Ilyenkor, a magyar kultúra fölé súlyosabb felhőket hozó idők küszöbén érdemes egy kicsit a múltban kutatni. Hátha arra, ami várható, nemcsak az 1994–98-as idők nyújtanak mutatót, hanem – ez csak a naivaknak meglepő – a régebb múlt is. Ilyenkor jó újraolvasni régebbi időkről szóló régebbi könyveket. Keresve az összenőttek gyökereit és mögöttes indítékait.
Újraolvasni például Aurélien Sauvageot francia akadémikus könyvét, akinél Franciaországban nemigen volt a magyar nyelvnek és kultúrának lelkesebb terjesztője, és aki 1932-ben jelentette meg a francia–magyar, majd öt évvel később magyar–francia szótárát. 1988-ban, halálának évében jelent meg Magyarországi életutam című könyve az Európa Kiadónál, amely valahogyan azokban a – talán mindmáig tartó – zavaros években nem igazán keltett feltűnést. Holott megérdemelte volna, hiszen új fényt vetett Hatvany Lajosra, akit a liberális és marxizáló irodalomtörténeti kánon szinte szentté avatott, ha a szenteknek lenne helyük az ő „üdvtörténetükben”. Érdekes, hogy az irodalomtörténetben – akár a mai politikában – egyforma értékelés jár szinte mindenkinek e két irányzattól. Mintha már akkor lelki frigyben lettek volna azok, akik mára összenőttek.
Idézzük most először a Hatvany-szócikket a rendszerváltás előtt egy évvel megjelent Akadémiai kislexikonból:
Hatvany Lajos, br. (1880–1961): író, irodalomszervező, az MTA tagja (1960). Ady barátja és egyik első méltatója volt. Részt vett a Nyugat megalapításában; a modern irod.-i törekvéseket anyagilag is támogatja. Az őszirózsás forr. (1918) idején a Nemzeti Tanács tagja, a Vörösmarty Akad. egyik megszervezője. 1919–27-ben bécsi emigrációban élt; az ellenforr.-i rendszert támadó külföldi sajtótevékenysége miatt hazatérése után bebörtönözték. 1938-ban a fasizmus elől Angliába emigrált. 1947-ben tért vissza Mo.-ra, s bekapcsolódott a m. szellemi életbe. Irod.-i kritikákat, tanulmányokat, a nagypolgári életformát bíráló regényeket, színműveket írt.
Az alábbi idézetek pedig a Sauvageot-könyv Vacsora egy mecénásnál című fejezetéből valók.
Egy délután Gyergyai váratlanul beállított hozzám. Nem volt ebben semmi meglepő, gyakran meglátogatott. Azért jött, hogy megmondja, holnapután estére mind a ketten meg vagyunk híva vacsorára Hatvany Lajos báróhoz, aki néhány hónapja visszatért száműzetéséből, és visszaköltözött fényűző palotájába. Szeretne engem megismerni, mert hallotta, hogy nagyon érdeklődőm Ady iránt, akinek ő mecénása volt. Nemcsak mi leszünk ott, meghívta az irodalmi élet több jelentős személyiségét is…
Tudtam azt is, hogy sokáig Németországban élt, sokat utazgatott, egyik luxusszállodából a másikba költözött, sok neves személyiséggel találkozott, és jó néhány eseménybe jócskán belebonyolódott. 1918–19-es magatartása miatt száműzetésbe kényszerült. Kényelmes száműzetésbe. Úgy látszik, a rendszer nem tartotta már nemkívánatos elemnek, mert nemrégiben megengedte, hogy visszatérjen, és tovább élje a nemességet nyert nagypolgár életét…
Gyergyai eljött értem, és elindultunk abba a kis kastélyfélébe, ahová hivatalosak voltunk. Nagy fényűzés: tágas szalon, csodálatos festmények, antik bútorok, süppeteg szőnyegek, libériás inasok. Szikrázó csillárok a magas mennyezeten. A kölcsönös bemutatkozások után asztalhoz invitáltak. A ház ura azzal tisztelt meg, hogy engem ültetett a jobbjára. Itt volt még Karinthy Frigyes is, az irodalomkritikus Schöpflin Aladár, és még néhány olyan ember, akit nem ismertem…
De már ahogy vendéglátónk megszólalt, engem valami rossz érzés fogott el. Azzal kezdte, hogy kikérdezett: mivel foglalkozom, ki vagyok, és mindezt azzal a leereszkedő, hamisan csengő szívélyességgel, mellyel találkoztam már néhányszor pályafutásom során, ha olyan emberekkel kerültem össze, akik éreztetni akarták velem felsőbbrendűségüket. Rájöttem, hogy ezzel akar hatást elérni. Nem sikerült…
Lettünk volna csak a követség szalonjában vagy bárhol másutt, s nem az ő házában, azonnal visszavágok, de itt a vendége voltam, hát uralkodtam magamon. Higgadtan válaszolgattam kérdéseire, melyek olykor meglehetősen tapintatlanok voltak és megdöbbentettek. Magyarországon még soha nem tettek fel nekem ilyen kérdéseket, egyre inkább úgy éreztem, hogy a férfi, akinek a jobbján ülök, egészen más, mint a többi magyar.
A másság bárója ezután rátér Adyra:
Úgy vélte, tudomásomra kell hoznia, hogy ez a nagy költő híján volt minden emberi méltóságnak. Züllött, rendetlen életet élt, örökösen pénzt koldult. „Térden csúszott előttem néhány koronáért – mondta, egy kézmozdulattal adva nyomatékot szavainak –, akár valami cigány”… Hatvanyt már magával ragadta a lendület. Hallanom kellett, hányszor mentette meg Adyt a végromlástól, és hogy ez mennyi pénzébe került…Gyergyai messze ült tőlem, az ismeretlen úr pedig, aki a házigazda balján foglalt helyet, asztalszomszédjával társalgott. Így egyedül én hallgattam Hatvany elbeszélését, és természetesen lehetetlen volt eldöntenem, hogy igazat mond-e, vagy pedig mindez csak egy olyan ember beteges elégtétele, aki bosszút áll azért, amiért alacsonyabb rendűnek kellett éreznie magát egy lángelmével szemben. De még ha igaz is mindaz, amit elmondott nekem, miért élvezi annyira, hogy egy francia előtt beszennyezi hazája irodalmának egyik legnagyobbját? Nekem soha eszembe nem jutott volna, hogy kiteregessem Verlaine-nek vagy bárki másnak az ocsmányságait. Egyetlen dolog számít csak, a mű. Vagy pedig hagyjuk a költőre, hogy meggyónjon…
Hatvany le akarta alacsonyítani a szememben Adyt, az embert, silány személyiségnek akarta feltüntetni előttem. Olyan embernek, aki képes megalázkodni, képes elveszíteni minden emberi méltóságát egy olyan ember előtt, aki egyetlen dologban áll csak fölötte: abban, hogy pénze van. És ezt a pénzt még csak nem is a saját munkájával vagy a saját erőfeszítése árán szerezte, egyszerűen csak örökölte, ennyi volt az érdeme. Mindig megbocsátottam a gazdagságukat azoknak, akik munkájukkal jutottak hozzá. Még akkor is, ha csak újgazdagok voltak, és ez a viselkedésükön is látszott. De a másik gazdagság, az ingyen kapott, az mindig, hogy úgy mondjam, bitorlás volt a szememben. Hatvany semmi mást nem csinált életében, mint kihasználta az örökségét… minden adománya csak eszköz volt arra, hogy fitogtathassa felsőbbrendűségét. Gyalázatos diadallal szemlélte azoknak a nyomorúságát vagy megalázottságát, akik az útjába kerültek.
Sauvageot megfigyeléseiből mindenki azt von le, amit akar…
Bombakereső kutya, életnagyságú Gripen-makett és hungarikumözön
