Az elhalt lakosság helyére Károlyi Ferenc gróf – Geduly Henrik történetíró szavaival – tót ajkú, de magyar lelkű telepeseket hozott Szarvasról, majd később Gömör, Zólyom és Hont megyékből. E szorgalmas szlovákok – vagy ahogyan ma már mindenki ismeri őket: tirpákok – parasztpolgári életformájából születtek meg a bokortanyák. Először ugyanis csak nyáron, a mezőgazdasági munkák dandárja idején éltek kint, a telet pedig városi házaikban töltötték. Majd egy részük véglegesen megtelepedett a Nyíregyházához oly közeli, azonban gyökeresen más életmódot jelentő tanyavilágban.
1947-ben a lakosságcserének nevezett tisztogatás megbolygatta ezt a nehéz munka ellenére is idillinek mondható nyugalmat. Némely családoknak mindent maguk mögött hagyva a Felvidékre kellett távozniuk, de onnan is jöttek a Nyíregyháza környéki tirpákok közé. Így érkezett Vajdabokorba a Mészáros família is a Galánta környéki Taksonyfáról. Mészáros Ferencné Román Mária közel van már a nyolcvanhoz, de neki még most is fáj a kitelepítés emléke.
– Siralom volt az, amikor megkaptuk a papírt – mondja – ott kellett a szép házat hagyni, itt meg kaptunk egy nádfedeles, rossz viskót. Emlékszem, anyámmal egész sokáig naponta vártuk, hogy mikor mehetünk haza, Taksonyfára. Ott vasárnap délután, ha kiültünk a ház elé, jöttek-mentek az ismerősök, beszélgettünk. Itt meg, ha kiültünk, csak néztük a szántóföldet, és nem jött erre senki. Az nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nem néztek ránk, nem törődtek velünk: jó népek ezek, mindig kérdezték, nincs-e valamire szükségünk. De azért mégis évtizedekbe telt, amíg el tudtam fogadni, hogy itt vagyok otthon.
A keserű szavak hallatán akár azt is gondolhatnánk, hogy a taksonyfalvai fiatalaszszony ugyancsak ráért búslakodni. Pedig sok ideje nemigen lehetett rá, hiszen tizenhárom gyereket szült; tizenegy fel is nőtt. Kettő azért halt meg, mert a „bokorban” orvos, elemi alapellátás nem volt, és úgy tűnik, már nem is lesz ebben a világban.
– Az ötvenes évek elején, amikor a kisfiam lázas beteg lett, a karomra vettem, és bevittem az orvoshoz Nyíregyházára. Gyalog mentünk, a másik meg kapaszkodott a szoknyámba. Az orvos mondta, hogy ma nincs penicillin – tüdőgyulladása volt a gyereknek –, jöjjek holnap. Mentem volna, de akkorra már csak a megholtat vihettem volna…
Mária néninek az ötvenéves emléktől könnybe lábad a szeme, kicsit maga elé réved, aztán egész másutt folytatja. – Azt kérdezi, kedves, nehéz volt-e. Nehéz volt, keserves volt. Pedig az uram jó ember volt, mélyen vallásos és nagyon szorgalmas. Bement a tsz-be, amikor kellett, mit tehetett mást, de azért otthon csak gazdálkodtunk. Mégis, volt olyan a tizenhárom gyerek mellett, hogy készültünk volna disznóölésre, és előtte való nap elvitték a disznót. Hogy nekünk az fölösleges, hogy azt nekünk be kell szolgáltatni. Ott maradtunk több mint tucatnyian egyetlen falat hús nélkül.
Mária néni legidősebb élő fia, Mészáros Ferenc már nem kötődik Taksonyfához. Ő már itt született 1947-ben, abban az édesanyja által olyan nehezen elfogadott viskóban, Vajdabokorban. Kötődik viszont a hagyományaihoz, a hithez, a vallásos erkölcsre épített élethez. – A nyolcvanas évek végén úgy látszott, hogy lehet valamit tenni a bokortanyák elmaradottsága ellen. Éreztük, nincs az rendjén, hogy mindenért be kell menni Nyíregyházára. Lett is egy bolt, aztán néhány hónap múlva bezárták, mert nem ment. Mitől ment volna? Amikor az emberek reggel elmentek dolgozni, még zárva volt, amikor pedig hazajöttek, akkor meg már zárva. Mást kellett kitalálni, így jött az ötlet, hogy pályázzunk tanyagondnoki állásokra, és próbáljuk meg úgy, hogy házhoz visszük azt, amire az embereknek szükségük van.
Ez a rendszer működik a mai napig is, és az egyik legnépszerűbb tanyagondnok maga Mészáros Ferenc. Feladatai közé tartozik az idősek, rászorulók látogatása, ügyes-bajos dolgaik intézése, meg a gyerekek, az óvodások szállítása. – Az iskolásokat elviszi az iskolabusz, az óvodásokat viszont én viszem-hozom; az óvodában pedig öltöztetem, vetkőztetem őket. Az óvónők csak apukának hívnak, s ugyancsak tiszteletre méltónak tartják, hogy elboldogulok egyszerre hat-nyolc kicsivel. Hogyne boldogulnék, hiszen nekem is van tizenhárom.
A kérdésem – hogyan lehet tizenhárom gyermekkel boldogulni – letörli a tanyagondnok derűs arcáról a mosolyt. A vonások keménnyé és határozottá válnak, amikor válaszol: – Mi úgy gondoljuk, hogy amit Isten ad, az ajándék, és az ajándékot örömmel kell fogadni. Minden gyermekünknek nagyon örültünk, pedig az első után az asszonynak azt mondták, hogy nem lehet több, mert gyenge a szeme. De nem tudtunk lemondani róluk. Egyébként se higgye senki azt, hogy ahogyan itt élnek az emberek, ahogyan mi is élünk, nem vonzó mások számára. A sok gyermek tartást ad. Az életformáról annyit: amott például egy fiatal házaspár él – mutat egy közeli tanyára. – Nemrégiben jöttek, és eszük ágában sincs innen elmenni.
A Paulusz-tanyán Ági és Mihály fogad bennünket. Öt éve jöttek ki Nyíregyházáról, leginkább azért, mert a férfi elveszítette a munkahelyét, és dohánytermesztésbe akartak fogni a kiesett jövedelem pótlására. – Boldogulunk – mondja Ági. Éppen a szárítóból jöttünk, most adtuk le a dohányt. Nem panaszkodunk, ha Isten segít, jövőre belefogunk a ház bővítésébe. Egyáltalán nem bánjuk, hogy előírták: csak olyat lehet, ami illeszkedik a szomszédos, régi épületek stílusához. Nekünk tetszik ez, meg az is, hogy van közösség, befogadtak bennünket meg a három gyermekünket.
Tovább megyünk, köszönünk a kútnál a vízért igyekvő Moroszki Jánosnak – rendszeres napi foglalatossága ez –, és betérünk a Róka bokorba, Geliczki Andrásnéhoz, akit a környékbéliek csak Tutu Manyinak hívnak. – Hogy miért lettem Tutu Manyi? – kérdi. – Hát, mert azt úgy volt régen, hogy a dudájáról a bírót Tutunak hívták, én meg a bíró mennye voltam, és egy idő után rám maradt a tiszt is, a csúfnév is. Manyi néni beszédéből kibontakozik a mindenható, keménykezű tanyabíró képe, akinek a parancsaira senkinek nem jutott eszébe nemet mondani. – Ha az após hívta az embereket, akkor mentek havat lapátolni, ha szólt, hogy jönnek az adószedők, akkor mindenki készítette, a papírjait az adókivetéshez; mert akkor azt kirótták, nem bevallották, mint manapság. A híreket meg kidudálták, így aztán mindenki tudott mindenről, amiről kellett.
Manyi nénit ma is sokan keresik ügyes-bajos dolgaikkal. És számítanak szervezőkészségére is, mert ő a lelke a néhány éve kitalált, és egyre népszerűbbé váló tanyanapnak. A közösségi összejövetelekre egyébként a közepén helyet foglaló terecske miatt ragyogóan alkalmas a bokortanya. Az ugyanis elég nagy ahhoz, hogy a helység apraja-nagyja összejöjjön ünnepelni, és elég kicsi, hogy megmaradjon az összejövetel bensőségessége. – Úgy szoktuk minden nyáron, ki-ki süt-főz, amit akar, és aztán ide hozzák, a kapu elé.
Manyi nénitől Zsuzsika nénihez indulunk, Magyar Jánosnéhoz, aki neve ellenére tótnak vallja magát, és azt mondja, hogy az volt az ura, a négy éve meghalt János bácsi is. Mészáros Ferenc azért visz hozzá bennünket, mert a bokortanyák hitéletéről kérdezősködöm, és így derül ki, hogy Zsuzsika néni családja néhány évvel ezelőtt saját erőből felépített egy imaházat. Aztán maga Ferenc is meglepődik, hiszen ő is csak most tudja meg, hogy miért lett akkor, tizenöt éve az az imaház. – Harminchárom éves volt a fiam. Rákos volt, és a lányom megígérte neki, hogy ha élünk, és erőnk lesz, az emlékére építünk egy imaházat. Hát így lett. A család beváltotta a lányom ígéretét.
Az evangélikus imaház fűtött és tágas, elmondhatatlanul tiszta; egyszerű falai között ott lakik az áhítat. Zsuzsika néni elballag az oltárnál lévő vázához, mintha simogatná. Megigazítja a kálákat, aztán még egy-két perc, és ballaghatunk is tovább, vissza Zsuzsika néni otthonába, a Simsics-tanyába, illetve az annak a helyén épült, ugyancsak mutatós, korszerű házba. Nemsokára megjön Zsuzsika néni lánya is, aki az egyházközség gazdasági ügyeit vezeti, és így évzárás környékén ki se látszik a munkából. Fáradt, de azért nagyon szívesen beszél a fiatal koráról, amikor az apja napszámosaival versenyt dolgoztak a földeken, és a gazda lányának a legnagyobb dicsősége az volt, ha ő ért a sor elejére először a kapálással.
Este van már, amikor a négygyermekes Mészáros família házához érünk. Szép nagy épület, emeletes, kinyúlik a földhöz lapuló házacskák közül. Az ebédlőben az asztalnál két nagyfiú sakkozik komolyan, húguk oldalról felfelé arcukba kandikálva lesi, ki lesz ma este a győztes. Édesanyjuk igen-igen vékony, szemüveges asszony. Amikor a bemutatkozás után az elzártságról faggatom, csak annyit mond: – Eljutok mindenhova, ahova akarok, bár igen sok dolgom van – a család mindig besegít.
Aztán fordul a konyhába, kolbászt és abált szalonnát hoz; nem lehet nemet mondani az invitálására. Az étel jó ízű, a házigazdák pedig szóval tartanak bennünket. A hangulat meghitt, és a végén tűnik fel, hogy csak a gazda beszél, asszonya pedig csodálattal csüng minden szaván.
origo.hu
Megfosztották mandátumától Fekete-Győr Andrást
