Lepusztult, romos gyárépületek fogadják az érkezőt a volt tatabányai alumíniumkohó sorompóját átlépve. Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottságának volt elnöke néhány éve rajtaütésszerű ellenőrzést tartott a helyszínen, amelynek során nagyobb mennyiségű – a kohó által korábban termelt – veszélyes hulladékot találtak felhalmozva. A hulladékhegyet a terület rekultiválásával megbízott Tatai Környezetvédelmi Rt. „elfelejtette” elvinni a telepről, dacára annak, hogy a munkáért kapott ellentételezés nem volt szerénynek mondható.
Hoffmann László „birodalma” ott kezdődik, ahol a málló falakat új vakolat váltja fel. Az első csarnokban folyik az a tevékenység, amelyből a feltaláló cége, a Geofil Kft. tulajdonképpen él: a vegyész egy korábbi ötlete alapján hatalmas elektromágnessel szippantják ki az értékes érceket a színesfém-öntészeti salakokból. – A művelet során a mérgező hulladékból semleges, ártalmatlan por marad. A kinyert fémek pedig – tőzsdei áron – olasz exportra mennek – ad betekintést Hoffmann. Kiderül az is: már az összes hazai színesfémsalak-termelő idehozza a hulladékát, de még mindig nem tudják kihasználni az évi ötezer tonnás kapacitást. Az „importkiváltó és exporttevékenység” kategóriában az újítást tavaly az innovációs nagydíjjal ismerte el a Magyar Innovációs Szövetség.
A régi csarnok mögött két új épület áll: először a nagyobbikba térünk be. Ebben valósították meg Hoffmann László legsikeresebb találmányát: az üvegdrazsét gyártó gépsort. Igaz, egyelőre csak demonstrációs céllal, hiszen a gépek még nem alkalmasak a nagyobb volumenű gyártásra. A különféle berendezéseknél többen szorgoskodnak. Az első, tölcsér alakú malomba mindjárt néhány ásványvizes palackot hajít a gazda. Úgy, ahogy kidobták: kupakkal, címkével. Hangos őrlés után üvegpor lesz belőle, ami egy újabb, finomabb malomba kerül. A következő állomás a „vattacukorgép”, legalábbis annak néz ki. Ebben készül az üvegporból a granulátum. A késztermék általában 92 százalékban tartalmaz üveget, de speciális eseteknél a drazsé felét is kitehetik az adalékanyagok.
Érdeklődünk arról, hogy mivel vegyítik az üvegport, ám rögvest kiderül: Zwack Péterből könnyebb lenne kiszedni, hogy hány gramm kakukkfű kell az Unicumba. – Ez a szabadalom lényege, ettől utánozhatatlan a Geofil Kft. granulátuma – derül ki. Hoffman László annyit azért elárul, hogy nagyon egyszerű, nem mérgező hulladék anyagról van szó, ami az elmúlt évtizedekben tonnaszámra keletkezett az iparban, és most szerteszét az országban, kupacokban várja a jobb sorsát.
A granulátum végül a forgókemencébe kerül, azután pedig a hagyományos építőipar szinte bármely, eddig is megszokott termékében viszontláthatjuk. A mostani lázas munkával ahhoz a demonstrációs épülethez gyártanak alapanyagot, amely az „aluparkban” várhatóan még az idén elkészül. A tervek szerint az építkezéshez felhasználják majd mind a 42 terméket, amelyekbe a Geofil kutatói eddig sikeresen beleapplikálták a drazsét.
A szomszédos, szintén új épületben laborok találhatók: Hoffmann mellett két kutató ezekben dolgozik az újabb és újabb reciklálási ötleteken. – Szerencsére az oktatási és a gazdasági tárca is adott támogatást a fejlesztésekhez, de minden forinthoz hozzá kell tenni a magunk forintját is – mondja a vegyész. A műhelyek előcsarnokában kisebb termékbemutatót rendeztek be. Kiderül, hogy az üvegdrazsé tökéletesen képes helyettesíteni a sódert, de ennél sokkal több mindenre használható. Fő tulajdonsága, hogy miközben igen szilárd anyagról van szó, könnyű, tűzálló, hangszigetelő és taszítja a vizet. Ennek megfelelően a hagyományosnál jobb tégla, az üveggyapotnál tökéletesebb hőszigetelő elem, vakolat, alagutak bevonására szolgáló tűzálló anyag, komplett pincefalazó elem, utak mellé való zajvédő fal, azbeszthelyettesítő lap található itt – hogy csak mazsolázzunk a 42-féle kísérleti termékből.
A legfontosabb próbatétel mégis a közeljövőben lesz: a referenciaépület alapozásához betonszivatytyúba töltik a drazsét. – Az üveg granulálásával többen foglalkoznak szerte a világon, de mindegyik konkurens áru rosszabb minőségű. És ez főként a szivattyúzásnál derül ki – tudjuk meg. Hoffmann szabadalmával két éve elnyerte a WIPO (a Világ Szellemi Tulajdona) aranyérmét, tavaly pedig a nürnbergi európai találmányi kiállítás aranydíját. Emellett a Belga Királyság feltalálói lovagrendjébe is beválasztották.
– 520 millió forint – válaszolja Hoffmann László arra a kérdésünkre, hogy mi kellene a kísérleti üzem iparivá fejlesztéséhez. Pedig már az iparcsarnok helye is megvan, csak befektető kellene. A tervezett gyár évente tízezer tonnát dogozna fel a hazánkban szanaszét tornyosuló, összesen 180 ezer tonnányi hulladéküveg-hegyekből.
A hazai üvegszemétfronton (miközben töménytelen mennyiségű eldobott flaska válik szemétté) finoman fogalmazva is szicíliai helyzet alakult ki. A hulladékjogszabályok alapján ugyanis úgynevezett rendszergazda-hálózat jött létre. Az ebben szereplő cégek feladata lenne a hulladék üveg kiválogatása, begyűjtése és hasznosítása. E tevékenységükért igen nagy összegeket kapnak abból a pénzalapból, amely a hétköznapi fogyasztók által a borok, a sörök és az üdítők megvásárlásakor kifizetett termékdíjakból adódik össze. – Itt valakik bűvészkednek, hiszen papíron sokkal több üveg újrahasznosítására vesznek fel támogatást, mint amennyit valójában feldolgoznak vagy exportálnak – véli Lélfay Botond, Hoffmann régi barátja, aki a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőségnél töltött évek után elvállalta a Geofil jogi igazgatói posztját. Bár az eltérés okára pontos választ ő sem tud adni, sejthető, hogy az elvileg reciklált mennyiség egy része illegális lerakókon landol.
Azt, hogy ezek az anomáliák miként érintik az üveggranulátum jövőjét, Hoffmann fogalmazza meg: bár a granulátumból készült építőanyagok előállítása nem drágább hagyományos társaiénál, ha a Geofil közvetlenül kapná meg a termékdíj-támogatást, a gyártás gazdaságosságához nem férne kétség. Most azonban az is előfordul, hogy a rendszergazdák a mosott hulladék üveg világpiaci áránál is többet kérnek a szennyezett hazai üvegért. – Ha a helyzet nem rendeződik, a felépítendő üzemhez átmenetileg külföldről kell majd alapanyagot vásárolni – mondja a vegyész, hozzátéve: ezt nagyon sajnálná, hiszen fő célja éppen a hazai környezet megtisztítása.
Lélfay Botond szerint a magyar hulladékpiaci állapot tarthatatlanságát jól jelzi a Geofil katalizátoros kísérletének anomáliája is. A cég ugyanis megbízást kapott a Környezetvédelmi és a Gazdasági Minisztériumtól arra, hogy megoldást találjon az elhasználódott, de veszélyes hulladéknak számító autókatalizátorok ártalmatlanítására. Ki is dolgoztak egy módszert, amely révén kinyerhető az alkatrészben található platina, s a maradék sem válik szemétté: azt ugyanis szinte teljes egészében felőrlik, és tűzálló építőelemeket gyártanak belőle.
A használt katalizátorokat azonban szervezett módon begyűjti a feketepiac, s vélhetően külföldön – egy rendkívül környezetszennyező technológiával – kinyerik belőle a platinát. A hatóságoknak nincs energiájuk arra, hogy kivizsgálják: hová tűnik a kipufogó- és autószerelő műhelyekből a kiszerelt alkatrész. – Dacolva a törvénnyel, egyszerűen nem vezetnek róluk veszélyeshulladék-nyilvántartást – mondja Lélfay, hozzátéve: már kézen-közön is csak úgy lehet katalizátort szerezni, ha háromezer forintot fizetnek darabjáért. Az illegális begyűjtés szervezettségének mértékét jelzi, hogy a Geofil Kft. a katalizátoros „nagykísérletéhez” alig tudja összegyűjteni a szükséges néhány száz kilogrammnyi hulladék alkatrészt.
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
