Bűnök, vétségek, hazugságok

Liberális hazugságok az amerikai jobboldalról címen jelent meg néhány héttel ezelőtt Ann Coulter könyve. Az ottani olvasók Coultert elsősorban a bestsellerré lett Súlyos bűnök és vétségek című könyv szerzőjeként ismerték meg. Az eladási statisztikák szerint legújabb kötetére legalább akkora közönségsiker vár, mint a korábbira.
A hosszú hajú, szőke írónő, Coulter abból az újfajta konzervatív szerzőtípusból való, akit nem igazán érdekel, hogy mit gondol róla az „establishment”. Megszállottan védi a polgári jogokat és a szólásszabadságot – a „tolerancia” bajnokaitól, a liberálisoktól. Könyvét érdemes ismertetni Magyarországon is, hiszen nem csak az ottani liberálisokról szól.
Ennek bizonyítására egy idézetgyűjtemény talán egy szubjektív recenziónál ékesszólóbban érvel a kötet egyetemes érvényéről. Első fejezetében a következőket olvashatjuk:
„Ha éppen nem tervezik titokban a második holokausztot, a republikánusok etnikai tisztogatással, faji cukkolással és lincseléssel töltik idejüket. Nem is szólva arról, hogy visszahozzák a rabszolgatartást. A republikánusokat rabszolgaságpártisággal vádolni merész liberális mocskolódás, ugyanis a Köztársaság Pártot pontosan azért alapították, hogy ellenezze a rabszolgaságot. A rabszolgatartást a Demokrata Párt védelmezte.”
A szöveg később így folytatódik:
„A politikai vitáról kialakított liberális eszmény a vitapartner személyének megtámadása. Öntudatosan kerülik az érvek ütköztetését – helyette személyében támadják az érvelőt. A republikánusok indítékait elemzik, értelmi képességüket bírálják, személyes életüket feltúrják. Ha igaz lenne, hogy a konzervatívok rasszisták, szexisták, homofóbok, fasiszták, ostobák, rugalmatlanok, dühösek és képmutatóak lennének, vajon nem lenne könnyű érveiket szétszedni? Azok, akik dühből, ideológiai alapon, rugalmatlanul vagy sértettségből érvelnek, vajon nem ingatag lábon álló érvekkel hozakodnak elő? Ha ez így van, vajon miért nem az érvet szedik szét ahelyett, hogy az érvelő személyes stílusát vagy rejtett indítékait támadnák? Miért térnek ki az érdemi vita elől?”
Az Egyesült Államokban a Kende-féle A Viktor című könyvhöz hasonlóan „dokumentált” könyv jelent meg az ország első emberéről A szerencse fia: George W. Bush és egy amerikai elnök megformálása címmel. Véletlenül ott is a választási kampány előtt. Csakhogy ott a könyv kiadása után kiderült, a szerző elítélt bűnöző, és így könyvét eltávolították a könyvesboltokból. Jim Hatfield azt írta könyvében, hogy Busht kokain élvezete miatt elítélték. Coulter figyelemre méltónak találja, hogy a New York-i liberálisok teljes mértékben hihetőnek értékelték a szerző, Jim Hatfield vádját, noha a fősodratú média (amelynek minden tíz tagja közül kilenc Clintonra adta voksát) a legnagyobb munkával sem tudta alátámasztani ezt a vádat, amelyet a suttogó propaganda már jó ideje terjesztett. De a tekintélyes kiadó, a St. Martin’s Press hajlandó volt arra, hogy kiadjon egy ismeretlen, elsőkönyves szerzőt, aki minden dokumentált bizonyíték nélkül állította az állítólagos kokainélvezet miatt foganatosított letartóztatást.
Hatfieldről kiderült, hogy korábban ötezer dollárt fizetett egyik főnöknője megöléséért. A kiadónál – a Washington Post című lap szerint – senki nem beszélt a szerzővel a könyv kiadásáig. Senki nem ellenőrizte „tényeit”. Senki nem akarta megismerni Hatfield forrásait, vagy azt, hogy szenzációs vádjaihoz honnan vette az azokat „támogató” anyagokat?
Hatfield azt állította, hogy a Bush család kiemelte az ítélet dokumentumait az aktákból, de a szerző erre vonatkozóan semmilyen bizonyítékkal nem szolgált. Nem közölte, hogy Bush állítólagos elítélése mikor történt. Nem azonosította a letartóztatást végrehajtó rendőrtisztet, a bírót vagy a megyét, ahol Busht letartóztatták volna. Amikor kiderült, hogy Hatfield valójában kicsoda, a liberális New York Times azonnal a szerző segítségére sietett. Megjegyezte, hogy a börtönre ítélt szerző nem áll egyedül múltjával, hiszen „John Bunyan, Cervantes és Dosztojevszkij” is voltak börtönben.
Coulter ezután rátér a liberálisok idegességére és felháborodására, amiért az internet megtörte a liberálisok médiamonopóliumát. Ugyanis a konzervatívok az interneten kapcsolatot tartanak fenn egymással, és a korábbiaktól eltérően nem csupán egyetlen forrásból, a liberálisok uralta médiából kapják híreiket. Vagyis már nem „részesülnek a közös tapasztalatból”. Már akinek, jegyzi meg Coulter, „közös tapasztalata” volt, hogy Ronald Reagan elnök „bohóc” volt, mint ahogy őt a liberális média beállította.
Idézzük ismét a szerzőnőt:
„A Time [című hetilap] riadalmának adott hangot, hogy a hírforrások ma már a Rush Limbaugh-féléket [a konzervatív Limbaugh verhetetlen népszerűségű betelefonálós rádióműsora] és az internetes honlapokat is magukban foglalják. Egyívású amerikaiak kapcsolatot tartanak fenn, és kommunikálnak egymással! És nemcsak amolyan amerikaiak, hanem, mint a Time elmagyarázta, paranoid, jobboldali rögeszmések. És ha a liberálisok rémületéhez ez sem volt elég, a magazinból megtudhatták, hogy »jobboldali militáns csoportok« – értsd, egymással az interneten beszélgető fősodratú konzervatívok – »saját könyveiket, újságjaikat olvassák, sőt saját e-mail listájuk is van«…
Hillary Clinton is aggodalmát fejezte ki a »számítógéppel azonnal rendelkezésre álló információ« láttán. Túl sok szólásszabadság! Ezt egy 1998. február 11-i sajtókonferencián mondta – két héttel azután, hogy Matt Drudge elsőnek hozta nyilvánosságra: a Newsweek [heti magazin] nem volt hajlandó közölni a Monica Lewinsky-történetet. Nem csoda, hogy Clintonné az internet »valamilyen formájú szerkesztői kontrolljának és felügyeletének« az igényét hangoztatta.”
A fejezet végén Coulter ezt a következtetést vonja le:
„A liberálisok imádják hangoztatni, hogy »nincs rossz eszme«. De abban a pillanatban, amikor szembesülnek az övéktől eltérő eszmékkel – az interneten, a rádión vagy könyvekben –, a liberálisok azonnal hajórakománnyi rossz eszmét fedeznek fel. »A más eszmék versenyéről« kiderül, hogy az zavaró. Kiderül, hogy az eszmék valódi versenyében az amerikai népet taszítják a liberálisok eszméi. Így azután a liberálisok azt mondják, hogy az eszmék erős, szabad és szabályozatlan piaca »fenyegeti« a demokráciát.”
Nálunk – ezt Coulter nem tudja – a helyzet lényegesen rosszabb. Az Egyesült Államokban azért jókora súllyal jelen van egy konzervatív média is, tűnjék ez bármilyen kevésnek is az ottani konzervatívoknak. A liberálisok gyávasága azonban univerzális: minden, az övéktől eltérő gondolattól félnek. Nálunk már nem sokat kell igyekezniük, hogy hatalmi szóval tegyék a médiában élvezett hegemonisztikus helyzetüket hír- és hírmagyarázati monopóliummá. Nekünk akkor egy feladatunk lesz. Legfőbb vágyukat, a stabilitást vonjuk meg tőlük mindaddig, ameddig az információáramlásban nem állítják helyre a demokráciát és a sokszínűséget.