Kémdráma három felvonásban

I.
Kitartóan verte az eső a hideg, késő esti, nyirkos, őszi Budapestet. A Ferihegyi repülőtér várója szinte üres volt. Csak egy kisebb delegáció várta a Washingtonból Budapestre érkező gépet, fedélzetén a Nemzetközi Valutaalap háromtagú delegációjával. A pilóta a szovjet elhárítás figyelmének kijátszására Bécs után hirtelen Ceské Budejovice felé vette az irányt, és onnan közelítette meg Budapestet, hogy kijátssza a KGB lankadatlan éberségét.
A váróban lévők egyike – noha terepszínű kabátjának színkavalkádjára hajazó, szemére húzott, sildes sapkája rejtette el korán kopaszodó homlokát – a D–209 volt. Miután egy száraz isler utolsó morzsáit is gondosan feltakarította az extra kegyként kapott papírtálcáról, az inkognitóban ácsorgó kémelhárító idegesen forgatta körbe tekintetét. Szerencséje volt. A csarnokban várakozó néhány ember egyike sem emelt magasba „KGB” feliratú táblát. Ez megnyugtatta. A kijárat melletti sarokban ugyan állt egy kissé gyanús, fekete műbőr dzsekis, sörhasú, fekete papucscipős taxis, Mocskos Disznó, később a taxissztrájk egyik szervezője, aki 1998-ban Dögöljmeg Orbánra magyarosított, de D–209-et megnyugtatta, hogy a hiéna épp akkor, jól begyakorolt mozdulatával, egy ezüsthajú kanadai hölgy táskájából emelt ki háromezer dollárt.
Az érkező járat utasai közül az első ekkor lépett ki a csarnokba. D–209 oly ruganyos léptekkel indult el az éppen megérkező amerikai küldöttség irányába, mintha már akkor Ron Werber tanítványa lett volna.
„Damn it” (a teringettét) – bődült el Gerard Smith, az amerikai delegációnak a váróba lépő vezetője, amint észrevette, hogy cipője orra előtt a kommunistapiszkos padlón éppen átiszkolt egy hatcentis fekete svábbogár. „Que le diable vous emporte!” – fordította azonnal D–208, D–209 társa kissé Petre Roman-os kiejtéssel franciára az amerikai káromkodását, hogy D–209 is megértse, sőt jelentést is adhasson róla feletteseinek. Franciául persze. Elvégre a nyelvpótlék kötelez.

II.
A nemzeti bank Szabadság téri igazgatósági tárgyalótermében az ovális asztalt hatan ülték körbe. Rajta csaknem földig lógó, zöld posztós terítő, melyen Lenin mellszobra szolgált nehezékként. A KGB abba a szobába rejtette szovjet parancsra a magyar elhárítás által beszerelt tizenkét mikrofonjának egyikét. D–209 már délután 3-kor megérkezett, hogy elrejtőzködhessen az asztal alatt, noha a tárgyalások csak egy órával később kezdődtek. „A hetedik te magad légy” – dúdolta magában D–209, hogy az időt múlassa a hat tárgyalóra várva. Egyszerre csak felpattant az ajtó. A magyar delegáció az amerikait tessékelte befelé, az amerikai meg a magyart, mert washingtoni felkészülésükkor azt hallották, a magyarok honában egy-egy ajtó előtt másfél órát illik kölcsönös udvariaskodással elfecsérelni a betuszkolással. De a küldöttek végre helyet foglaltak. Fekete János bankvezér nyakláncán fügött a KGB sokágú csillagot formázó mikrofonja. Az asztal alatt kuporgó D–209 ekkor elkezdte széthajtogatni iránymikrofonját, amelyet Gerard Smith cipője mellé helyezett, gégecsővel a másik két amerikai széke közé fordítva a mikrofon legvégét.
„Damn it” – mondta Gerard Smith ismét, mert nem bírta a vastag cigarettafüstöt, amely pillanatok alatt elviselhetetlen bűzzel árasztotta el a tárgyalót. D–209 ennyit még megértett az angolul folyó tárgyalásból, majd mély rémálomba merült. Már csak a számokat hallotta. Álmában 2002-ben járt, a parlamentben, ahol múltját firtatták. „Úristen! – demokrácia!” – kiáltott fel verejtékezve az ébredő D–209, de akkorra már vendéglátóik Gerard Smithéknek a Mátyás pincében nyomták le a torkukon a zsírosabbnál zsírosabb fogásokat.

III.
Kádár fehér házbeli szobájában éppen pörköltet kanalazott, amikor megcsörrent a telefon. A vonal másik végén felcsattant Brezsnyev jól ismert, uborkás-vodkás hangja.
– János, szeretném kitüntetni egyik tisztedet – mondta Leonyid Iljics.
– Kit? – kérdezte kellő alázattal az öregedő, joviális hóhér.
– A D–209-et! – hangzott ellentmondást nem tűrve a Kreml mindenható urának válasza.
– A D–209-et? Miért? Mit csinált?
– Kijátsztotta az éberségünket!
– ??
– Hát nem te voltál, aki Boriszt, budapesti rezidensünket úgy informáltad, hogy a Valutaalap embereitől 20 milliárdot tudtok felvenni a csatlakozás után? Arra számítottam, abból jó néhány rubelt ideguríthattok. De hogy 20 billiót kaptok! És ezt a váratlan sikert D–209 jelentette – örvendezett Leonyid Iljics.
A legalább kétperces, kínos csöndet Kádár törte meg.
– Uramisten, Leonyid! – csapott az MSZMP vezére homlokára. – Hát megvan a dolog nyitja! D–209 csak franciául tud. Márpedig franciául, magyarul és oroszul is a „billion” az billió. De amerikaiul az milliárd! D–209 ezt nem tudta, és mivel nem volt az asztal alatt tolmácsa, „billiót” írt a jelentésébe. Így lett a húszmilliárdból húszbillió.
Leonyid hangját a leplezetlen csalódottság tette fátyolozottá. Majd egy koccanás volt hallható, mintha egy lemondó kéz a kiürült üveget véletlenül nekiütötte volna a fekete kagylónak.
A fekete kagyló, amelyet most D–209 szuvenírként akar lenyúlni magának a Terror Házából. A házat is, múltját is bezáratva.