Mobil koldus

A kolduló ember nem új színfolt Budapest utcáin. Kosztolányi Dezső is megszólaltatott egyet 1927-ben, az interjút a Pesti Hírlap közölte március 13-án. A koldus bevallása szerint akkortájt tizenkétezren kéregettek a fővárosban. Vajon ma hányan vannak? A költő egyik kérdése így hangzott: „Hogyan koldul?” A válasz: „Kezét csókolom, adjanak szegény nyomorultnak, kezét csókolom.”
És ma? „Jó napot kívánok!” – mondja a kolduló ember, amikor már fent van a 61-es villamoson a Moszkva téren. Hangja erőteljes, azt is mondhatnánk, megnyerő, lehetne némelyik vezető is, aki ezzel indítja el járművét, és jó utat is kíván mellé. Meglepően jó a ruhája. Ha nem mondaná a köszönés után, hogy „az én Istenem áldja meg magukat, adjanak a rászorulónak néhány fillért”, nem néznénk koldusnak. Nem szánnánk. Persze így sem szánja mindenki. Mindenesetre akkor érkezik el az abgangja, amikor még áll a járgány. A várakozás csendjében lép be a képbe, ekkor ugyanis még könnyebb elővenni a bukszát. Már akinek van. Meg aztán a dolgozó ember örül, hogy mehet haza. Tudniillik dologidő végeztével tevékenykedik ez a koldus, amikor sokan szoronganak a járműveken. Hja, az idő pénz – gondolhatja. Tehát elmondja a mondókáját, és megcsörrent egy pléhdobozt. Isten tudja, mi volt benne korábban: babfőzelék vagy pacal. De ez most édes mindegy.
Az embereket meglepi a váratlan lerohanás, és a koldus nem távozik eredmény nélkül. Távozik, írom, mert a Déli pályaudvarnál leszáll erről a kocsiról és átszáll a másik kocsira. A villamos még áll, amikor újfent rákezdi: „Jó napot kívánok! Az én Istenem áldja meg magukat…”
A kedves olvasó ne lepődjön meg: új (vagy régi-új) jelenség van terjedőben Budapesten: koldulás a villamoson. Magam, évekkel ezelőtt, a New York-i metrón láttam először kolduló embereket, akik ugyanígy pléhdobozzal járták a kocsikat néhány dollár reményében. Az amerikai városban könnyebb dolguk volt, mert a New York-i metrón haladás közben is át lehet sétálni az egyik kocsiból a másikba, és két megálló között sokkal nagyobb a távolság.
Soha nem fogom elfelejteni azt a kolduló feketét, akinek – szó szerint – a fél feje hiányzott. Isten tudja, milyen baleset érhette, de többen rosszul lettek, amikor feltűnt a szerelvényen és kéregetett. És inkább adtak neki, csak mihamarább eltűnjön a szemük elől. A 61-es villamoson utazó „koldus” miatt nem kellett behunyni a szemet. Mindenesetre a Királyhágó útnál ismét leszállt, és visszaindult a Moszkva térre – természetesen villamoson. Továbbra is követtem. S amíg a 61-esre vártunk, némi adomány fejében megtudtam, hogy napi négy-ötezer forintot szed így össze, s ez még mindig jobb, mint történetesen a hóhányás. Hosszabban nem cseveghettünk, mert jött a villamos. Felszálltunk. Ő ismét jött a szokásos szöveggel: „Az én Istenem áldja meg magukat…”
S amikor odatartotta a pléhdobozt egy idős asszony orra elé, az váratlanul ráförmedt:
– Nem szégyelled magad koldulni, ahelyett, hogy dolgozni mennél?
– Asszonyom – felelte a koldus –, én pár fillért kértem, nem pedig tanácsot.
És azzal hátat fordítva leszállt a következő állomáson. Még hallottam, hogy megcsörren a zsebében a mobiltelefon.