A magyar társadalom mindenkori állapota pontosan kirajzolódik abból a könyvből, amelyet – mai nevén – a Cházár András Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Diákotthon, Gyermekotthon és Pedagógiai Szakszolgálat adott ki a kétszázadik évfordulóra. Elgondolkodtató olvasmány. A száz évvel ezelőtti jubileum megmozgatta az egész országot, öt év alatt kilenc hasonló intézmény nyitotta meg kapuit. Még tanulságosabb a váci alapítás története. Cházár András, a sikeres rozsnyói ügyvéd, miután megözvegyült, súlyos letargiába esett. Fia házitanítója, Magda Pál rábeszélte, hogy búfelejtés céljából utazzanak Bécsbe, ahol a siketnémák iskoláját is felkereshetik. „Bétsnek minden ritkaságát semmissé tette előttem a siketnémáknak oskolája” – írta Cházár András nagy elragadtatással 1799-ben a Magyar Kurírban, és bibliai idézetekkel megtűzdelt felhívásával adakozásra szólította fel az országot hasonló iskola megnyitásáért. Ezer forinttal ő maga nyitotta meg az adományívet.
A XVIII–XIX. század fordulójának Magyarországán aki tudott, segített. Például a Jászság és Kunság – így szerepel a lajstromban – 411 forintot adott, II. Ferenc császár 5000-t, „némelly budai czéhek” 269 forintot, Zombor városa pedig 22 072 forintot. Számtalan hozzájáruló szabadkozott csekélyebb adománya miatt, így Kecskemét is: „nagyobb summával szívesen segítenénk, hogy ha lakostársaink szerencsétlenül ki ütött két rendbéli rettenetes tűz által felette meg nem károsíttattak volna javaikban”. Hrabowszky György evangélikus tiszteletes például úgy állt az ügy mellé, hogy egy kézzel írott kiadványt árusított Bécsben az ott lakó magyaroknak, amelyben leírja, milyen munkát végez majd a siketek iskolája. Retek Mihály karácsonyfalvi molnár pedig házasságkötése alkalmából adott 2 forintot és 16 krajcárt. Cházár András saját rozsnyói házát ajánlotta fel az iskolának; végül a Magyar Királyi Helytartótanács Vácot jelölte ki helyszínül, és az angolkisasszonyok épületét utalta ki az intézménynek, amely egészen az 1948-as államosításig alapítványi iskolaként működött. Orvosi javaslat alapján a megyék és a működtető alapítványok delegáltjait lehetett ide felvenni. Egy nyolcgyermekes édesanya azzal a kéréssel fordult a tekintetes vármegyéhez, hogy három siket gyermeke közül legalább Andris felvételét támogassa, hiszen ha tanulhatna, „az Emberi Társaságnak nagy Szomorúságára nem válna”. Más szülő mindent hajlandó volt kifizetni, csak segítsenek gyermekének.
Az első tanárok igazi úttörő munkát végeztek, hiszen minden tapasztalat híján kezdték munkájukat, a bécsi intézmény is csak tízévnyi tapasztalatával segíthetett. Az első igazgatók – Simon Antal, Schwarczer Antal és Nagy Lipót – azonban elkötelezett, önfeláldozó munkát végző tudósemberek voltak, akik a siketoktatás két alapelvét tartották szem előtt: kiszabadítani a személyiséget és a rejtve maradt képességeket a csend fogságából, világban való jártasságot és szakmát adni a siketeknek, amely képessé teszi őket az önálló életvitelre. A szintén siketnéma Fáy Károly, aki a bécsi intézetben tanult, majd az új iskola rajztanára lett, ezt a jelmondatot választotta: „Féld Istent, igazságosan cselekedj, és ne szégyellj senkit!” A XIX–XX. század fordulóján a magyar társadalom a vakoknak gyönyörűséges dísztermet adományozott, a siketeknek pedig légiesen könnyű, szecessziós épületszárnyat emelt, hozzá illő díszparkkal.
Ha az ember Vác főteréről belép az intézetbe, a vastag, évszázados falak, alacsony boltívek között szinte látja a szülőket, akik hetekig rázkódtak szekéren, hozták a három rend fehérneműt és egy rend felsőruhát – amelyet kéthetente mosattak –, a tekintetes vármegye leveleit, illetve szerencsétlen gyermeküket, aki az ő szavukat sem értette. Talán a régi igazgatók szelleme maradt itt. Az egykori kápolnában, amely ma múzeum, egymás mellett lóg az arcképük. Van közöttük aggodalmasan elszánt, komoly, pocakos tudós és nevető szemű bajuszos, amilyen csak a kiegyezés utáni időkben termett.
A mai igazgató, Mikesy György, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének elnöke, gödi önkormányzati képviselő méltó utódjuk. Tízgyermekes családból származik, genetikai oka van annak, hogy nem hall. Azt mondja, sokat köszönhet szüleinek, akik korán felfigyeltek arra, hogy valami nincs rendjén vele. Miután kiderült, mi a baja, pontosan úgy bántak vele, mint többi gyermekükkel: beszéltek hozzá, engedték egyedül közlekedni. Hogy elődei nemhiába halmoztak föl annyi tudást és tapasztalatot, azt az igazgató példája is igazolja. A szurdo (siketekkel foglalkozó)-pedagógia olyan fejlett ma már, hogy Mikesy György képes volt – persze hatalmas akaraterejének köszönhetően is – úgy megtanulni beszélni, hogy a vele való kommunikáció semmiféle gondot nem jelent. Ha – kicsit félve – erről kérdezem, a világ legtermészetesebb módján szól az idáig vezető útról, amelyet kudarcok és keserűségek kísértek, és amelyhez nagyon mély hit kellett. Mikesy a pesti piarista gimnáziumban érettségizett. Ebben a híresen erős iskolában ugyanazt várták el tőle, amit a többiektől. Azt meséli, akkoriban rengeteget olvasott, és egyszer csak rádöbbent, hogy a nagy regények hőseinek milyen rengeteg gondjuk van – pedig nem is siketek. Erősnek kezdte érezni magát.
Azt gondolnánk, hallás nélkül könnyebb boldogulni, mint mondjuk vakon, pedig ennek az ellenkezője igaz. A gyógypedagógia azért a siketséget tartja a legnagyobb fogyatékosságnak, mert gondolkodni csak szavak segítségével lehet. Amit nem lehet megmutatni, azt borzasztóan nehéz megértenie egy siket embernek. Mikesy György ezt az akadályt is sikeresen vette. Elvégezte a katolikus teológiát, valamint a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közoktatás-vezető szakát, de előbb még a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát, ahol szurdo- és oligofrénpedagógusi képesítést szerzett, és nem mellékesen társat is, ugyanis itt ismerte meg feleségét. Három gyermeket nevelnek. A genetikusok ellenkező értelmű jóslata ellenére kettőjük hallása sérült.
– Vigasztaltam a feleségemet – mondja az igazgató –, hogy mi legalább tudunk neki segíteni. Magyarországon minden újszülöttön elvégzik a kötelező fülbecsörgetést, amelyet vagy hall a gyerek, vagy a mozdulatra kapja oda a fejét. A felismerést nehezíti, hogy egy ideig az a kisbaba is gőgicsél, aki teljes csöndben él.
Az intézet a fejlesztést minden rosszul halló kisgyermek számára elérhetővé kívánja tenni. Ezt szolgálja az utazó tanári és pedagógiai szakszolgálat. Minden siket embernek van valamiféle hallásmaradványa, és ha ezt hallókészülékkel elég korán ingerlik, a fül érzékenysége javulhat. A hallásjavítás mellett a másik nehézség, amellyel az itt dolgozó pedagógusoknak meg kell küzdeniük, az intézetből kikerülő fiatalok jövőjének biztosítása. Arra, hogy az itt végzettek szakmát szerezzenek, már 1802-ben nagy súlyt helyeztek az alapító atyák. Akkoriban például drágakőcsiszolást, asztalosságot és varrást oktattak. Ez utóbbiakat ma is tanítják, és könyvkötéssel bővült a szakképzés. Csakhogy a frissen végzettek nemigen találnak munkát, mert kevés cégnél hajlandók kínlódni nehezen kommunikáló munkással. Inkább többet fizetnek az államnak, mint hogy fogyatékost alkalmazzanak. De a tanárok sem adják fel egykönynyen: tavaszonként addig járják gyerekeikkel a munkahelyeket, míg munkát nem találnak nekik.
Furcsa hely ez az intézet. Folyton Németh László jár a fejemben, aki a Gyászban ezt írja: „Ha Isten valamit elvesz, és ad helyette mást, nem mondhatjuk, hogy az sem kell.” Az egyik kis elsős, akire évek óta rá sem néztek a szülei, büszkén mutatja takarosan betakargatott babáját. A tanító nénitől kapta. Lali vigyorogva jelzi: neki a legrondább a füzete, s boldogan formálja szájával azt a szót, hogy szamárfül, miközben hatalmas fekete szemével szeretettel néz a tanító nénire. Pedig nem is hallhatta, hogy azt mondta nekem Zsuzsa néni: vissza is él vele a kis büdös, hogy nem lehet rá haragudni. Az igazgató úr pedig arról mesél, hogy egy közeli faluban, Pencen vettek kertes házat, ott laknak majd az állami gondoskodásban élők, hogy megtanuljanak családban élni, és elsajátítsák az önálló életvitelt. Ő úgy látja, a szülők kétféleképpen reagálnak fogyatékos gyermekükre: vagy túlféltik, vagy eltaszítják őket.
De a szavak értelmét csak akkor fogom fel, amikor elmegyünk az óvodába, és kicsi kezek húznak le, pici karok fonnak át. Pedig tele van a szoba felnőttekkel, dajkával, gyógypedagógusokkal, óvónőkkel, akik mind foglalkoznak valakivel. Egyikük fiúcskát ringat lassan egy hatalmas labdán. A kisfiú behunyja a szemét, és egész testével átadja magát a ringásnak. Négyéves, soha nem volt édesanyja, aki a karjába vette volna. A dadus ölében szőke királykisasszony, aki senki kedvéért nem száll le erről a trónusról. Azért van hallókészüléke, mert a szülei nem vitték orvoshoz a genynyes fülével… A gyermekek többsége hazamegy hét végén, igaz, ez csak a hetvenes évek óta van így.
Szerencsére egyre kevesebb a siket gyermek: egyrészt mert csökken a születések száma, másrészt mivel az orvostudomány mind többükön tud segíteni. Azokat, akik úgynevezett cochlearis implantáció segítségével kapják vissza a hangokat, szakembereknek kell megtanítaniuk zajos életünkre. Az intézetnek lehetősége van óvodájában hallássérült óvodások mellé értelmi fogyatékos gyermekeket is befogadni és speciális szakiskolát újabb szakképzéssel bőviteni. A Siketnémák Királyi Intézetéhez kapcsoltan nyílt meg a Gyógypedagógiai Tanárképző Vácon 1900 szeptemberében, ami érthető, hiszen száz év alatt hatalmas tudás és tapasztalat gyűlt össze.
Vác már az első igazgató, Simon Antal idején túlszárnyalta a bécsi testvérintézményt, és kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel bár, de elismertsége a mai napig töretlen. Az előző századfordulón előbb tanfolyamokat indítottak Vácon a különböző gyógypedagógiai szakterületeken oktatóknak, végül Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter döntött arról, hogy a „siketnémák, vakok, képezhető hülyék, gyengeelméjűek és gyenge tehetségűek, dadogók és hebegők” oktatóinak képzése egységes gyógypedagógiai tanítóképzőben valósuljon meg. 1904-ben elvált ugyan a két intézmény, de a magyar gyógypedagógia világhíre a mai napig sokat köszönhet Vácnak.
Az iskola második száz évében fokozatosan előtérbe került a nagyot hallók hangos beszédre való oktatása. Volt olyan igazgató, aki ennek érdekében tiltotta a jelbeszédet, viszont minden rábízott gyermekkel külön-külön elbeszélgetett. A hallókészülékek fejlődésével a szurdopedagógusoknak egyre több lehetőségük nyílt arra, hogy a hallásmaradványt felhasználva megtanítsák a hangos beszédet.
Misik Lászlóné, a másodikos előkészítősök (ez felel meg a normál iskola első osztályának) osztályfőnöke átkísér az „új”, szecessziós épületbe, hogy egyéni anyanyelvi órát mutasson, amely valójában hangosbeszéd-oktatás. A kisfiú, aki képről sajátítja el a cs hang ejtését, és kezével fogja gégéjét, hogy érezze a rezgést, minden hangért küzd. Ökölbe szorítja kezét, és minden cs hangnál húzza maga felé. Aztán büszkén ránk vigyorog, mire mind a négyünkből kipukkad a nevetés. Szilveszter igazi elsős, elöl nincs foga.
A váci állomáson rájövök, mit veszítünk mi, hallók a nagy zajban.
Ezer közül is megismerem azokat a szülőket, akik siket gyereket visznek haza. Nem kommunikálnak jelekkel, nem is beszélgetnek. Ahogy Magda Pál írta: „a néma beszélőt szemekkel hallják”. Azzal az összekapcsolódó, feszült figyelemmel, amelyet mi az első szavunkkal örökre elvesztünk.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
