A nem létező Hollandia

Az a javaslat meg teljesen képtelenség, hogy legyen két közszolgálati televízió, egy úgymond baloldali-szocialista és egy nemzeti-polgári közszolgálati televízió. A világon nincs ilyen.” Kovács László MSZP-vezető és külügyminiszter nagyon örült a Népszabadságban annak, hogy a hatvanas években az olasz munkások zavargással adták jelét elégedetlenségüknek a „kapitalizmus” ellen. Autók és épületek égtek. Csak a kommunizmus összeomlása és a moszkvai archívumok részleges megnyitása után tudtuk meg, hogy a Kreml milyen mértékben irányította az olasz kommunistákat, akik az elégedetlenségi mozgalmat szították. Mindegy. Régi történet. Annyiban azért fontos, hogy akkor, a munkáselégedetlenség hatására, a Radio Audizioni Italiát (RAI), az olasz közszolgálati adókat pártok szerint osztották fel. A RAIUNO, az 1-es csatorna a kereszténydemokratáké, a RAIDUE, a 2-es a szocialistáké, a RAITRE, a hármas a kommunistáké lett. Mert a köz így akarta. Mert a közszolgálatnak a köz szolgálatában kell állnia. Mert ha a „köz” úgy érzi, szava nem hallatszik, akkor azt úgy kell szolgálni, hogy a „köz” elégedett legyen.

Kettévágott hírszerkesztőség, párhuzamos híradók

Azóta sok víz lefolyt a Teverén. A RAI új elnöke, Antonio Baldassare amerikanizálni akarja a hálózatot és saját magát pártkötődés nélküli embernek nevezte. Hogy őt a neofasiszta Nemzeti Szövetség, az Alleanza Nazionale javasolta posztjára, mellékes. Mellékes az is, hogy e szövetség blokkolta Berlusconi saját jelöltjét, Carlo Rossellit, a Panorama magazin vezetőjét a posztra.
A RAIUNO vezetője a Hajrá Olaszország!, a Forza Italia korábbi parlamenti képviselője, Fabrizio Del Noce. A Tg1 hírszerkesztőségének vezetője szintén korábbi „forzista”, Clemente Mimun. A RAIDUE élén a „populista” Északi Liga tagja, Antonio Marano áll. Még szerencse, hogy a Tg2 hírszerkesztőségének élére Mauro Mazza, a neofasiszta egyetemi tanár került. Miután a baloldal sem maradhat ki az osztozkodásból, Paolo Ruffini, a Rutelli-féle Margherita párt tagja vette a kezébe a RAITRE-t. Hírigazgatója Antonio Di Bella lett, az ismert balos újságíró, aki a Tg3 vezetője volt éveken át. Persze ez sem egészen igaz, mert nagy hirtelen a hírszerkesztőséget kettévágták és egy külön részleg a jobboldali kereszténydemokrata Angela Buttiglione irányítása alá került. Mint annak idején nálunk. Mármint Nahlik tévéelnöksége idején. Amikor két, párhuzamos híradó működött, a balliberális sajtó hatalmas ovációja mellett és Bánó András irányítása alatt. Akiről – szakmai halottakról jót vagy semmit – talán ne essék túl sok szó.
Voltak, persze, akiknek nem tetszett az ilyen felosztás. Akik – hogy a balliberálisaink új fordulatával éljünk – az „utcai politizáláshoz” fordultak. Például Nanni Morretti filmes vezetésével ömlöttek az utcára. Majd Morretti Carlo Azeglio Ciampi olasz köztársasági elnökhöz fordult, hogy az elnök gyakoroljon nyomást Berlusconira.

Ahány modell, annyi közszolgálat

Umberto Eco, az ismert „antifasiszta” író pedig azt javasolta, hogy az olaszok bojkottáljanak minden olyan terméket, amelyet a jobboldali Berlusconi miniszter hirdet a Mediaset állomásain.
Elnökök, amikor tiltakozni kérik őket. Mint annak idején az szt-tiszti múltját illetően átvilágítatlan és a maga átvilágítását nem kérő Gönz Árpád, aki annak idején Európához esdekelt a magyar sajtószabadság megmentéséért. Míg ma, amikor az ellenzék hangja valóban szinte hallhatatlan, Mádl köztársasági elnök csöndben van.
Olaszországban persze mindez szabad, hiszen az Európai Unió, megszégyenítve a csatlakozókat, kettős szabályzattal játszik. Egyik szabályzat a tagokra, a másik a tagjelöltekre érvényes. Mint az a súlyemelőklub, amelynek újonnan csatlakozói csak félkarral szakíthatnak. Magyarországon mindaz tilos, ami a jobbközépnek hangot ad. Nem kevesebb, mint 12 cikk jelent meg a nyugat-európai sajtóban nem is olyan régen Bolgár György közös megegyezéssel történt, pénzes távozásáról a Magyar Rádiótól. Most egy darab sem arról, hogy százezer ember a sajtószabadság megfojtása ellen tiltakozott. Bolgár György fontosabb, mint százezer magyar. Köszönjük, külföldi tudósító barátaink. Értjük. És soha, soha nem felejtjük el. Az EU-csatlakozáshoz való népszavazáskor sem.
Kovács László bármit hazudhat. Már megszoktuk. Mint nemrégiben, a brutálisan szétvert július 4-i tüntetés után, amikor azt találta mondani, az 1990-es taxisblokád alatt is elcsattantak rendőrpofonok. Nem csattantak. Nem baj. Majd a „független” újságírók, köztük az augusztus 20-án kitüntetettek, megírják: Kovácsnak igaza van.
A „világon sehol” nem osztják meg a közszolgálatot politikai törésvonalak mentén, mondta Kovács. A „független” újságírók nálunk persze bármit megírnak és megindokolnak, amit pénzelőik elvárnak tőlük. Modelleket sorolnak majd fel. Mintha a közszolgálatnak csak egyetlen modellje lenne. Nem. Annyi van, ahány közszolgálat. Mert a közszolgálat nem „modell” szerint alakul, hanem a közjó kiszolgálása céljából. Németországban a közszolgálat alapja a tartományok és a politikai csoportok ereje. Franciaországban egy nemzeti rendszer, amely a párizsi kormányhoz kapcsolódik. Az Egyesült Királyságban pedig egy engedélyes rendszer, amely független a kormánytól. És ha valamelyik modell az idő folyamán korrekcióra szorul, kiigazítják. A közjó érdekében.
Hollandiában egy olyan közszolgálat működik, amelyet arányosan osztanak fel a különféle politikai, vallási és egyéb társadalmi csoportok között. Mindazok között, akiknek érdekük fűződik a 16 milliós ország jólétének fenntartásához. Ugyanis a közszolgálat – eltérően a Medgyessy által vizionált és jórészt már megvalósított „állami” irányítású közszolgálati rendszertől – a vélemények és információk sokszínűséget biztosítja, és lényeges szerepet játszik a nyilvánosság azon jogában, hogy az ismeretek birtokába jusson. Mint ahogyan azt az ENSZ polgári és politikai jogokról szóló nemzetközi egyezményének 19. cikkelye előírja, amely kötelezi az államot, hogy pozitív lépéseket tegyen olyan környezet kialakítása érdekében, amelyben a plurális média működhet. A magyar államot is, mert az is aláírója az egyezménynek.

Politikailag megosztott állami csatornák

De vissza a holland közszolgálathoz, amely Kovács László szerint szintén nem létezik. A lakosságot öt frekvencián sugárzó rádió és három csatornán adó televízió látja el információval. A 75 éves múltra visszatekintő holland közszolgálati média hűen tükrözi az ország sokszínű összetételét.
A holland televízió három sávon ad (Nederland 1, 2 és 3) több mint 18 különböző kis adó műsorával. A képernyő jobb felső sarkában az adott közszolgálati televíziós csatorna jele látható (NED 1, NED 2, NED 3), míg a bal oldalon az adott műsort sugárzó „kis” televízió logója. Így mindenki tisztában van vele, hogy melyik csoportot képviselő programot lát. Külön adójuk van a népesebb egyházaknak, de van ökumenikus adó is. Van adója a humanitárius szervezeteknek, a 12 éven aluli gyermekeknek, de a huszonéveseknek is. Van politikától független, szórakoztató és informatív adás, de van vastagon politikai adó is.
Így a progresszív liberálisoké a VPRO, a szociáldemokratáké a VARA, amely 1925-ben indult útjára, mint rádióadó (Vereeniging Arbeiders Radio Amateurs). A „vörös oldal” 1951-ben kezdte meg a tévéadását. Az adó mai közönségének nagy része a PvdA (Munkapárt) szavazótáborából kerül ki. A műsorkészítést a szocializmusból eredeztetett elvek inspirálják, vagyis önmeghatározásuk szerint, a szociáldemokrácia és a humanizmus. Mások nézetei irányában tiszteletet és türelmet tanúsít (melyből kiderül, hogy nem magyarországi balliberálisok adója). De ugyanez az alapelv vonatkozik a progresszív liberálisokra is – megváltoztatva a megváltoztatandót.
Ha a köz ezt kívánja, nálunk is elképzelhető hasonló felosztás. Mivel nálunk minden olyan újságíró, aki nem vallja nyíltan a polgári értékeket, „függetlennek” tekinti magát, a jobboldal azt is elfogadhatná, ha ők jelöletlen műsorokat készítenének. Róluk úgyis mindenki tudja, hogy kiknek dolgoznak. És kiknek hazudnak.