózsákba dugják, amelyben nem tudta mozgatni a kezét. Beszélgetést szinte egyáltalán nem hallhatott. Ha zajt csapott, megverte az apja, aki sohasem beszélt másként Genie-hez, csak ugató, állati hangokkal ijesztgette. 1970-ben az anyja megszökött a házból, és Genie-t is magával vitte. Tudomást szerzett róluk egy szociális munkás, és a kislányt elhelyezték egy gyermekkórház rehabilitációs osztályán. Eleinte nem tudott egyenesen állni, futni, ugrani és mászni, csak ügyetlenül csoszogott. Egy pszichiáter jellemzése szerint „szocializálatlan, primitív, lényegében nem emberi lény” volt. A rehabilitációs osztályon azonban gyorsan fejlődött. Megtanult szépen enni, és engedte, hogy felöltöztessék. Többnyire azonban csendben maradt, kivéve, ha nevetett, mégpedig magas, természetellenes hangon. Mindenki szeme láttára maszturbált, és nem volt hajlandó felhagyni ezzel a szokásával. Később a kórház egyik orvosánál élt fogadott gyermekként, és gazdag szókincsre tett szert, de a nehezebb nyelvtani szabályokat nem volt képes tökéletesen alkalmazni. Nem tudni pontosan, milyen hatása volt annak, hogy Genie másfél éves koráig valamilyen családi közösségben élt. A lány viselkedését behatóan tanulmányozták. Az eredmények szerint nem volt veleszületett szellemi fogyatékossága. Minden jel szerint Genie-vel is az történt, ami az aveyroni vad fiúval: amikor emberek közé került, már túljutott azon a koron, amelyben a gyerekek tökéletesen elsajátíthatják az alapvető emberi képességeket, például a beszédet.
Fehérné Kovács Zsuzsa, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karának docense szerint a talált gyerekeknél 3-4 éves korig az agy „plaszticitása” lehetővé teszi a beszéd tanulását. A tudomány mai állása szerint van egy olyan velünk született, öröklődő képességünk, amit mentális nyelvtannak neveznek. A külső nyelvi ingerek hatására pedig kialakul az adott nyelvre jellemző működés. Ez a folyamat nem indul be, ha nincs környezeti inger. Ekkor „bezárulhat” az idegrendszer, és kompenzálótevékenységek jöhetnek létre.
Az elsődleges szocializációs szakaszban – amikor a beszéd is megkezdődik – nagyon fontos a humán környezet – hívta fel a figyelmet a szakember. A beszédmintán túl a megfelelő szülő-gyermek kapcsolatnak is nagy szerepe van. Érdekes megfigyelés, hogy a börtönben született gyermekek nyelvi fejlődése gyorsabb az átlagnál, mert állandóan együtt vannak az anyákkal. Kutatások igazolják azt is, hogy hatalmas különbség van az állami gondozott és a családban felnövekvő gyermekek beszéd- és nyelvi teljesítménye között. Mérei Ferenc pszichológus kísérletei azt mutatják, hogy inkább a környezettel, mintsem az intelligenciával van kapcsolatban a korai gyermekkorban a nyelvi és a beszédteljesítmény.
Pászthy Bea csecsemő- és gyermekgyógyász szerint kutatások igazolják, hogy az idegrendszer érését – akárcsak a lelki rendszerünkét – specifikusan emberi környezetből származó, személyes érintkezéseken alapuló ingerek serkentik. Mindaz, ami a fejlődés korai szakaszában – a biztonságot nyújtó, értelmi-érzelmi-testi fejlődést biztosító család hiányában – kimarad, már nem, vagy csak alig pótolható. Az emberi közösségtől születéskor vagy kevéssel ezután elszakadó, teljesen izoláltan, például állatok között növekvő, később pedig az emberek közé visszakerülő gyermekek aligha tudnak meggyökerezni az emberi világban. Az elmúlt nyolcvan év ismertebb eseteinek tanulsága szerint a legfogékonyabb kisgyermekkorban az emberi kapcsolatoktól elzárt gyermekből később sem válik teljes értékű ember. Beszédképességük gyenge, igen lassan tanulják meg a legalapvetőbb tudnivalókat. Magatartásuk csak csekély mértékben formálható. A szakirodalom széles körben tárgyalja, hogy egy vadon felnőtt gyermeket a későbbi emberi hatások, a bizalom, a törődés, az odafigyelés, állhatatos nevelés, következetesség vajon teljes értékű emberré formálhat-e. Truffaut egyik filmje, A vad kölyök is ezt a kérdést feszegeti. A film optimista végkifejletének ellentmond a valós tapasz
origo.hu
Nagy Bandó András ideges: ezt mondta, amikor Magyar Péter saját szavazóit gyalázó kijelentéseiről kérdeztük
