A magyar modell elsorvasztása

A 2001. évben új fogalmat kezdtünk ízlelgetni Magyarországon. Kétségtelen, hogy tisztán kikristályosodott magyar modellről ekkor még nem beszélhettünk, de mégis: az Orbán-kormány működésének negyedik évére markánsan kirajzolódtak a formálódó magyar modell körvonalai. Ez a modell természetesen nem tudta függetleníteni magát az előző években létrejött és megörökölt gazdasági szerkezettől, amit többek közt a külföldi tulajdonlás világviszonylatban is kiugró mértéke, illetve az eladósodottság magas foka jellemzett. További terhes örökséget jelentett, hogy az egyébként imponáló mértékű tőkebeáramlás feltételeiben is törésre kellett felkészülni. Egyrészt azért, mert kimerültek a tömeges privatizáció lehetőségei, másrészt azért, mert a végéhez közeledtek azok a szerződések, amelyek extra mértékű adókedvezményeket adtak a betelepülő multiknak. Tudni lehetett, hogy azon vállalkozások nagy része, amelyek főleg az olcsó munkaerő miatt telepedtek Magyarországra, jellemzően alacsony hozzáadott értékű munkafolyamatokkal, a kedvezmények lejártakor fogják a sátorfájukat és odébbállnak. Ezt a fordulatot várható EU-csatlakozásunk még közelebb hozza, mivel az uniós versenyszabályozás nem engedi az effajta protekcionizmust.
Van abban valami egészen abszurd, hogy a magyar diplomáciának azért kellett küzdenie Brüsszelben, hogy valamilyen formában továbbra is érvényben maradhassanak a külföldi befektetők adókedvezményei. A protekcionista támogatások tiltása ugyanis eredendően abból a megfontolásból született, hogy az egyes tagállamok ne tudják saját termelőiket versenyen kívüli előnyökhöz juttatni más uniós országok vállalkozásaival szemben, vagyis hogy gátat vessenek az egyébként teljes természetességgel jelentkező nemzeti protekcionizmusnak. Magyarország ezzel szemben azt a gyakorlatot védi, amellyel éppen hazai termelőinket hozzuk folyamatosan versenyhátrányba a külföldi befektetőkkel szemben. Kétségtelen ugyan, hogy az adókedvezménnyel becsalogatott befektetők jelentős értékeket is hoztak hazánkba, de azért elgondolkodtató: ha mindezen támogatásokat hazai vállalkozók kapják a megfelelő formában, valószínűleg kiegyensúlyozottabb lenne gazdasági szerkezetünk.
A magyar gazdaságban bekövetkezett pozitív fordulatot, a hosszúra nyúlt recessziót követő növekedési pályára állást a baloldali– liberális véleményformálók természetesen nem az Orbán-kormány tevékenységéhez kötik, hanem az 1995-ös Bokros-csomaghoz. Kétségtelen, hogy a bokrosi sokkterápia után, 1997-ben ismét növekedni kezdett a magyar gazdaság, ami látszólag a szocialista–szabad demokrata érvrendszert erősíti. Csakhogy a magyar gazdaság ekkor éppen csak visszatért arra a hosszú távú, 1993-ban kezdődő növekedési pályára, amelyről éppen a Bokros-csomag térítette el. De ne feledjük azt sem, hogy amikor a polgári kormány első évében, 1998 végén átmenetileg ismét megbillent a pénzügyi és külgazdasági egyensúly, a baloldalhoz közel álló liberális közgazdászok kórusban követeltek egy újabb megszorító csomagot, mondván: gazdaságunk növekedése olyan természetű, ami szükségszerűen az egyensúly megbomlásával jár, így akár a növekedés visszafogása mellett is szükséges a határozott egyensúlyteremtés. (Jól figyeljünk, hogyan jellemezték azt a növekedési pályát, amit örökségül hagytak 1998-ban. Annak az évnek a végén, amelynek költségvetését még az MSZP–SZDSZ-koalíció parlamenti többsége fogadta el.) Orbán Viktor kormányára jó fél éven keresztül hatalmas nyomás nehezedett annak érdekében, hogy legalább egy minicsomagot vezessen be. Mint tudjuk, a polgári kormány ellenállt ennek a nyomásnak, ragaszkodván ahhoz, hogy – az új gazdaságpolitikai szemléletnek megfelelően – növekvő gazdaság mellett is helyre lehet állítani az egyensúlyt. És lám, 1999 nyarára ez meg is történt, rácáfolva a borúlátó jóslatokra.
A polgári kormány gazdaságpolitikai szemlélete egy másik területen is áttörést hozott: felismerte, hogy nem a munkaerő olcsóságával kell versenyeznünk a globális gazdasági térben, hanem annak magas fokú képzettségével. Vagyis nem az olcsó, hanem a jól képzett munkaerő jelenti a valódi versenyelőnyt. A polgári kormány ezzel hangsúlyossá tette, hogy a – csúnya szóval – humántőkébe történő beruházás költséget jelent ugyan, de ez nem valamiféle jótékonykodás, hanem nagyon is megtérülő beruházás a nemzet jövőjébe. A felismerés, illetve annak gyakorlatba való átültetése valódi fordulatot jelent: ezzel ugyanis összhangba került a társadalom jólétének és a gazdasági versenyképesség növelésének célja.
Hogy mennyire helytálló volt a szemléletváltás, jól mutatja, hogy egyre több multinacionális cég helyezte át Magyarországra (több országra is kiterjedő) kutatási-fejlesztési tevékenységét. A folyamat olyan erőteljes, hogy immár nyugodtan beszélhetünk trendszerű változásról. Ami azt is jelenti, hogy a külföldi tőke magyarországi jelenlétét tekintve immár a harmadik korszakba léptünk. Először (a privatizáció révén) elsősorban piacot vásároltak, majd főleg összeszerelő tevékenységet telepítettek ide (privatizációval és zöldmezős beruházásokkal egyaránt). Az elmúlt években eljutottunk oda, hogy a multik a kutatás-fejlesztési, illetve logisztikai tevékenységek erősítésével lényegesen magasabb hozzáadott értékű folyamatokat telepítettek hazánkba, ami egyben azt is jelzi: hazánkat stratégiai fontosságú befektetési területnek tartják, ahol lehet és érdemes is hosszú távra tervezni. Magyarország ezzel jelentős lépéseket tett meg a regionális központtá válás útján.
A polgári kormány gazdaságfelfogásában a következő fordulatot az állam szerepének újraértékelése jelentette. Úgy vetették el a korábbi ciklusra jellemző, neoliberális „éjjeliőr-állam” koncepcióját, hogy közben nem kívántak visszatérni a jóléti állam „bölcsőtől a sírig” tartó gondoskodásának ígéretéhez sem. Bár Orbán Viktor szájából a kifejezés talán egyszer sem hangzott el, az új kormányzati felfogás ahhoz a modellhez hasonlított, amit „esélyteremtő államnak” nevez a szakirodalom. (A kifejezéstől való ódzkodás egyik oka az lehet, hogy a koncepció eredendően balközép ihletettségű.) Ebben az államfelfogásban az állam hagyja érvényesülni a piaci folyamatokat ott, ahol ez elegendő, de kezdeményezőleg lép fel a piaci elégtelenségekkel (például monopóliumokkal) szemben, a szűk keresztmetszetek tágítása (például infrastruktúra-fejlesztés) és a közjavak előállítása érdekében. A közjavak bővítésének szándéka jelenik meg az útépítések, az otthonteremtés, az informatikai fejlesztések, a kutatás-fejlesztések megnövelt támogatásában, de – Andorka Rudolf örökbecsű gondolatainak megvalósulásaként – a gyermeknevelési támogatások bővítésében is. Az állam fő fejlesztési törekvései a Széchenyi-tervben jelentek meg, amelynek sikerességét sokatmondóan jellemezte az a tény, hogy minden egyes forint, amit az állami költségvetésből támogatásként adott a kormány, újabb négy forintot mozgatott meg a vállalkozások, önkormányzatok és magánszemélyek részéről. A Széchenyi-tervnek ezzel nemcsak a közvetlen támogatási, hanem a katalizátorszerepe is igen jelentős. Bebizonyította azt is, hogy aktív és jól irányzott állami befektetési politikával a romló külpiaci feltételeket is ellensúlyozni lehet.
A 2002-es kormányváltás természetesen a formálódó magyar modellt sem hagyta érintetlenül. Ami önmagában még nem lenne probléma, csakhogy továbbfejlesztés helyett az elsorvasztásnak lehetünk tanúi. Ez azonban már egy másik elemzés tárgya lesz.
A szerző közgazdász