A rebellis

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Ilona megelőzte férjét a halálban (1703. február 18.). Hűlt tetemét a galatai jezsuiták kis templomában tették örök nyugalomba. Thököly két évvel később, 1705. szeptember 13-án követte nejét. Végrendeletében azt kívánta, testét szállítsák haza Magyarországba, temessék valamelyik kerített, kulcsos város lutheránus templomába, koporsója fölé zászlót és epitáfiumot tegyenek. Magyarországon ekkor, erősebben, mint valaha, a felkelés lángja lobogott, és a mozgalom élén Zrínyi Ilona fia, Thököly mostohafia, II. Rákóczi Ferenc állott.” Jókai Mór írta e balladásan tömör sorokat az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, 1888-ban indult nagy könyvsorozat nyitó kötetében.
A fejedelemként első Rákóczi Ferenc fia alig tizenkét éves, amikor édesanyja, több mint kétesztendei ostrom után, 1688. január 17-én megnyitja Munkács várának kapuit a véreskezű Caraffa generális előtt. Az édesapa már 12 éve halott, a férfilelkű özvegy, Zrínyi Ilona hat esztendeje hitvese a rebellis Thököly Imrének. A fiút császári parancsra elszakítják anyjától és Julianna nővérétől, hogy – a kapitulációs egyezséget megszegve – egy csehországi rendházba hurcolják, elszigeteljék nemzetétől, és megbízható alattvalóvá neveljék. A bőséges tanulásnak meglesz a haszna, de nem úgy, ahogy azt Lipót császár és Kollonich kancellár elképzelte. A csinos fiatalember beutazza Itáliát, Európa nagy részét, és öt-hat esztendő alatt korának egyik legműveltebb, legokosabb arisztokratájává válik.
A Rákóczi fiúhoz máskülönben csak szőrmentén szabad közeledni. Öröklött címe szerint a Német-római Birodalom hercege, aki rangban a Habsburgok felett áll; örökös magyar grófként, páratlan pedigréje révén – Báthoriakkal, Bethlenekkel, Zrínyiekkel és Frangepánokkal, Lorántffyakkal felmenői közt – nincs jog szerinti vetélytársa az ország fejedelmének címére. Tizennyolc éves korában sebtében nőül veszi Leiningen-Westerburg Charlotte (magyarosan: Sarolta) Amália hessen-rheinfeldi hercegnőt, a kölni dómban megtartott, konspirált esküvő máris felér egy Bécs elleni lázadással. „A császári udvar, meghökkenve az én házasságkötésemtől, melyre nem számított, szigorú elhatározással állott elő; alig telt el három nap, császári rendelet tudatta velem, hogy a császár további parancsáig odahaza tartózkodjam, mert neheztelése van reám, hogy én, ki eddig az ő gyámsága alatt állottam, tanácsát ki sem kérve, életmódomon változtattam, és tudtán kívül házasságra léptem” – írja később a Vallomásokban az emigráns fejedelem.
Az idézett mű erdélyi kiadója, Benkő Samu nálam sarkosabban fogalmazza meg az alaphelyzetet: „Heródes nem rettegett jobban a Gyermektől, mint a Habsburg-házi I. Lipót és udvara Rákóczi Ferenctől.” Pedig az ifjú – és boldog – férj, nem mellékesen Magyarország legnagyobb földbirtokosa még mindig teljesen lojális az őt és nővérét fogva tartó, édesanyját és mostohaapját törökországi száműzetésbe kényszerítő bécsi udvar iránt. Mélyen hívő katolikus idealista, aki a földi hatalomnak szigorúan isteni eredetet tulajdonít. Jezsuita neveltetése dacára – vagy éppen amiatt? – cseppet sem veti meg a hívságokat, még a nagyon is világi élvezeteket sem, ám a békességet, a társadalmi rendet mindenek fölébe helyezi.
Amint teheti – immár nagykorú lévén –, elhagyja a fényes császárvárost, hazautazik szűkebb pátriájába, az északkelet-felvidéki Sáros vármegyébe. 1694 telén érkezik meg az ifjú pár az Eperjestől (ma: Presov, Szlovákia) néhány kilométerre lévő nagysárosi várkastélyba. Később, hosszú hontalansága idején is szívesebben használja a „comte de Charoche” – Sáros grófja – címet, mint imponáló nemzetközi titulusait. Pedig birtokán is zaklatják, kémkednek utána, figyelik postáját, látogatóit, ellene uszítják magyar és tót jobbágyait. Noha mindent megtesz, hogy ne keljen rossz híre Bécsben: német öltözetet visel, magyarul nem beszél (ekkor még nem is tud jól), lehetőleg csak osztrák tisztekkel érintkezik, társaságukban mulatozik, vadászik. 1696-ban kuzinja, Erdődy grófnő kistapolcsányi kastélyába viszi feleségét, hogy ott – a sárosinál civilizáltabb körülmények között – szülje meg első gyermeküket, miközben pompás udvarháza, a sárospataki reneszánsz palota tele van idegen katonákkal, akik borát vedelik, s szinte csak megtűrt vendégnek tekintik a Bodrog-parti Athénban időnként feltűnő országos főurat.
Semmi sem hozza ki Rákóczit a béketűrésből. Hűsége az udvarhoz bámulatra méltó: az újszülött keresztapjának a császárt kéri fel, a fiúgyermek a Lipót György nevet kapja. A következő év nyarán, amikor Péter-Pál napján a keserűség népfelkelésben tör ki a Hegyalján, családjával együtt Bécsbe fut, hogy elhárítsa magáról még a gyanúját is az összejátszásnak. Egy hónappal később, 1697 júliusában Lipót kegyelmi pátenst ad ki, bűnbocsánatot ígér a lázadóknak, de 1000 tallér vérdíjat tűz ki a felkelés vezéreinek fejére. Augusztusban Vaudemont tábornok serege elfoglalja Tokaj várát, árulás folytán elfogják Thököly egykori hadnagyát, Tokaji Ferencet. A Patakra hazatérő Rákóczi gróf kézjegye is ott szerepel a zendülés vezetőinek – köztük Tokajinak – a halálos ítéletén.
A hegyaljai felkelés véres leverésében a vármegyék lovassági parancsnokaként részt vesz I. Lipót felső-magyarországi katonai megbízottja, Rákóczi régi ismerőse, gróf Bercsényi Miklós is. Mostani találkozásuk mindkettejük számára sorsfordító: a jövőben már együtt szövögetik a császári udvar elleni terveiket, közösen fordulnak szembe a magyarországi Habsburg-uralommal. Ha 1697-ben még nem láttak erre elegendő okot, a XVII. század utolsó két esztendeje – és az udvari ármány – bőven ad majd. A Délvidéken zajló török elleni hadjárat és a többi európai konfliktus kiüríti a bécsi államkasszát. 1698. szeptember 10-re Lipót összehívja a magyar rendek képviselőit a Hofburgba, a bevezetendő új adórendszer ismertetésére. Az udvar pénzügyi vezetői közlik a magyarokkal, hogy a négymillió forintnyi póthadiadó egyharmad részét a nemességre szándékoznak kivetni. A nádor feliratban tiltakozik az uralkodónál, a nemesség lázong. A fizetetlen külföldi zsoldosok, a végvárakból szélnek eresztett vitézek rabolnak, fosztogatnak, a közbiztonság rosszabb az országban, mint a török hódoltság alatt volt. Vérhas-, pestis- és himlőjárványok pusztítanak. Az 1700. évben I. Lipót újabb 400 ezer birodalmi tallér kölcsönt vesz fel holland bankoktól, zálogként leköti a felvidéki rézbányák hozamát (évente négyezer mázsa rezet kell kiszállítanunk Amszterdamba). Amikor november 1-jén meghal Habsburg Károly spanyol király, és megindul a harc trónjáért, elérkezik az ideje Ausztria és Magyarország összecsapásának is.
A spanyol örökösödési háború kitörésekor az európai uralkodók új szövetségek létrehozásán ügyködnek. Rákóczi 1700. december 18-án levelet küld Versailles-ba XIV. Lajos francia királynak, amelyben támogatást kér a maga és a magyar nemzet számára. Futára, egy császári kapitány előbb útba ejti Bécset, bemutatja a levelet a kancellárián, s csak azután viszi tovább a címzettnek. Két hónapra rá már Lipót udvari emberei konspirálják az újabb levélváltást, aminek ürügyén elrendelik az összeesküvők elfogását. Rákóczit nagysárosi kastélyából (öt társával együtt) 1701. április 18-án Bécsújhelyre hurcolják. Bercsényi Lengyelországba menekül. Sarolta grófné segítséget kér a porosz és az angol uralkodótól férje megmentéséhez. Az osztrák hatóság hiába minősül jogilag illetéktelennek a szent birodalmi herceg elleni eljárásban, a vádpont: hűtlenség. Megismétlődni készül a történelem: ugyanezen főbenjáró politikai bűn elkövetésének vádjával, ugyanitt vették fejét kerek harminc esztendeje Rákóczi nagyapjának, Zrínyi Péternek és bácsikájának, Frangepán Ferencnek. A vérbíróság ezúttal is idegenekből áll, a megrendelt ítélet fő- és jószágvesztés. A feleség és Bercsényi hiába ostromolja leveleivel fél Európát, Rákóczi életét csak titkos hívei mentik meg: 1701. november 8-án megszöktetik a bécsújhelyi várbörtönből. A lengyel királyi udvarban tartózkodó Bercsényi ellen Bécsből szervezett merénylet is meghiúsul. A herceg és a gróf két hét múlva találkozik Varsóban.
1702 telének végén a bécsi udvar hadmérnöki hivatala megkezdi a magyarországi várak felrobbantását, a francia háború kitörése után kötéllel fogdossák össze az országban bujdosó végvári katonákat: a kurucokat. Miközben a töröktől visszafoglalt területek többnyire külföldi birtokost kapnak, a megyékre és a magyar földesurakra újabb adókat vetnek ki. Kollonich érsek új „berendezési terven” (Einrichtungswerk) dolgozik, amelynek lényege, hogy Magyarországot először koldussá, azután katolikussá, végül németté kell tenni. Rákóczi fejére tízezer forintos vérdíjat tűznek ki (élve; halva hatezret ér). 1703 telét a lengyelországi Brezan várában tölti, a magyar határ közelében. Külföldi tapasztalatából tudja, milyen fontos a tényszerű tájékoztatás: nyomtatott újság kiadását rendeli el. A Mercurius Hungaricus, majd a Mercurius Veredicus ex Hungaria (Igazmondó Magyar Merkúr) a hazai és nemzetközi közvéleményt tájékoztatja a készülő szabadságharc eseményeiről. Rákóczi 1703. március 6-án kelt felhívásának szövege német és francia nyelven is olvasható Európa-szerte, Defoe – a Robinson írója – londoni hetilapjában ismerteti. Ezekben a napokban érkezik meg édesanyja, Zrínyi Ilona halálhíre a messzi Nikodémiából (ma: Iznik, Törökország). Élénk diplomáciai levelezést folytat nyugati követekkel, udvari emberekkel – nem sok kézzelfogható eredménnyel. Április elején Pap Mihály Bereg megyei kisnemes és Bige György kuruc hadnagy járul a nagyságos gróf úr elébe, társaik megbízásából kérve, álljon a harcra kész emberek élére. Rákóczi még mindig őrlődik: előbb a Tiszahátra küldi Bercsényi lovászát, hogy tájékozódjék a helyzetről. Barvinszky Gál május első napjaiban tér vissza Brezanba, és magával hozza Esze Tamás tarpai jobbágyot.
Május 6-án a bujdosók fejedelme, II. Rákóczi Ferenc és gróf Bercsényi Miklós kiáltványt bocsát ki, amelyben harcba szólítja a Habsburgok ellen Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakosát, megszabadítani magukat a „törvénytelen és szenvedhetetlen iga alól”. Esze Tamást ezereskapitánnyá léptetik elő, rangja mellé vörös selyemzászlókat kap „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a Hazáért és Szabadságért) felirattal.
Mindez kereken háromszáz esztendeje történt. Rákóczi kortárs történetírója, a Párizsban élő Eustache Le Noble így látta az események lelki mozgatórugóit négy évvel később megjelent könyvében: „Ahelyett, hogy fejvesztésre ítélték volna, amiért ügyesen elmenekült a bécsújhelyi börtönből, szelíden és megbocsátással kellett volna visszahívni őt, nem pedig odadobni az elkerülhetetlen kétségbeesésnek. (…) Az ember soha nem tudja elviselni a zsarnokságot, s jobban szeret lázadó gyanánt és biztonságban élni, mint hogy másodszor is azok kezébe adja magát, akik vele rosszul bántak. A bécsi tanács nem emlékezett Seneca intelmére: ők csak arra gondoltak, hogy elmenjenek a legvégső határig, nem látták előre a következményeket, és nem fontolták meg, hogy van mit félniük egy mélyen megsértett fejedelem neheztelésétől.”