KÖNYVESHÁZ

Orbán Viktor Debreczeni József könyvében – és attól függetlenül
Falhoz vágott mákos bejgli
Körmendy Zsuzsanna

Különös könyv. Mintha két szerző írta volna. Az egyik szerint Orbán Viktor és a Fidesz végső soron magának köszönheti a választási vereséget. „Úgy kell nekik” – mondja az egyik szerzői én, a másik pedig rezignáltan fölméri, mit vesztett a jobboldal azzal, hogy nem sikerült megnyernie a választásokat 2002 tavaszán.
De mi, olvasók vajon a szerző melyik énjét vegyük komolyan?
Született egy könyv, egy vitatható, de értékelhető portré, mögötte a rendszerváltoztatás mikrotörténete és figyelemre méltó jellemzése, komoly mennyiségű anyag földolgozásával. Miért érezni mégis azt, hogy noha fontos és méltánylandó munka jött létre, mégsem tartható erős, bátor és alapjaiban megbízható értékelésnek? Debreczeni könyve idézettel kezdődik, egy általános, egyszersmind személyes megállapítással, amely a monografikus művek íratlan szabályai szerint csak attól származhat, aki a mű tárgya, akiről szó lesz. A mondat így hangzik: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak.”
Szép mondat, az ember szeretne csettinteni egyet. Ez igen!
De nincs idő csettinteni, mert már következik a szerzői kommentár, amely így szól: „Ez a mondat nem Orbán Viktortól való. Hanem Antall Józseftől.”
Puff neki!
Nem kell ravasz olvasónak lenni ahhoz, hogy kiolvassuk az indításból Debreczeni üzenetét: Antall bezzeg soha nem változtatott politikai nézetein. Nem túl kedvcsináló indítás ez azoknak, akik szeretik Orbán Viktort. Vannak néhányan. Érdemes ennek kicsit megvilágítani az okait: Magyarországnak két emberöltő óta nem volt olyan miniszterelnöke, akit szeretni is lehetett. Nagy Imrét és Antall Józsefet lehetett tisztelni, de a legtöbb vezető szürke hivatalnok volt, vagy még annál is rosszabb. Elkedvetlenítően kezdődik tehát a könyv, rögtön összekacsint a gyűlölködőkkel. Nem elegáns.
Tárgyilagosságra törekvését nagyon is aláhúzza Debreczeni. Néha valóban az az érzésünk, hogy tárgyilagos. Aztán ez az érzés elillan. Rádöbbenünk, hogy ami tárgyilagosságnak tűnik, az véleményének váltogatása. Mintha fejezetről fejezetre újra el kellene döntenie, hogy ő most leleplez vagy megdicsőít. Így hol leleplez, hol megdicsőít. Ekként lesz Orbán Viktorból hol üstökös a magyar politika egén, hol pedig fúrtfejű hatalomtechnikus, „bűvészinas”, aki szellemeket enged ki a palackból. (S majd ennek megfelelően lesz egy hasonlatban Pokorni a cigarettás rendőr, Kövér pedig a gumibotos: egy baloldali napilap le is csapott e részletre.)
A kettős megközelítés Orbán Viktorban a végletek emberét láttatja, rapszodikus személyiséget sugall. Pedig hiába csapta oda – ha egyáltalán odacsapta – a mákos bejglit a kamasz Orbán Viktor a napközi falára (Kende is nagyon szerette az ilyen történeteket), az régen volt. Ugyan mire lehetne következtetni abból, ha Teréz anya tizenkét évesen megeszi a spájzból a baracklevárt, vagy ha Napóleon homokozóvödörnek használja a csákóját? Az utóbbi négy évben sok embernek éppenséggel a tűrő és türelmes szentek jutottak eszébe Orbán Viktor önfegyelméről. Alantas támadások sorozatát viselte el szemrebbenés nélkül. Rasszista, Hitlerjugendek után ácsingózó ördögöt faragott belőle a baloldali sajtó. S ő tűrte méltósággal. Lehet, hogy viszketett a tenyere, de önuralmából nem lehetett kibillenteni. Erőt és tartást adott neki a feladat, komolyan vette azt, hogy egy polgári kormány vezetője.
Ezzel szemben Debreczeninek egy legenda elég ahhoz, hogy levezesse belőle az ifjú Orbán Viktor politikai düheit: „Igen, mint majd látni fogjuk, így lesz ez később a kollégiumban és a gimnáziumban is. S miként már láttuk: a katonaságnál. Aztán jön az egyetemi regula elleni rugdalózás: a szakkollégium. A KISZ és a pártállam ellen: a Fidesz. A Nagy Imre-temetésen a hamisnak érzett békéltető törekvésekkel szemben »falhoz vágott« botrányos beszéd. Az SZDSZ »gyámsága« elleni lázadás. A charta elleni. A baloldali véleményformálók erőszakos nyomásával szemben: irány a jobboldal. Az elvárt nagykoalíció helyett Torgyán. A multikkal, a globális kényszerekkel szemben: magyar építésű autópálya, hatósági gáz- és gyógyszerárak. Az EU-nyomással dacolva: meghívás Schüsselnek.” Lám csak, hová vezet egy falhoz vágott mákos bejgli!
Semmi nem árulkodik jobban a szerzői tudat kettősségéről, mint az, hogy a Nagy Imre újratemetésén elmondottakat „híres és hírhedt” beszédnek nevezi egyetlen mondaton belül. Mint mikor a rendszerváltoztatás hajnalán az egyszeri újságíró azt írta: „az 56-os ellenforradalom és népfelkelés”.
Nem csökkenteni akarom Orbán Viktor lázadásának értékét, csak elhelyezném a társadalmi térben: a 80-as években a gondolkodó emberek mind lázadtak, értelmiségiek és nem értelmiségiek, írók, művészek, a diákok pedig az első vonalban. Olyannyira lázadtak, hogy nem is igen foglalkoztak világnézeti meghatározottságokkal. Liberálisok és nemzetiek igen jól megértették egymást a változtatni akarás, a lázadás közös nevezőjén. A megalakult Fidesz politikai radikalizmusa ezért volt más erőkkel együtt kovásza a rendszerváltoztatásnak. Jegyezzük meg: ha nincs meg a 80-as évek végén a rendszerváltoztató érzelem és indulat, akkor, szabad parlamenti választások ide vagy oda, nem két, hanem egyetlenegy jobbközép kormány sem kerülhetett volna Magyarországon hatalomra.
Debreczeni művének sokan már olvasatlanul is örültünk: értékes könyvet vehetünk kézbe a förmedvény után, amely a választások előtt két hónappal szennyvízként öntötte el a főváros könyvesboltjait. S bizony, ehhez a fölfokozott várakozáshoz képest van bennünk némi csalódás, melynek elsődleges forrása az, hogy a szerző vagy nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, miképpen viszonyul ahhoz az emberhez, ahhoz a politikushoz, akiről ír. Tárgyilagosságra való törekvését azért tartom mítosznak, mert az elfogulatlanság mértékét nem Kendében mérjük.
Azt elismerem, hogy furcsa kettősségével, szemléleti tisztázatlanságával együtt is tartalmas és érdekfeszítő, jól fölépített mű, kiváló forrásanyag, rengeteg hasznos információval. Kicsit talán túlteng benne az Orbán Viktorról szóló korábbi munkák citálása, Kéri László könyvéből például annyi idézet van benne, hogy ő akár kérhetne is a honoráriumból. Az Orbán-kormány működésének elemzése azonban felemásra sikerült, és sokkal erőtlenebb, mint az Antall-kormány tevékenységének értékelése.
Tudom, a könyvre vonatkozó állításaimat a magyar kritikai fogadtatás nem igazolja. Zömmel elismerést kapott a mű, mind a jobb-, mind a baloldalon. Igaz, mindenki másnak örült. A jobboldal annak, hogy nem újabb Kende-könyv született, a baloldal tapsikolt a finom „beolvasásoknak”.
Nem a megdicsőítést hiányolom. Sőt szuperlatívuszokból nekem kevesebb is elég lett volna: én az „üstökös” szót Petőfire is ritkán mondom. Következetességből kellett volna több. Ráadásul úgy érzem, ez a könyv nem pusztán Debreczeni, hanem az egész magyar jobboldal skizofréniájába nyújt pótolhatatlan értékű betekintést. Ezer érv kínálkozik annak történelmi hátterű árnyalására, miért ilyen ez a jobboldal. De hogy mégis létrejött, és erejét megmutatta, abban Orbán Viktornak történelmi jelentőségű szerepe van. A felszínen pillanatnyilag szomorú politikai bohózatok játszódnak, de az ország sorsa hosszú távon a jobboldal erején múlik. A választások előtt három perccel így ír a Fideszről Debreczeni: „meg akarják várni, amíg a kis jobboldali pártok sorsa a választásokhoz közeledve végképp kilátástalanná válik”, akkor aztán a kis pártok „politikai hajótöröttként fölkéredzkedhetnek a fideszes vezérhajóra”. Állatorvosi ló ez a mondat, a jobboldal egy tekintélyes, az értelmiségi középnemzedéket leginkább képviselni tudó részének összes kényszerképzete, sértettsége, vádaskodása benne van. Azoké, akik a Fideszt kiáltották ki főgonosznak, komplexusaikban ezt élték át – mintha a nagy rivális, a baloldal nem is létezett volna.
Jobboldalinak lenni ma persze megint sokak által bűnnek deklaráltatik, de az érzés még nem satnyult emlékké, és most már velünk marad: jobboldalinak lenni sem nem bűn, sem nem lehetetlen. Nem a Testnevelési Egyetemen és nem a Kossuth téri nagygyűlésen, hanem az elmúlt négy esztendő alatt folyamatosan, egy nemzeti érzelmű kormány irányítása mellett derülhetett ki egy fél ország számára, hogy jobboldalinak lenni nem csupán azt jelenti, hogy antikommunista vagyok. Jobboldalinak lenni azt jelenti, hogy a múlt egyszerre személyes és nemzeti, nem intézhető el egy kézlegyintéssel, és a jövő alakításában sem a pillanat, sem az utópia nem játszhat meghatározó szerepet. Jelenem ennek megfelelően konkrét és befolyásolható, függőségeimet magam tartom kézben, s ha változtatok rajtuk, azért magam felelek. Származásom, bárhonnan jöttem is, érték és hagyomány.
Ma sokan érzik ezt így, még akkor is, ha a média erről mást közvetít. Az Orbán-kormány négy év alatt igen mostoha médiakörülmények között nagyon sokat tett azért, hogy a jobbközép irányultság és a nemzeti érzelmek nyíltan vállalhatók legyenek. Sajtóhisztéria ide, politikai bohózatok oda: mára Magyarországon megszűnt az intézményesített gondolkodás, egyetlen munkahelyen, egyetlen családon belül is két-háromféleképpen gondolkodnak az emberek jelenről, erkölcsről, politikáról. Kizárólag diktatúra hozhatja vissza a félelem éveit. (Ezért elhibázott a mai buldózerpolitika. Ahogy egy ókori bölcs mondta: nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a diktatúrába.)
Nézzünk Debreczeni interpretálásában egy régebbi példát, a kárpótlás ügyét. Orbán Viktor huszonnyolc évesen, a Fidesz-frakció vezetőjeként a következőket mondta: „A kárpótlási jegy kibocsátása nem fogja szélesíteni a magántulajdonosok körét. A kibocsátott kárpótlási jegyeket ugyanis a tőkével már ma is rendelkező réteg töredék áron fogja tömegesen fölvásárolni, ezért akik a kárpótlási jegy mellett érvelnek, valójában nem új magántulajdonosok megjelenését támogatják, hanem egy már tőkeerővel rendelkező réteget részesítenek állami támogatásban, és ezt a kiváló közgazdászokkal rendelkező pártok pontosan tudják.” Ez az 1991. február 11-én elmondott parlamenti felszólalás, hogy úgy mondjam, látnokinak bizonyult.
Debreczeni az Antall-kormány megalakulása után létrejött MDF–SZDSZ paktumról szólva idézi Orbán Viktort: „az SZDSZ egyetlen dolgot tartott fontosnak, mikor ezt a megállapodást kötötte… hogy kapjon egy olyan közjogi méltóságot, ami révén nem szorul ki teljesen a tényleges politikai hatalomból”. A szerző hozzáfűzi: „Amit Orbán ezenfelül mond – hogy ti. a földtulajdonról, a kárpótlásról, sőt a teljes privatizációról szóló törvényi szabályozást is bele kellett volna erőltetnie az SZDSZ-nek a kétharmados körbe –, azt aligha lehet komolyan venni.” Debreczeni itt politikusként minősít, ám íróként észre kellett volna vennie, hogy a taktikázással ezerszer megvádolt Orbán Viktor a hatalmi egyezkedés napra szóló taktikáján már akkor túllátott. S az SZDSZ-től számon kérte az ország egészét hosszú távon érintő kérdések kétharmados körben tartását. A kárpótlás, a privatizáció és a földtulajdon kérdése súlyosan ebbe a kérdéskörbe tartoztak. Hogy szinte lehetetlen lett volna keresztülvinni, mert hiszen éppen arról szólt a paktum, hogy csökkenjen a kétharmados kör nagysága? Ez igaz. Ám egy igazi politikus szemében a lehetetlen és a megkísérlendő közt nincs markáns különbség, mert számára a lehetséges határai a lehetetlen birodalmából is láthatók.
A mű komoly érdeme viszont, hogy többször is alkalmunk van az idézetek révén összevetni a fiatal Orbán Viktor megnyilvánulásait, döntéseit és számonkéréseit a későbbi miniszterelnök intézkedéseivel, megnyilvánulásaival. S rendre kiderül, hogy a lényeges kérdésekben nem volt ellentmondás a frakcióvezető és a későbbi miniszterelnök között. Kevés fontosabb dolog volt a polgári kormány elmúlt négy esztendejében, mint a földkérdés, a családi gazdaságok, a magyar vállalkozók előnyben részesítése. Amikor tehát az ifjú frakcióvezető a kárpótlásról szóló javaslatot ellenezte, akkor valójában nem csak a meglévő igazságtalanságok megerősítése ellen foglalt állást. Annak a megálmodott, erős polgári kormánynak a nevében szólt, amely nem engedi a rossz vágányon lévő privatizációt a kárpótlás ürügyén továbbgörgetni. Debreczeni értékelése itt is ellentmondásos: „A Fidesz ebben a kérdésben tipikusan a posztkommunista társadalmi érdekek szószólójaként tűnik föl a hagyományos polgári-paraszti érdekekkel szemben.” Ennek az értékelésnek mindössze egyetlen hibája van: hogy már 1991-ben is ennek pont az ellenkezőjéről volt szó. Debreczeni okos ember, ne gondoljuk, hogy ő ezt nem tudta. Pontosan tudja, hogy állítása nem igaz, ezért fogalmaz ilyen óvatosan: „szószólójaként tűnik föl” – vagyis nem a szószólója, csak annak „tűnik föl”. Miért ez az óvatosság? Mert szerzőnk Antallhoz kíván lojális lenni – de tudja, hogy Orbánnak lett igaza. Hiszen ma már tudjuk, hogy az MDF-kormány akaratától függetlenül (vagy inkább attól függetlenedve?) az egész kárpótlási folyamat elsősorban a posztkommunista érdekeknek kedvezett.
Orbán Viktor huszonnyolc évesen sem választotta le az elemzést a döntésről. Semmit nem a saját pillanatnyi helyzetétől függően értékelt, hanem éppen fordítva: az aktuális helyzet tartalmaitól és fölmérhető veszélyeitől függött minden elemzése, értékelése. Nem az idő szelídítette meg kemény mondatait az Antall-kormányról, hanem az állításaiban rejlő, azóta bebizonyosodott igazsághányad.
Kár, hogy Debreczeni gátlás nélkül átvette, és igen sokszor használja „a fiúk” kategóriát. A Heti hetes szintjére züllik ezzel. Négy éven át ez volt a varázsszó, „a fiúk” azt sugallta, hogy a kormányrúd nem az ő kezükbe való, hogy fiatalok és bohók, hogy felelőtlenek, hogy meggondolatlanok, hogy egy brancs. A gyűlölet szava volt ez „a fiúk”, mikor még ki sem hűlt jelentésében az SZDSZ-es atyáskodás. Aki ezt a „fiúk”-at használta, az azt közölte, hogy a felnőtt Kuncze, a felnőtt Horn, a felnőtt Szekeres, a felnőtt Bauer és a felnőtt Medgyessy mellett „ezek a fiúk” csak szórakoznak itt „az adófizetők pénzén”. Egy évtizeden belül ki fog derülni, hogy ebben a „fiúk” szóhasználatban politikailag kórosan retrográd nézetek lappangtak. Olyan visszataszító klisé lesz hamarosan, mint „a szocializmus ellensége”.
Az érzés, amely Debreczenit szerzőként eltöltötte – hogy legszívesebben második könyvet írt volna Antall Józsefről –, válhatott volna inspirációvá is. De nem vált azzá. Antall mérce maradt, örök mérce, és Deb