Kislexikon a Nagylexikonról

„A hazai tudást évtizedekre meghatározó Magyar Nagylexikon csődjének kultúrbotrányánál csupán egyetlen nagyobb kultúrbotrány van. Az, hogy a jobboldali értelmiség mindeddig hallgatott róla.”

A fenti mondattal zárult a Magazin február 23-i számában megjelent A nómenklatúra nagylexikona – Az áltudományra épült információ kufárjainak monstre vállalkozása című ismertetés a Magyar Nagylexikonnak a rendszerváltás előtti időket idéző szerkesztési szempontjairól és súlyos hibáiról.
Ezt a kijelentést azonban módosítani kell. Voltak, akik nem hallgattak róla. Igaz, nem a sajtóban.
Mint Makkay János, aki a régészetben nehezen megkérdőjelezhető tekintélynek számít. Az MTA Régészeti Intézetének tudományos munkatársa. Kutatási területe az ősrégészet, vallástörténet, ókori régészet-történelem, indoeurópai őstörténet. Negyedszázadnál több, többnyire német és angol nyelvű tanulmány, 14 angol, német és magyar nyelven írt könyv szerzője. A művészettörténeti tudományok kandidátusa és a történelemtudományok doktora. Legutóbbi könyvének címe Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete, amely 1998-ban jelent meg.
2000-ben Makkay János magánkiadásában jelent meg a Kislexikon a Nagylexikonról – Az első tíz kötet néhány régészeti és történeti szócikkéről című füzete. Ebben azt írja, hogy egyes kötetek szerzősége nem igazán derül ki. Az igen, hogy „a kiadás támogatói a 6. kötettől a hírhedett Soros-alapítvány és a Népszabadság Részvénytársaság, mindkettő a lexikonszerkesztés és -kiadás régi bajnoka”. A 7. kötettől „többségükben régi bolsevisták” működtek közre, „a történelmi és dialektikus materializmus régi bajnokai”. „Feladatuk nyilván a szigorú tudományos háttér biztosítása” – teszi hozzá Makkay ironikusan, majd ezt írja: „Ez így helyes, így is maradt, végig a 10. kötetig – és így sikerült.” A szócikkek „egy megbukott, de tovább vegetáló korszak, a kommunizmus és a posztkommunizmus tudományos állapotát” mutatják.
Itt álljunk meg egy pillanatra, mert a szerző lábjegyzetben említést tesz arról, hogy annak idején Köpeczi Bélának kétmillió forint ütötte a markát egy el nem végzett lexikonszerkesztési munkáért.
Most pedig, hogy a 14. kötet megjelenése alkalmából az egyik szponzoráló, a Népszabadság interjúba csomagolt promóciós írást közölt a Nagylexikonról, másoljunk ki szó szerint néhányat Makkay professzor szócikkbírálataiból, amelyek természetesen kizárólag szakmája területére vonatkoznak.

Az 1993-ban megjelent 1. kötetből
abasevói kultúra (p. 13.): minden ősrégész be kell hogy lássa, a szócikk történeti rekonstrukciója nem egyéb szép mesénél. Kár, hogy a kezdetleges rajzok kliséjét ráadásul 5 fokkal elferdülve helyezték/vágták be a tükörbe.
abbevillien (p. 23.): ezt a kultúranevet, akárcsak a korábbi chelles-it, a nemzetközi tudomány ma már csak a szakócák egy sajátos formájának a megjelölésére használja. A ma elfogadott név az acheuli.
Addaura (p. 135.): nem tudni, hogy a lexikonba a barlangi művészet mely lelőhelyei kerülnek majd be. Bizonyára a legjobbak. Ha azonban a jelentéktelen Addaurát bevették, akkor ezt nem ártott volna elemi hibák nélkül tenni. A lelőhelye Monte Pellegrino, Palermo mellett. Nem egy, hanem két barlangot vagy inkább sziklafülkét jelent (Addaura II és Addaura B), amelyeket nem 1953-ban, hanem 1952-ben fedeztek fel. Rétegeik nem tartalmaznak korai paleolit eszközöket, hiszen a barlang előterének legmélyebb rétegében is csak szicíliai típusú felső paleolit leletek voltak, a felsőbb rétegekben viszont csak fejlett, inkább már mezolitikus leletek kerültek elő. A karcok nem emlékeztetnek szaharai sziklarajzokra, és stílustörténetileg sem helyezhetők a franko-kantábriai és a kelet-spanyolországi stílus közé, mivel nagyon is eltérnek a franko-kantábriai stílustól. Egyébként elsősorban nem vadlovat, szarvast és bölényt ábrázolnak, hanem az ábrák legtöbbje ember formájú.
A szócikknek tehát egyetlen állítása sem felel meg a tudományos tényeknek. Az adatoknak utána lehetett, sőt kellett volna nézni egy vitán felül álló olasz szakértő könyvében…
Africanthropus (p. 193.): a lexikon egy új nevezéktani nevet vezetett be: ősemberi nemzetség. Ez a Homo sapiens rhodesiensis, tehát egy Homininae species (faj – és nem genus, amit a Nagylexikon ír, és egyben nemzetségnek vél ugyan, de ez a rendszertani név magyarul nem nemzetség, hanem nem), néhány koponyatöredékből, egy felső állkapocsból és két fogból áll.
Makkay lábjegyzete a fenti bírálathoz: Az ember nevezéktanára (nómenklatúra), lásd Lipták, 1980, 113. Nem tudni, a Nagylexikon miért tér el a Regnum animale hierarchiájának hivatalos neveitől. Egyáltalában: el szabad-e térni tőle? Lehet, hogy 1980 óta bevezettek egy új Linné-rendszert és -nómenklatúrát? Avagy a Népszabadság dolgozott ki egy új nómenklatúrát?
Agighol (p. 245.): a név román írása Agighiol. Kövérrel kiemelt címben tévedni szarvashiba! A sírhalom alatt nem két, hanem három kőkamra volt, a harmadikban is áldozati maradványokkal. A leletek közül nem említi lexikonunk a talán legfontosabbat, az egyik görög paterát…
Aigina (p. 302.): a szócikkből a korai bronzkor hiányzik, de ez éppen Aiginán nem mindegy, hiszen már akkor fontos erődített kikötő volt. Kimaradt a mükénéi kort közvetlenül megelőző nevezetes aknasír és a mükénéi kori aiginai aranykincs említése is. Az adatokat megtalálni több műben is. [Itt Makkay lábjegyzetben adja meg az ajánlott irodalmat.] A sziget nem Kr. e. 129-től, hanem 133-tól volt a Római Birodalom része, bár gondolom, hogy ez a négy év a magyar átlagolvasónak nem nagyon fontos kérdés, hiszen a római kor oly régen volt. A lexikonnak sem volt az. Az Aphaia-templom első építési szakasza 570 körüli, és a templom ezt követően épült újjá. Egyébként Aiginával minden rendben, bár a szigetre utazó turisták érdekében még meg lehetett volna írni, hogy az éginai pisztáciát tartják a legtöbbre! Ez talán van olyan fontos a magyar olvasó számára, mint a haifai nagy cementgyár vagy a herszoni konzervgyár!
Ajak (p. 313.): azt azért megemlítettem volna, hogy a ma Kisvárdához tartozó Ajakon, a Daruszigeten végzett annak idején Jósa András és Rómer Flóris az egyik legelső, kiváló rajzokkal megörökített régészeti ásatást ebben a hazában. A lexikonkötetek minden falunál tele vannak semmitmondó községrégészetekkel, de éppen Ajaknál nem írnak semmit.
akhájok (p. 340.): kíváncsiak vagyunk, honnan lehet tudni, hogy az akhájok Kr. e. 1900 körül vándoroltak be Görögországba.
Akkád (p. 342.): a feltehetően a Narám-Szín nevű akkád uralkodót ábrázoló aranyportré bronzból van, de jobb fényképfelvételeken tényleg aranyos fényben csillog. Ha aranyból lenne, akkor 80–100 kg-ot nyomna, és nem maradt volna ránk. Egy másik csacskaságot korábbi ismertetésünkben észre sem vettünk, akkora ostobaság: az alsó kép felirata a következő: „Akkád királyi adószedők (kőrelief, Perszepolisz)”. Akkád királyi hivatalnokok domborműve Perszepoliszban! Nem rossz! Mit tudhat a világtörténelemről a kötet soktucatnyi lektora, a képszerkesztő Katulic úr és az Alapítvány Kiadó sok korrektora?… (A három pont, mint a fentebbi szócikkeknél is, Makkay szócikkbírálatai megszakítását jelenti – A szerk.)
Alcsút (p. 455.): a kastély maradványainak fényképe akkor lett volna hiteles, ha a szócikk hozzáteszi, hogy a kastélyból csak ez a homlokzati fal áll, a többit a bolsevisták szétverték, anyagát ellopták. A helyes aláírás tehát: a kastély ma meglévő, homlokzati fala – és nem része, mert a fal mögött nincs szoba vagy rész, az ablakokon keresztül csak a kék eget látni.
Al-dunai szoros (p. 452.): utalni kellett volna arra, hogy ebben a szorosban láttak napvilágot a méltán világhírű lepenski viri, vlasaci, padinai és más kora újkőkori házak, szobrok és egyebek, amelyek egy része egyébként néhány éve Budapesten is ki volt állítva. Lehetséges, hogy a lexikon régész munkatársai minderről ne tudnának? A lexikon további köteteinek olvastán: lehetséges!
Alvinc (p. 692–693.) váránál mégiscsak meg kellett volna említeni, hogy Ferdinánd császár bérgyilkosai ott, a gyatra képen bemutatott Martinuzzi-kastélyban gyilkolták meg 1551. december 17-én hajnalban Fráter Györgyöt, aki minden erejével meg akarta menteni a középkori magyar államot. Egy balkáni idegen akarta megmenteni a magyar államot! A legújabb ásatások során megtaláltak néhány olyan ókori aranypénzt is, amelyeket Fráter György gyilkosai a latrinán veszítettek el: az elrabolt érmek kiestek a lehúzott nadrágok zsebéből!

2. kötet, Budapest, 1994
andronovói kultúra (p. 36.): az Eurázsia őstörténetében nagyon fontos szerepet játszó művelődéshez a megadott irodalom egyenlő a semmivel. Tudnunk kell, hgy ha valami ma biztos Közép-Ázsia és Délnyugat-Szibéria történetében, akkor az az, hogy az andronovói kultúra népessége ős- vagy óiráni nyelvet beszélt, és még csak csekély, dél-uráli töredékei sem lehettek finnugor nyelvűek. Legkorábbi iráni jövevényszavaink átvétele andronovói környezetből Kr. e. 2000–1500 között nyelvtörténeti legenda, de senki nem tilthatja, hogy ápolgassák.
Anti Tanulmányok (p. 142.): Az Akadémiai Kiadó saját folyóiratáról van szó. Erről tudvalévő, hogy már a 12. kötete, tehát 1965 óta csak évi két – és nem négy! – füzetben jelenik meg. Tudjuk azt is, hogy a Magyar vagy Akadémiai Nagylexikon megjelenésének idejében, már az 1993. évi 37. kötetet sem Töttösy Csaba, hanem Borzsák István szerkesztette, sőt már ő volt a 36., 1992. évi kötet felelős szerkesztője is. A folyóirat valóban Budapesten jelenik meg, viszont az ókori Kelet népeivel és kultúráival csak minden szökőévben foglalkozik.
arany (p. 283–284.): a szócikk megemlíthette volna a nemesfémtorlat-telepeken eddig megtalált, a magyar Szent Korona területén előkerült legnagyobb súlyú, hiteles forrásból ismert aranyrögöt, amely súlyosabb volt az uráli és a kaliforniai említett daraboknál. Ezt 1891. november 6-án találták a Hunyad megyei Muszári-völgy Mária-bányájában, és 57 kilogramm 726 grammot nyomott. Az uráli 36 kilós, a kaliforniai darab 38 kilós hömpöly volt.
Archeológiai Értesítő (p. 319–320.): ezzel más baj nincs, csak annyi, hogy ennek az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő évszázados folyóiratnak a lexikon nem tudta pontosan leírni a nevét: nincs benne ó, de az Archeológiai Bizottság is Archeologiai Bizottság volt. Meglepő, hogy az előző szócikket még le tudták helyesen írni. Ami a hajdani és mai szerkesztők személyét illeti, azok tényleg annyiszor változtak, hogy bizonyára nehéz lett volna egy teljes listát összeállítani. Nem is sikerült. Nem tudjuk meg például, hogy Fülep Ferenc óta kik voltak a szerkesztők.
Archaeológiai Közlemények (p. 320.): az ó-ról lásd az előbbi szócikket! Annak idején kiadói ezt is o-val jelentették meg, nem ó-val, a kiadók pedig az Archaeologiai Bizottmány/Bizottság tagjai voltak. Bonyolult a magyar XIX. század története és helyesírása!
Ázsia, nyelvek (p. 736–737.): a táblázat az indoiráni ág IV. csoportjának tartja a balti szlávot, az V.-nek a görögöt, a VII.-nek a germánt, és az utóbbi dialektusai közül csak a birobidzsáni jiddist sorolja fel. Mintha Taskentbe nem telepítettek volna ki volgai németséget: lásd a taskenti német színházat! A lexikonnak az elüldözött és kitelepített német tehát nem számít, csak a kitelepített jiddis nyelvű zsidó. Tovább: sem az örmény, sem a germán, sem a balti szláv nem dialektusa az indoiráninak. A szarvashibát a 739. oldal térképe megismétli, amiből nyilvánvaló, hogy a szerzőknek, lektoroknak és szerkesztőknek halvány fogalmuk sincs az indoeurópai nyelvcsalád egyik rendszerezéséről sem. Ez nem baj, de akkor meg nem kell ilyesmiről írni.

3. kötet, Budapest, 1994
Bicske (p. 819.) esetében nem tudjuk meg, hogy a nemzetközi tudomány legalább két olyan újkőkori művelődést ismer, amelyet részben vagy egészében Bicskéről neveztünk el. Ezek a korai neolitikus Bicske-típus, amihez a szlovákok rendszerint hozzáteszik a Bényen talált, egyébként szórványos leletek nevét (hiszen alighanem belehalnának, ha csak egy magyar lelőhelyről kapná a nevét egy kultúra), és így lett belőle a szlovákoknál Bicske–Biña fázis, továbbá a nála későbbi Sopot–Bicske kor vagy típus. Részletesen ismerteti viszont a lexikon – öt sorban – Bezenye longobárd emlékeit.

4. kötet, Budapest, 1995
Bíszutún (p. 90.): nem délre, hanem keletre, de tényleg 30 kilométernyire fekszik Kermánsáhtól (amelynek hivatalos neve ma egyébként Bakhtarán). Az eltérés 42 és fél kilométer, megengedhető hibahatár. Az irány (tájolás), a távolság és a név persze egy magyarhoni olvasónak mindegy, úgyse fog elmenni felfedezni…
bolgárok (p. 244.): a Moldovai Köztársaság akár a Biztonsági Tanács tagja is lehetne a maga 219 milliós bolgár kisebbségével.

5. kötet, Budapest, 1997
Carnac (p. 121.): a mintegy 3000 kőoszlop, egészen pontosan 2934, mindegyike menhir, esetenként a hat méter magasságot is elérik. Három csoportban állanak, mindegyik 10–13 párhuzamos sorral, melyek hossza négy km-nél is több. A csoportok nevei: nem Ménes Systeme, hanem egyszerűen csak Menec, a másik Kermario, a harmadik Kerlescant. A sorcsoportok végén félkör alakban elrendezett cromlech-ek vannak. A legnagyobb menhir, a Brisé-kő (ma három darabra törve) 345 tonnát nyom. A területen álló halmok közül a legnagyobb, a Saint-Michel nevű tumulus nem 113 méter hosszú, hanem 217, és 59 méter széles. Rejtély maradt számomra, hogy mit vagy kit jelent a szócikk utolsó előtti sorában a Le Moustoir. De ez nem baj, mert az átlagos magyar lexikonolvasót úgysem fogja érdekelni, mi vagy ki is ez a Le Moustoir…
cathedra Sancti Petri (p. 169.): a legenda szerint eredetileg az a fából készült trónus volt, amelyet lexikonunk szerint Nagy Károly frank uralkodó 875-ben ajándékozott VII. János pápának. Az évszám gyanúsnak tűnik, sőt valóban legenda. Először ugyan arra gondoltam, hogy itt is csak egyszerű sajtóhiba leledzik. De nem! VII. János pápa ugyanis a lexikon 10. kötete szerint is 705–707 között volt pápa. Nagy Károly 875-ben így három okból sem ajándékozhatott fatrónust VII. Jánosnak:
705–707-ben még nem ő volt a frankok királya;
875-ben már nem ő volt a frankok császára;
VII. János pedig nem volt Nagy Károly kortársa sem 705–707-ben, sem 875-ben, sem 768–814 között. A császár még végrendeletileg sem hagyhatott trónust VII. Jánosra.
Így egyelőre függőben marad, hogy ki és kinek ajándékozott hát fatrónust 875-ben. Reméljük, a trónus szócikkben megkapjuk rá a választ…
Cernavodã-kultúra (p. 248.): az ülő férfi és nő kis agyagszobra („gondolkodó isten és istennő”) valóban Cernavodán került elő, a Szófia-halomnak nevezett t