Talán a szokottnál is termékenyebb volt az ön számára a 2002. esztendő: öt könyve jelent meg, s öt filmje került adásba. Sikeres évnek tartja az ideit?
– Borzalmasnak. A nyár elején, három nappal negyvenedik születésnapom előtt meghalt az anyám – ehhez képest minden más történés jelentéktelen. Nem zuhantam apátiába; de talán a felfokozott aktivitás is gyászmunka. Tény, hogy sok minden napvilágot látott.
– Ezek közül talán legfontosabb az összegyűjtött versek kötete, a szokatlan XL címmel, amely nemcsak életkorára, hanem a könyv méreteire is utal. A költők ötven- vagy hatvanéves korukra szoktak ilyesfajta összegzésbe fogni – ennyire felgyorsult volna az idő?
– Eszemben sincs „gyorsabban”, rövidebb futamidővel élni. A gyűjteményes kötetnek inkább lélektani és technikai okai vannak: egyrészt úgy lehet a régi dolgokon túllépni, ha lezárja őket az ember, másrészt már barátaimnak sem igen tudtam adni régebbi könyveimből. Ebben a kaotikus, kulturális szabadversenyes világban egy tőkeszegény alkotónak amúgy sincs módja megtervezni pályáját: legalább ilyen kivételes alkalmakkor lehetősége van „újrarendezni” az életművét. A Széphalom Könyvműhely jóvoltából most élhettem e ritka lehetőséggel.
– Korosztályából az elsők között fordult vissza a klasszikus formákhoz: anyanyelve a hexameter vagy a haiku csakúgy, mint a jó öreg szonett. Az XL-ben nemcsak a Szonettek könyve, hanem a bravúros Szonettregény is helyet kapott. Mi végre ez a „korszerűtlen” formakultusz?
– A formák segíthetnek élni és túlélni, de nem oldanak meg semmit. A Szonettregény (kissé leegyszerűsítve: szonettkoszorúkból álló szonettkoszorú) bravúrforma ugyan, de némi fanatizmussal bármelyik mesterember előállíthatja. Ha nem sikerült volna „beleírnom” magam, reményeimmel és indulataimmal együtt, szót sem érdemelne.
– Ugyanakkor tárgyiasságot is érzek verseiben. Vonzódik a történetmondás, a prózavers iránt is…
– Az ember nem egyféle, mint a gyorséttermi hamburger. A lelki történetként is felfogható óriásmondatoknak például gazdag hagyományuk van a magyar irodalomban is, a prédikátor íróktól egészen Oravecz Imréig. A tárgyiasságot pedig szívesebben mondanám esetenként tárgyilagosságnak. Persze ez sem mindig igaz: olykor csak a zeneiség számít – úgy is mint filozófia –, akár Weöres Sándornál.
– Mindent összevéve már húsz kötete látott napvilágot…
– De ebből csak hét a verses. Van közöttük interjúkötet, esszékönyv, publicisztikai válogatás is. Az idén kiadtunk egy „városkönyvet” barátaimmal A mi Budapestünk címmel, amelynek folytatása A mi Pest megyénk. Ennek riportjait a Magyar Nemzet olvasói éppúgy ismerhetik, mint a könyvvé formálódott Polgári kaszinó darabjait, amelyek az Osszián néven írott Kétezer leütés sorozatát követték. Kicsi, de kedves kiadvány a Haiku-naptár, amelyet a szófiai Sztigmati kiadó jelentetett meg ékes cirill betűkkel, Szvetla Kjoszeva remek fordításában. Említést érdemel továbbá a hatvanéves Schmitt Pállal készült életútinterjú A csapatember címmel.
– Hogy jönnek a „grafomániához” a filmek?
– A dokumentumfilm látszólag más formanyelv, de egyazon valóságból táplálkozik. Számomra kései felfedezés: lelkesen tanulom a fogásait. Az idén módom nyílt filmet készíteni Ybl Miklós pazar életművéről, uniós gazdasági csodák nyomába eredni Lombardiában és Írországban, de forgattam a bolgár–magyar kulturális kapcsolatokról is. Egy tavalyi filmem (szülővárosom, Ózd békebeli munkáskolóniáiról) novemberben az ostravai Techné filmfesztiválra is meghívást kapott.
– Akkor talán mégsem volt olyan borzalmas ez az év…
– Ha a politikai és magánéleti lidércnyomásoktól eltekintünk, talán tényleg árnyalható ez a jelző. Elvégre remek kis családom van, s Európa sem került tőlünk messzebb. Feljutottunk a világ tetejére, földrajzi és irodalmi értelemben egyaránt. Lehet ezt még fokozni?
origo.hu
"Ez a hely a hazám" - mutatjuk az év egyik legszebb magyar dalát! - videó
