A hatszázadik utolsó figyelmeztetés

Az úton végig kell menni – hirdette a sokoldalú pékinas, Marosán György. Úgy tűnik, ez a mottója néhány magát jobboldaliként meghatározó politikusnak is, aki vas következetességgel szorította ki a parlamentből pártját. Eszmei fejlődésük egy szakaszában pedig rájönnek arra, hogy a demokráciára a legnagyobb veszélyt a Fidesz jelenti, majd ámokfutásukat a baloldal által bűneiktől feloldozva fejezik be. Ezt a pályát futotta be Giczy György irányításával a KDNP, amelyik a MIÉP-pel kötendő koalíció óhajtásától eljutott addig, hogy az MSZP-ben lássa megvalósulni az igazi keresztény értékeket. Ezen a sínen mozgott Torgyán József, aki mohóságában szétverte az FKGP-t, majd a koalícióból történő kiszorulása után „A Fidesz áldozata vagyok” című műsorával elérte a kisgazda szavazók jelentős részének távolmaradását a választások első fordulójától.
Most a MIÉP Csurka István vezetésével válaszúthoz érkezett. A parlamentből való kiszorulás után vált nyilvánvalóvá a politikai alakulat legnagyobb problémája, tudniillik a szervezet neve ellenére nem viselkedik valódi pártként. Hiszen a politikai pártok elsődleges célja, hogy programjukat – részesedve a kormányzati hatalomból és az ezzel járó felelősségből – megvalósítsák. S mivel Magyarországon valószínűtlen, hogy egy politikai erő egyedül szerezzen abszolút többséget az ország házában, ezért a pártoknak – elveik fenntartása mellett – készen kell állniuk koalíció(k) megkötésére is. A MIÉP vezetése azonban négyesztendős parlamenti működésük alatt képtelen volt arra, hogy annak minden következményével egyetemben megtegye ezt a döntő lépést. S megmaradt a magyar történelemben amúgy komoly hagyományokkal rendelkező – gondoljunk csak a népi írók mozgalmára – radikális társadalmi és politikai kritikát gyakorló értelmiségi szervezetnek. E mozgalmi jelleg következtében a MIÉP mindmáig megtehetette, hogy ne foglalkozzon követeléseinek megvalósíthatóságával, s – szintén nem példátlanul múltunkban – teljességgel mellőzze megnyilvánulásai és programja kapcsán a külpolitikai realitások figyelembevételét (lásd a dualizmus idején az ún. függetlenségi ellenzék tevékenységét). E létfelfogásból fakadt például a MIÉP 2002-es kampányának visszaszerezni jelszava is, ahol nem határozták meg mit, milyen eszközökkel, s milyen ütemezésben kívánnak újra birtokukba venni. Ráadásul „kiváló” volt a szlogen időzítése, akkor előállni egy ilyen javaslattal, amikor a polgári kormány vért izzadva próbálta meg nyugati partnereivel megértetni és elfogadtatni a kedvezménytörvényt. E „jól” megválasztott jelszóval minden oldalon nagyszerű érveket szolgáltatott a törvény ellenzőinek. A későbbi korrekció – amikor Csurka István a választási kampányban értelmezhetetlen százéves távlatokról beszélt – is egyértelműen jelezte: a „párt” politika felfogása mozgalmi szinten rekedt meg. A MIÉP mindmáig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy a diplomáciában nem az elvont politikai igazság dönt, hanem az, hogy ki tudja akaratát keresztül vinni. Trianonnak éppen úgy, mint a jaltai rendezésnek alig volt köze az igazsághoz, annál több a hatalmi reálitásokhoz. Részben itt találhatók a pártvezetés állandó állásfoglalás-kényszerének gyökerei olyan, a magyar politika hatókörén kivül eső ügyekben, mint a Közel-Kelet összetett kérdései.
A MIÉP fenti bizonytalanságából is fakad, hogy mindmáig képtelen volt eldönteni, milyen viszonyt alakítson ki a legnagyobb jobbközép párttal, a Fidesszel. A tékozló fiú megtérése feletti öröm mellett mindmáig meghatározó a bizalmatlanság: valóban konzervatív párttá vált-e a Fidesz? Vagy miként az összesküvés-elméletek hívei tudni vélik, a liberálisok utasítását hajtotta végre, hogy fellépésével zavart keltsen, megossza és gyengítse a nemzeti oldalt. Ezért érkeztek a MIÉP-től olyannyira ellentmondó üzenetek a 2002-es választási kampányban, mint például az elhíresült ajánlat, a száz képviselőjelölt visszaléptetése a második forduló előtt. A pártvezetés hibás helyzetértékeléséhez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy komolyan vették azokat a főként külföldi fogyasztásra gyártott elemzéseket, amelyek a MIÉP jelentős előretörését vizionálták. 2002-re azonban Csurka István mozgalma végleg elveszítette koalícióképességét, azaz függetlenül a választás eredményétől, a kormányba történő bevonásuk a kül- és belpolitikában alig jóvátehető károkat okozott volna. Itt megint csak hibás a MIÉP gyakori hivatkozása a külföldi párhuzamokra, hiszen ha Magyarország rendelkezik akkora olajkinccsel, mint Szaúd-Arábia, akkor majd nekünk is elnéznek olyan allűröket, mint napjainkban a rijadi rezsimnek.
A végeredmény szempontjából majdnem mindegy, hogy a MIÉP-ről kialakult kép menynyiben felel meg a realitásnak, mert a vezetés nem tett meg mindent, hogy a részben mesterségesen keltett félreértéseket eloszlassa, hagyta magát provokálni, s az ellenfelek által állított összes létező csapdába belesétált. Ezt a koalícióképtelenséget vették észre áprilisban sokan, s levonták a következtetést, miszerint a MIÉP-re adott szavazatok a gyakorlatban a jobboldal számára elvesznek és áttételesen a baloldalt erősítik. Hiszen a magában álló mozgalom gyakorlati politikai hatása minimális, javaslatait – függetlenül azok minőségétől – képtelen megvalósítani. Ez volt a MIÉP gyenge szereplésének egyik meghatározó oka, a másik az a felismerés, miszerint a választások igazi tétje, hogy marad a polgári kormány, vagy visszajön a már 1994 és1998 között megtapasztalt MSZP–SZDSZ-koalíció. S amitől sokan tartottak, az bekövetkezett, a MIÉP által a politikai senkiföldjére terelt 4,3 százaléknyi szavazat nagyban hozzájárult a kormányváltáshoz.
A jelen helyzetben a MIÉP előtt két lehetőség kínálkozik, ha 2006-ra koalícióképes parlamenti párttá kíván válni. A magyar politikai palettán van helye egy alkotmányos nemzeti radikális pártnak, elég ha az ország katasztrofális demográfiai helyzetére és ennek következményeire gondolunk. Ehhez azonban a pártnak vezetésében, programjában és retorikájában is radikálisan meg kellene újulnia. A másik lehetőség – s a MIÉP legutóbbi megnyilvánulásai erre utalnak – a jelenlegi, a jéghegyet megcélzó kurzus folytatása. Ez a nagygyűlések verbális ökölrázásában kimerülő „politika” – miként a legutóbbi augusztus 20-i szónoklat gyöngyszemei – csak arra alkalmas, hogy lejárassa az egész nemzeti oldalt, ünnepeinkkel egyetemben. S a valódi politikai cselekvés helyett a „jól beolvasott nekik” kellemes érzését adja meg azoknak, akiket ez is kielégít. Nem véletlen, hogy baloldali média minden alkalommal lázas izgalommal várja Csurka István újabb és újabb aranyköpéseit, amelyekkel azután hónapokig ismét igazolhatják antifasiszta missziós lendületüket.
A teljes tanácstalanság jeleként értékelhető a legújabb, az ország EU-csatlakozásával kapcsolatos aláírás-gyűjtési kezdeményezés is, amellyel a jelenlegi koalíciót kívánják megdönteni. A kezdeményezés logikai ellentmondásossága nyilvánvaló, hiszen ha a balliberális oldal képes volt ellenzékből a választási eredményeket manipulálni, akkor meg sem kottyan nekik ugyanez hatalmi pozícióból. Ráadásul életveszélyes az az önáltatás, miszerint, ha egy szervezetnek nem vagyunk a tagjai, akkor annak döntései nem vonatkoznak ránk. A magyarországi baloldal és a MIÉP kölcsönhatásának megértéséhez érdemes egy franciaországi példát idézni. 1983-ig Le Pen Nemzeti Frontja szinte teljes sajtókaranténban volt, ekkor Mitterrand javaslatára a baloldali média „felfedezte” őket. E lépés célja ugyanaz volt, mint az ebben az esztendőben végrehajtott választójogi törvénymódosítás. Megosztani a jobboldali választókat, kétfrontos harcra kényszeríteni a jobbközép pártokat, s a fasiszta veszély jelszavával egységesíteni a felaprózott baloldalt. A terv hosszú ideig működött, hiszen a Nemzeti Front az 1997-es választásokon mind az 50 körzetben, ahol bejutott a második fordulóba, elegendő voksot vont el a jobbközép jelöltektől, és ezzel mindenütt biztosította a szocialisták győzelmét. Nem véletlen, hogy a mostani jobboldali győzelem után a Raffarin-kormány egyik első intézkedése a választójogi törvény módosítása lesz.
Kérdés, hogy a MIÉP mostani vezetői képesek-e szembenézni eddigi működésük „eredményeivel” és végiggondolni Csurka István főpolgármester-jelöltségének valódi következményeit. Ami nyilvánvalóan nem lesz könnyű, hiszen a mozgalom irányítóiban elegyedik az egyéni hatalmi ambíció a magabiztosságot adó küldetéstudattal. Ugyanakkor ez a szembenézés elkerülhetetlen lesz, ha nem kívánnak az egyedül üdvözítő igazság birtokában lévő, de a teljes jelentéktelenségbe süllyedt politikai szektává zsugorodni. Amelyik ugyan politikaalakító tényezőnek szeretné hinni magát, de megnyilvánulásaival valójában csak ürügyet szolgáltat a polgári oldal elleni keresztes hadjárathoz.

A szerző történész