Ki vesztette el Magyarországot?

2002. 08. 02. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha hazánknak komolyabb súlya lenne, még a fenti címmel vita is folyhatna Washingtonban arról, hogy ki vesztette el Magyarországot. Ehelyett a szeptember 11-i terrortámadás előtt a vita arról folyt az Egyesült Államokban, hogy ki veszítette el Oroszországot. Lényegében ez a témája Stephen F. Cohen 2001 júniusában felfrissített, először 2000-ben megjelent könyvének, amelynek címe A megbukott keresztes hadjárat: Amerika és a posztkommunista Oroszország tragédiája. A szerző a New York Egyetemen orosz történelmet tanít, és szakmája legjobbjai közé tartozik. Buharinról, a bolsevik forradalomról és a szovjet világról írt könyvei „kötelező” olvasmányok nem csak a történészek, a szovjetológusok, politológusok és diákjaik körében.
Kötete, noha témája az Egyesült Államok és Oroszország viszonya, már-már kísértetiesen meg van terhelve áthallásokkal. Szinte annak útikönyveként használható, hogy miként veszítette el az amerikai kormány természetes szövetségeseit Kelet- és Közép-Európában, közöttük Magyarországot. 12 év után ott tartunk, hogy a Fehér Ház egy volt kommunista ügynököt és hálózatát segítette hatalomra, és mára Magyarország antikommunista, polgári oldala oly mértékben gyűlöli a magyar jobboldalt és választott képviselőit folyamatosan bíráló amerikai kormányt, az amerikai politikát, mint az arab utcák radikális népe. Magyarország persze nem sokat nyom a latban, de az előttünk tornyosuló, globális robbanásokkal terhelt világban nem lesz mindegy Washingtonnak sem, hogy mennyire érezheti stabilnak utánpótlási területeit.
A kötet – amely tartalmát és következtetéseit tekintve akár Csath Magdolna és a Kontroll Csoport együttes munkája is lehetett volna – egyik fő célpontja az amerikai sajtó. Az, hogy az amerikai sajtó, hagyományos feladatát sutba dobva, miként láttatta hosszú éveken át úgy Oroszországot és az amerikai–orosz viszonyt, ahogyan azt a politikusok kívánták. Megdöbbentőek az idézetek. Mintha rólunk szólnának.
Cohen szerint az amerikai médiában a posztkommunista Oroszországról olyan kép jelent meg, amely manicheista módon csak feketével és fehérrel volt megfestve, és lényegében az amerikai tisztségviselők szövegein alapult. A kötet logikáját követve, ezzel egybevágóan Hornékat és Medgyessyéket a jók, Antallékat és Orbánékat a rossz megjelenítőjének ábrázolták, az amerikai politika kívánalmainak megfelelően. Mint ahogyan a Washington Post egyik tudósítója fogalmazott: „A Nemzetközi Valutaalap normáit vették alapul a piacgazdaság kialakulásában.” Az amerikai narratívában a „jók” oldalán állt Jelcin volt orosz elnök és „fiatal reformerei”, akiket az amerikai sajtó leginkább a „demokrácia óriásainak” festett le, név szerint Jegor Gajdart, Anatolij Csubajszt, Borisz Nyemcovot és Szergej Kirijenkót. A „sötétség” oldalán álltak az ortodox kommunisták, a nacionalisták és a parlamenti barlangjukba húzódó egyéb rosszindulatú politikai sárkányok. Oroszország történetét – olvashatjuk – csaknem tíz éven át állandóan a „reformerek” és nyugati támogatóik szemszögéből ábrázolták úgy, hogy az utóbbiak mindig a cikkekben forrásként is szolgáltak. Ugye ismerős? Eörsi, Konrád, Litván, Haraszti, mint a magyarországi politikáról cikkező lapok forrásai… Oroszországban a legtöbben Jelcin sokkterápiáját és egyéb intézkedéseit szélsőségeseknek tekintették, de az amerikai sajtóban Jelcint jelenítették meg „a bal- és jobboldali szélsőségesek elleni egyedüli bástyaként”. Nem egy amerikai társadalomtudós úgy látta, hogy a média Jelcin-barátsága a harmincas évek kommunistaszimpatizáns társutasságára emlékeztetett – csupán fordított előjellel. Az amerikai újságírók kultuszt teremtettek azon orosz politikusok köré, akiket az amerikai kormány politikája megtestesítőjeként választottak ki. Csubajszt egy „gazdasági álomcsapat” fejének tekintették… Emlékszünk a Surányi–Bokros „álomcsapatra”? „Az álomcsapat – az amerikai sajtó így becézi a Bokros–Surányi kettőst”, olvashattuk a D–209 és hálózata lapjának, a Népszabadságnak 1995. június 12-i számában… A New York Timesban Csubajsz továbbra is „a szabad piac keresztes lovagja maradt”, miután kiderült, hogy személyes hasznot húzott az általa lebonyolított privatizációs programokból, részben úgy, hogy megfirkálta a piaci ügyleteket. 1999-ben két amerikai újságíró vizsgálata összegzésében arra a következtetésre jutott, hogy a Wall Street Journal moszkvai irodája nem volt más, mint „egy korrupt rezsim PR-csatornája”. Ó, független amerikai újságírás…
Cohen szerint még megdöbbentőbb volt az, hogy 1993-ben amerikai publicisták és vezércikkírók csaknem egyhangúlag követték a Clinton-kormányt, amikor hangosan bátorították Jelcint, noha alkotmányellenesen felfüggesztette az orosz parlamentet, majd pedig ugyanez a sajtó drukkolt Jelcinnek a választott testület elleni fegyveres támadásához. „Nem lehet rántottát készíteni anélkül, hogy a tojást össze ne törjük” – lihegtek az amerikai újságírók, és dicsőítették a kommunista időszak legszörnyűbb, „a cél szentesíti az eszközt”-féle gyakorlatát. Sőt az amerikai média még azt is megengedte magának, hogy Jelcinnél is antidemokratikusabb legyen, és célba vette Jelcin rá következő parlamentjét, mivel „Oroszország demokratikusabb lenne törvényhozás nélkül”, azaz egy olyan országra gondoltak, amelyet csupán az elnök és jelöltjei irányítanának. A Reuters brit hírügynökség egyik tudósítója később lakonikusan megjegyezte, hogy a helyszíni tudósításokból az „orosz nép fájdalmát egyszerűen kihúzták”. Sőt az amerikai újságírók, politikusok és gazdasági „szakértők” azt remélték, hogy Putyin még jobban meghúzza a nadrágszíjat az iszonyatos nyomorban élő orosz lakosság derekán. Akár a szovjet idők szovjet újságírói: az amerikai tudósítók a jelen szenvedéseit megbocsátották az olyan jövőbeni előnyökért, amelyek soha nem valósultak meg. Eközben Washington és a Kreml papagájként ismételgette hivatalos optimizmusát a gazdaság jobbra fordulásáról. Amikor pedig Putyin kimondta, hogy „az országban a szegénység szokatlan méretűvé vált”, az amerikai média e kijelentésről mélyen hallgatott. Arról sem írtak, hogy 1992 és 1998 között Oroszországban a politikai harc különböző csoportok között zajlott az állami vagyon megkaparintásáért. Demokrácia? Piac? – nevetséges, írja a szerző. Mint az is, ahogyan a lopás nagymestereit, a gyilkosságokra is képes orosz oligarchákat az amerikai sajtó „Szaharov-féle politikai ellenállókként” ábrázolta azután, hogy kiderült, Putyin nem hajlandó a Nemzetközi Valutaalap receptjét alkalmazni. Akkor azonnal, mindenért támadták. És amiért Putyin nem teszi lehetővé az amerikaiaknak tévétársaságok felvásárlását, holott magában az Egyesült Államokban külföldi nem birtokolhat 25 százaléknál többet egy televíziós társaság részvényeiből…
A professzor szerint ma az oroszok Amerika-barátokból Amerika-gyűlölőkké váltak. Iszonyatos szenvedésüket Amerika nyakába varrják… A könyvet nálunk is ki kellene adni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.